A Magyar Fotómûvészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége Életmû Kitüntetést adományozott Zágon László nagykanizsai fotómûvésznek mûvészi alkotómunkája elismeréseként. A szövetség legmagasabb kitüntetését, az Életmû-díjat a nyáron vette át Tatán, a Fotómûvészeti Nyári Egyetem megnyitóján az ismert kanizsai alkotó.

Zágon László 1943-ban született, idén ünnepelte születésének 70. évfordulóját. Hosszú évtizedeken át kimagasló egyénisége a Kanizsa Fotóklubnak, mely a vezetése alatt számos kollektív díjat nyert. Részvételével szervezõdött az Életünk Országos Fotópályázat 1969-ben.

A fiatal fotósokat fotótanfolyamok szervezésével nevelte. A Kanizsa Fotóklubban eltöltött 52 év alatt 40 ország kiállításain szerepeltek képei. 21 egyéni és 16 közös bemutatkozása volt a klubbal. 1074 képét fogadtál el kiállításra, ezek közül 251 nyert díjat hazai és nemzetközi kiállításokon. 1970-tõl tagja a Magyar Fotómûvészeti Alkotócsoportok Szövetsége elsõ szervezetének. (Népmûvelési Intézet). 1983-tól tagja a Magyar Fotómûvészeti Alkotócsoportok Szövetségének, 1985-1993 között tagja a szövetség ellenõrzõ bizottságának. 2001-ben a MAFOSZ „Aranydiplomás Fotómûvész” címmel tüntette ki (E-MAFOSZ/G). Ugyanebben az évben a szövetség a „MAFOSZ Kitüntetettje Tevékenységéért” kitüntetésben részesítette (ES-MAFOSZ). 2002-óta tagja a Magyar Fotómûvészek Világszövetségének. 2003-ban a Nemzetközi Fotómûvész Szövetség (FIAP) a „Szövetség Mûvésze” Kitüntetésben részesítette (AFIAP). 2007-ben a Nemzetközi Fotómûvész Szövetség (FIAP) a „Szövetség Kiválósága” Kitüntetésben részesítette (EFIAP). Az országban három fotómûvész mondhatja magáénak napjainkban ezt az Életmû kitüntetést, de a felsoroltakhoz tegyük még hozzá a legújabb sikerét, amelyrõl a napokban értesítették. A Kisújszállási Református Egyházközség és a Kossuth Fotóklub által meghirdetett II. Országos Ökumenikus Fotópályázaton elsõ helyezést ért el. Beszélgetésünkben az Aranydiplomás Fotómûvész felelevenítette egy-egy felvételének történetét, és elárulta a jó kép készítésének a titkát is.
Idilli, festõ ecsetjére kívánkozó kép fogadott bennünket Zágonék Alsószabadhegy utcai otthonában. Az udvar tujákkal, díszbokrokkal, virágokkal és gyümölcsfákkal határolt napozó-szigetében pihent a házaspár. A feleség, Marika a napozóágyon helyezte kényelembe magát, míg a másik ágy elõtt a fotómûvész-férj egy szivárványra élesítette éppen fényképezõgépének objektívjét. Az augusztus végi napsütés melegét kellemesen egészítette ki a lombok hûvös lehelete. De már a házukhoz vezetõ út is fotótémát kínált. A Pásztor utcán lefelé haladva a világoskék, tágas családi ház szinte eltörpült a Péterfai patakot kísérõ magas fák elõtt. S a fák fölött, mint egekbe szökõ hegycsúcsok, a Zemplén Gyõzõ utca tízemeletes házai magasodtak.
Az alkotó 12 éves korában kezdett el fotózni unokabátyja ösztönzésére egy vadászaton. Késõbb tanára, Kocsis Tibor átadta neki a saját fényképezõgépét, hogy õt is megörökítse a társadalmi munkánál, s mivel jó felvételeket készített, 1961-ben elhívta az általa vezetett fotóklubba. Fotós pályafutását Pajtás és Utitárs márkákkal kezdte. Képei bejárták a világot, számtalan fotóalbumban szerepelnek, de önálló könyve még nem jelent meg.
