Lélek Sándorné Gizella mindennapjai egy karikacsapásra megváltoztak, amikor hatalmas megpróbáltatások sorát gördítette elé a sors. Nem hátrált meg, bátran elébük ment és ezek nyomán átlényegült az élete, a dolgokhoz való hozzáállása, és felcserélõdtek az addigi sorrendek. Tapasztalatai leírásával, törõdésével pedig segítõ kezet nyújt másoknak, hogy könnyebben vegyék az élet buktatóit.

Lélek Sándorné egy kisvárosi kórház felvételi irodájáról került az intenzív osztályra adminisztrátorként, ahol súlyosan beteg emberekkel találkozott nap mint nap. Az iroda közel volt az ágyakhoz, így egész nap hallotta a gépek csipogását, a lélegeztetõgép elnyúló sziszegését, mely arra ösztönözte, hogy ápolónõ legyen. Döntésében orvos apósa és pedagógus férje egyaránt támogatták.

Évek múltán, alighogy jeles minõsítésû oklevelét kézhez vehette és dolgozni kezdett, a betegágy másik oldalára került. A mellékvese-daganata okozta különbözõ szervek károsodása miatt mûtétek sorozatára volt szükség. A hetedig és egyben utolsó mûtét alatt 1981-ben a klinikai halál állapotába került.
– Ez a 3 perc 17 másodperces „kirándulás” bizonyította számomra a másik világ létezését. Teljesen megváltozott az életem. Az újjászületésem átrendezte a fontossági sorrendet az életemben. A testre, mint ruhára tekintek, az embereket a cselekedeteik után rangsorolom, nem ítélem meg õket, az Isten dolga. Számomra a lélek a fontos – hangsúlyozta Lélek Sándorné.
Azonban négy évvel késõbb egy újabb kihívással kellett szembenéznie, amikor reggelre a bal oldala lebénult. Beszéde érthetetlenné vált, szemhéja nem mozdult és a végtagjai erõtlenek lettek. Egy pillanatig sem esett kétségbe, egész nap az izmait erõsítette férje segítségével. A család és a barátok támogatták, és szinte teljesen felépült. Hatalmas erõt adtak neki, és folyamatosan vigasztalták, bátorították. Ahogy vallja, a legnagyobb erõt a család adja, megvigasztalnak, ha mások bántanak, és feltétel nélkül szeretnek bennünket. Velük mindig lehet tiszta lappal kezdeni, ha õszintén feltárjuk a problémákat. – Mi, a férjemmel soha nem fekszünk le haraggal, és negyvenhárom év után is van mondanivalónk egymásnak. Tudunk bocsánatot kérni és megbocsátani.
Az ezoterikával is ebben a kiszolgáltatott helyzetben ismerkedett meg. – Egy középiskolai volt osztálytársnõm többször felkeresett, hogy segít, de elutasítottam, mert a hitemmel összeegyeztethetetlennek gondoltam az ezoterikát. Addig mondogatta, amíg azt mondtam: jó, próbáljuk meg. Olyan helyzetbe kerültem, amikor minden segítséget elfogadtam.
Ahogy mondja, megtanult szelektálni. Vegyes vallású családban nõtt fel. Édesanyja a református vallást gyakorolta, míg édesapja katolikus volt. Katolikusnak keresztelték, de aktívan részt vett a református szellem elsajátításában is. Napjainkban is katolikus gyóntatója van, és református lelki vezetõje, de az ezoterikus tanok egy részét is befogadta. Ennek alapján szerzett két mesteri-, és egy tanári képesítést.
– A húszévnyi kutatás, tanulás megtanított selejtezni. Nem fogadom be azt, ami a hitvilágomba és értékrendembe nem fér bele. Aki erre az útra téved, óriási felelõsséget vállal magára. A helyes szelektálás a legnehezebb és egyben a legfontosabb feladata a tanítónak – hangsúlyozza. Egyetlen erõben és energiában hisz, az isteniben. Errõl ír könyvében, A lélek kulcsában. Bemutatja, szerinte mi az, amit ignorálnunk kell, és mi az, amit egy keresztény értékrendet valló ember is elfogadhat. Azt tanácsolja minden útkeresõnek, legyen óvatos, ha nem akarja, hogy „a harmónia keresése közben, a csatorna bûzös mocsarában találja magát”.
Az írás gondolata akkor merült fel benne, amikor egy szakmai pszichológiai képzésre járt, ekkor született meg A lélek hangja címû kötet gondolata, hiszen a lelket kell erõsíteni. Minden fizikai betegség a lélek diszharmóniájából ered. Ezt követte A lélek útja, mely az Erdélyi Irodalmi Páholy felkérésére tavaly jelent meg.
– Szerettem volna a történetek segítségével utat mutatni másoknak. Bemutatom azokat az élethelyzeteket, amelyeken átestem, és amelyek megerõsítették a hitemet, felráztak, és segítettek önmagam megismerésében. A konzekvencia levonása viszont már az olvasó feladata – foglalta össze az elõzményeket.
A következõ könyve, A lélek húrja címû kisregény is már nyomdakész állapotban van, mely egy kiemelt szociális otthonban játszódik. Nem tartja magát vérbeli írónak, de nem is ez a célja. Utat szeretne mutatni az eltévedteknek, és nem vezetni szeretné õket. Minden olvasónak meghagyja „a lélek szabad akaratának döntését”.
A város polgárainak azt tanácsolja, tegyék le sorspoggyászaikat, induljanak el egy új úton, töltsék meg lelküket reménnyel, figyeljenek egymásra, és ne csak hangoztassák a szeretetet, hanem éljék is meg azt, de egy pillanatra sem szabad elfelejteniük, hogy „az alázat lépcsõje vezet a szeretet birodalmába”.
Varga Mónika