Lapunkban egy érdekes naplótöredék-sorozattal kívánjuk bemutatni a szülõvárosából Nagykanizsáról az 1920-as évek végén édesanyjával együtt Indiába elszármazott festõmûvész - Brunner Erzsébet – életét és munkásságát. Brunner Erzsébet az 1990-es évek közepén idézte fel életútjának fontosabb állomásait hosszabb-rövidebb visszaemlékezések formájában német barátnõjének – Dagmar Baruának –, aki gyakran felkereste a festõmûvészt az indiai fõváros déli részén – Rabindra Nagarban – levõ otthonában.

Teázás közben a szülõföldrõl

…Gyermekkoromban a német volt a második nyelv Magyarországon. Nagyapám is németül vezette könyvelését, bár a legfontosabb dolgokat magyar nyelven készítette. Úgy emlékszem, hogy nagyapám jobban beszélt németül, mint magyarul.

A város, ahol felnõttem, nem volt annyira elnémetesedve, mint néhány más vidéke az országnak. Anyám sem foglalkozott politikával, festõ volt, vidéken festett a falvakban, mint ahogy késõbb is tette Indiában. Apám, aki beszélt németül, Münchenben tanult Hollósy Simonnál. A képzõmûvészeti élet akkortájt Münchenben volt a legélénkebb, ezért választotta Hollósy is a bajor fõvárost.
Négy éves koromtól fogva Budapesten laktunk, aztán kitört az elsõ világháború. Apámék közvetlenül a háború kitörése elõtt az utolsó vonattal jöttek vissza Kelet-Magyarországról, ahol Hollósy mûvészeti iskolája volt. Budapesten egy sarokházban laktak, melynek felsõ emelete volt a mûterem.
Apám sohasem ment háborúba, mindig is ellenezte, és forradalmi nézeteket vallott. Csak az öccse vett részt tisztként az elsõ világháborúban. Amikor a háború egyre több áldozatot követelt, nagyapa azt írta nekünk, hogy ilyen nehéz idõkben jobb, ha együtt van a család, ezért utazzunk haza. Így jöttünk vissza Nagykanizsára. Késõbb, amikor tizenöt éves lehettem, anyámmal ismét felmentünk Pestre és beiratkoztam az Iparmûvészeti Fõiskolára szobrászatot tanulni. Ha jól emlékszem, négy éves koromtól kezdve tizenöt éves koromig Nagykanizsán laktunk, és ott jártam iskolába. Tízévesen pedig délutánonként eljártam apám mûvészeti iskolájába. Amikor véget ért a háború, a szüleim megint vidékre mentek festeni. Akkoriban már mindketten kiállító mûvészek voltak. De apám már azelõtt híres volt, mielõtt Nagykanizsára költözött. Egyébként pedig minden nyarat a Balatonnál töltöttünk.