– Nagyon jó emlékeim vannak a nemzetközi pályázatokról. Olyan is volt közöttük, hogy a 160 magyarországi fotós diafelvételébõl egyedül az én diámat fogadták el Kínában. Hihetetlen öröm volt számomra – summázta szerényen. – Nyertem aranyérmet Indiában és Amerikában. Itt az egyik pályázatról két aranyat is elhoztam egyszerre. Megtervezem a képeket, minden kiállításra felkészülök annak ellenére, hogy akár válogatni is tudnék a meglévõ anyagaimból. Igyekszem új képekkel pályázni, hiszen a divat is folyamatosan változik. Ma azt mondják, hogy minden legyen a képen, a világos szürkétõl egészen a feketéig. Mindenkinek azt mondom, a kép végeredménye a lényeges. Mindig kell valami különlegességet belevinni a fotóba, hogy az átlagostól eltérjen. Hogy mi ahhoz hogyan jutottunk hozzá, és mennyit törtem rajt a fejemet, milyen kellékeket használtam, az senkit sem érdekel. A festõtõl sem kérdik meg soha, hogy milyen széles ecsettel, milyen festékkel készítette a képét. Az a legfontosabb, hogy azt mondják rá, hogy nagyon szép, és érdemes volt elkészíteni. A fiatalok is csak úgy tanulnak és fejlõdnek, ha nem irigylik a másiktól a sikert, hiszen egy jó fotó elkészítéséért gyakran kell korán kelni, és akár ötször is vissza kell térni ugyanarra a helyszínre. A fiatalok nagyon agilisak, elég nagyhangúak, de ez nem baj. Szeretem a fiatalokat. Talán nem kéne nyers hangnemben bírálniuk a képeket, mert az nem mindenkinek tetszik. Sokkal hasznosabb, ha építõ jellegû a kritika, mint durva. Hogyha valaki számára kedves egy kép, még nem jelenti azt, hogy az fotómûvészeti alkotás.
Zágon Lászlónak nem kell messzire utaznia fotótémákért, elég, ha kisétál idõnként a telek végében szaladó patakpartra.
– Különösen a tavaszi idõszakban találok sok virágot a patakban – sorolja átszellemülten fotótémáit a mûvész. A vizet magát, a megcsillanó fényeket is makrózom nagyon-nagy szeretettel. Fotóztam itt üldögélõ hattyút, õzet, rókát, kígyót, békát, fácánt. Nagyon sok madarat fotózok télen a nappaliból. Egész télen etetem õket, és meg is van az eredménye: jönnek hozzánk a különleges madarak. (Ilyenkor meg sem lehet egész nap mozdulni a lakásban – jegyezte meg Marika, miközben a virágok között újabb fotóalanyt, egy hernyót talált a férjének. Megosztotta velünk azt is, volt rá példa, hogy fényképezõgépével reggel 9 órakor lement a híd alá, és képes volt a kisszéken üldögélve délutánig figyelni a madarait. Még ebédelni sem jött fel. Érdekes – folytatta csodálkozva, a fényképezõgép véletlenül mindig kezében van a teraszon! Akkor is, amikor egy róka szembeszállt Lizával, a vizslánkkal, majd elmenekült.)”
A szántásban elõl szaladt a róka, a róka után a kutya, a kutya után a fotós-gazda, aki fotópuskával követte az üldözést mindaddig, amíg a róka felszaladt egy megdõlt fára. A szomszédoktól késõbb megtudta, õk már többször részesei voltak hasonló jeleneteknek.
Amire a fotók történetének végére jutottunk, veszített erejébõl a Nap. Marika tette dolgát a lakásban. Amíg az udvaron rendezett alkalmi fotótárlat anyagából kimaradt képért a házigazda visszament a lakásba, én a kerti tóhoz léptem, hogy megszemléljem az ugrásra kész kerámiabékákat. Liza, a házõrzõ kutya morrantása azonban eltérített eredeti célomtól. Olyan szigorúan nézett rám, hogy mozdulni sem mertem. Bízom benne, ezt a nem éppen dicsõséges jelenetet nem rögzítette az ablakból a fényképezõgép…
Bakonyi Erzsébet