Látogatás a Barodai maharadzsánál

…Az 1938-as esztendõben anyámmal körülbelül négy hetet utazgattunk Angliában és Európában, továbbá három hetet töltöttünk itthon Magyarországon. Vagyis két hónap múltán utaztunk vissza Indiába, méghozzá azon a hajón, amelyen Õfelsége, a Barodai Maharadzsa is utazott. Az idõs uralkodó meghívott bennünket Barodába. Õ késõbb érkezett a rezidenciára, mert volt még tennivalója Bombay-ben. A maharadzsa személyesen akarta megmutatni nekünk Baroda nevezetességeit, amelyekrõl úgy vélte, hogy halhatatlanná váltak a késõbbi nemzedékek számára. A történelmi látnivalókat épp úgy látnunk kellett, mint a Barodában élõ emberek mindennapjait. A királyi vendégházban szállásoltak el bennünket.
Másnap a reggelinél értesültünk arról, hogy a maharadzsa agyvérzést kapott Bombay-ben. Miután megtudtuk a szomorú hírt, anyám bejárta a környéket és festményeket készített az összes palotáról, illetve Baroda régi épületeirõl. Jómagam megfestettem a Barodai Maharadzsa portréját és ezek az alkotások mind a Barodai Múzeumban vannak.
Halálos ágyán a maharadzsa minden vagyonát szétosztotta a gyermekei között. Öt fia és egy lánya volt a második feleségétõl, meg egy fia – a trónörökös - az elsõ feleségétõl. És akkor a maharadzsa így szólt gyermekeihez: - Magammal hoztam két hölgyet Európából és aggódom értük. Arra kérlek benneteket, hogy törõdjetek velük. Persze a trónörökös fiút igazából nem érdekelte a mûvészet, de azért jelen voltunk a koronázási ünnepségén.
Így a Barodai Múzeum igazgatója vett pártfogásba bennünket és a késõbbiekben már nem volt semmilyen kapcsolatunk a királyi méltóságokkal. Anya örömét lelte a régi paloták, õsi templomok, sugárutak és egyéb barodai látnivalók festésében. Végülis körülbelül három és fél hónapig tartózkodtunk Barodában, azután átadtuk az öszszes festményt a múzeumigazgatónak. Megállapodásunk szerint ugyanis a kész festményeket át kellett adnunk a múzeumnak, de a vázlatokat megtarthattuk magunknak.

Japán-terápia Bombay-láz ellen

… Bombay-ben tartózkodtunk, amikor anya hirtelen megbetegedett. Magas láza volt és erõs fejfájás kínozta. Mindez a szemére is hatással volt és alig látott. Azt mondták nekünk, hogy ezek bizony a Bombay-láz tünetei, és csak úgy szabadulhat meg a betegségtõl, ha azonnal elhagyja Indiát. Így vettünk jegyet egy Japánba induló hajóra és nagyon boldogok voltunk, mert anya mindig is vágyott a Felkelõ Nap országába.
Egy fiatal indiai barátunk, akinek családja Kobe-ban élt, ajánlólevelet nyújtott át nekünk. Amikor a kikötõbe értünk és felmentünk a hajóhídon, remegést éreztem a lábaimban és vissza akartam menni a partra. Ott álltam félúton a lépcsõn és sírva fakadtam, de megpillantottam anyám kedvesen hívó tekintetét. Amikor felocsúdtam, hogy azért hajózunk el, mert csak így gyógyulhat meg anyám, összeszedtem magam és felmentem a fedélzetre. Azzal a különös érzéssel, hogy most hagyom hátra egész addigi életemet. Amikor Colombo-ba értünk, már sokkal jobban éreztem magam, mert anya láza rövid idõn belül elmúlt.
Szingapúr, Hongkong és Sanghaj érintésével érkeztünk meg Japánba – cseresznyeéréskor, de nem a cseresznyevirágzás idején. Kobe-ban kikötve meghökkentõ élmény volt, ahogy ott álltunk a vámhivatalban egy szót sem tudva japánul, körbevéve csomagjainkkal, melyek közül nyolc-kilenc nagyméretû dobozban festmények voltak. Hogyan tudtuk volna megértetni, hogy csak képekrõl van szó?!
Mint késõbb kiderült, feleslegesen aggódtunk, mert amikor az egyik vámtiszt kinyitotta a dobozt és látta, hogy mi van benne, óvatosan vette ki belõle a festményeket. A vámos arckifejezése egészen megváltozott és nagyon barátságos lett, amikor tudattuk vele, hogy ezek a képek a mi alkotásaink. Ekaki san! – szólt oda munkatársainak és nagy meglepetésünkre néhány perc alatt az egész vámhivatal egy képzõmûvészeti tárlattá változott az összes festményünkkel! Mindenki abbahagyta a munkát – a hordárok, a rakodók és dokkmunkások összegyûltek a vámépületben, hogy megcsodálják a festményeket. S tették mindezt olyan heves érdeklõdéssel, hogy igazán meglepõdtünk: még a legegyszerûbb munkás is valóságos mûértõnek bizonyult azokban a percekben.
Gelencsér Gábor