A Dr. Mezõ Ferenc-Thúry György Gimnázium és Szakképzõ Iskola Dr. Mezõ Ferenc Intézményegységének tanulója Kálovics Enikõ, a Netta-Pannonia Környezetvédelmi Kft. által meghirdetett pályázaton,  középiskolás kategóriában az elsõ helyezést nyerte el "A Bölcs" címû novellájával.

A "mezõs" diákok nevében írt gratulációt, valamint a nyertes mûvet alább olvashatják.

Mezõsök szeme-fénye

Örömmel tölt el az, hogy cikket írhatok egyik kedves osztálytársamról, Kálovics Enikõrõl, aki a múlt héten tovább öregbítette iskolánk, a Dr. Mezõ Ferenc-Thúry György Gimnázium és Szakképzõ Iskola - Dr. Mezõ Ferenc Intézményegység hírnevét. Tavasszal a Netta-Pannonia Környezetvédelmi Kft. meghirdetett egy pályázatot a diákok számára, melynek témája a lepke és a természet volt. A kisiskolások általuk készített rajzokkal, a felsõbb évesek fotókkal és mesékkel nevezhettek, míg a középiskolásoktól novellákat várt a zsûri. Ez utóbbi kategóriában nyerte el az elsõ helyezést a 12.B osztályos tanuló, Kálovics Enikõ, akinek nemes pénzjutalom ütötte a markát. Novelláját „A Bölcs” címmel írta meg, mely egy kék lepke születését mutatja be. Az eredményhirdetésre a nagykanizsai Hevesi Sándor Mûvelõdési Központ egyik galériájában került sor október 3-án. Enikõ szavaival élve, a hangulat vidám volt, minden virágokkal és pillangókkal volt díszítve a cég jelképeként. Iskolánkból egyedül õ vett részt ezen a megmérettetésen, ezért is vagyunk rá nagyon büszkék. „Motivációt éreztem az iránt, hogy elinduljak a versenyen, köszönhetõen az irodalom óráknak, amik kellõ energiát is adtak ahhoz, hogy megírjam ezt a novellát. Ezért is szeretnék köszönetet mondani Dónay Beatrix tanárnõnek, aki megszerettette velem az írást.” Minden mezõs nevében szeretnék gratulálni Enikõnek és további sok sikert kívánni neki az irodalom területén!

Rácz Klaudia 12.B
 

Kálovics Enikõ: A Bölcs

A lepke felkészült, hogy új életét megkezdhesse a lankás dombok és buja virágok között. Nem emlékezett rá mióta volt bebábozva, csak azt tudta, hogy fontos célja van. Meg kell hódítania a természetet! Tudta, hogyha egyszer kiszabadul ebbõl az áthatolhatatlan börtönbõl, akkor számára majd nem létezik lehetetlen, szárnyaival körberepüli a vadvirágok lila mezejét és annyi édes illatú táplálékot szív magába, amennyit csak lehetséges. De most elbúsult, hogy még várnia kell, hisz a múmiabáb, amiben benne ragadt, még nem fogja megnyitni elõtte kapuit, õ pedig nem törheti csak úgy át. Úgy döntött, hogy alszik még egy keveset és meglátja, mit hoz a holnap. Másnap arra ébredt, hogy valami nyomasztó, sötét árnyék takarja el elõle a napot, ezért csak ijedten húzta össze magát, nehogy észrevegyék, habár akkor sem tudott volna menekülni, ha szeretett volna. Egy ember tornyosult a levél fölé, mely alatt a kis lepke himbálódzott, rákészülve, hogy végre kiléphessen a szorító bilincsbõl, mely testét fogta és nem akarta elengedni. Az ember még mindig ott téblábolt, cipõje nem messze a védtelen bábtól, megdermesztve a kicsi, ártatlan szívet. Ám ekkor a hatalmas lénynek jobb dolga akadt és dübörgõ léptekkel tovább állt, nem törõdve a levéllel és az azon kapaszkodó, barna múmiabábbal, melybõl egy új élet kívánkozott kifelé. Miután az árnyék elillant - átengedve a Napot a levelek és fûszálak között - a lepke megnyugodott és újra magabiztosnak érezte magát. Azt gondolta, hogy csakis az õ jelenléte járult hozzá, hogy az emberi lény ilyen gyáván megfutamodjon. El is döntötte magában, hogyha egyszer innét kiszabadul, akkor odarepül az elõbb még itt terpeszkedõ „nagy léptûhöz” és szárnyainak porával beszórja, de úgy, hogy az soha ne tudja magáról lemosni. A lepke vágyai immár elérhetetlenül nagyok voltak. Egyre csak álmodozott, hevesen verdesõ szívvel. Elképzelte, hogy vajon milyen színû lesz a szárnya. Kéket szeretett volna. Szerette a kéket, mert kék volt az ég és a víz, erre jól emlékezett még hernyó korából. Virágokat akart szagolni, érezni az illatot, mely áthatja a levegõt. Harangvirágban szeretett volna aludni a többi társával és pajkosan kergetõzni a zöld erdõkben, a vaskos, megnyúlt fatörzsek körül. De a báb még nem engedett. A lepke szíve most már valósággal forrongott. Düh szította, át akart törni a kemény burkon, mely körbeláncolta és nem engedte lábait kiegyenesedni, szárnyait kinyújtóztatni. Szívó szájszerve is egyre jobban hozzápréselõdött a barna hártyához, mely körülfonta. Eljött a harmadnap is, és a kis lepke erõs nyomást érzett. A Nap megvilágította õt és a bábot. Ekkor azonban egy friss harmatcsepp gördült le a levélrõl, végigszántva a burkot, melyben a lepke lakozott. Éles, repedésszerû hang hallatszott és a burok felpattant, a lepke pedig- immár készen az életre- bújt ki és hagyta el eddigi otthonát. Lábaival utat nyitott maga elõtt, majd mikor a szárnyai is kiszabadultak, a magasba repült és boldogan csapkodta egymásnak kék színû, pikkelyes szárnyait. Ahogy meglátta az elsõ virágot, örömtõl ittasan kezdett el körözni felette, majd rászállt a lila színû, erezett csészelevélre. Itt az ideje, hogy belekóstoljunk, gondolta a lepke, majd nyelvét kiengedte és belenyalt az isteni nedûbe. Ennél finomabb étek még nem érintette kis szájszervét, így csaknem az egész virágot kiszipolyozta. Csak azután döbbent rá, hogy szegény virágból minden életet kiszívott. A szomorúság keserû érzése szorította össze a lelkét, amiért mohósága miatt egy életnek kellett kárba vesznie, csakis miatta. Megtelepedett a virágon és egész nap el sem hagyta. Éhesen és üres fejjel gyászolta a lila szirmú élõlényt, mely egy árva mozdulattal sem ártott neki. Ekkor eldöntötte, hogy legközelebb majd bölcsen jár el, és nem csak egy virágból fog enni.
Azóta a kis lepke bölcsebb lett. Virágról virágra száll, és jól meggondolja, hogy mikor mennyit egyen, hisz nem szerette volna, ha véletlenül még egy virág életét kioltja. A virágok ezért nagyon megkedvelték és kinyílásuk után azonnal felajánlották magukat a kék lepkének és gyermekeinek. Amikor azonban elérkezett a végidõ a lepke számára, aki immár bölcs öreggé vált, méltóan búcsúztatta mindenki. A természet befogadta. A virágok szirmaikat hullajtották érte és betakarták a kis testet, majd odaadták a fáknak és a szélnek, hogy méltó helyre kerüljön. A kis lepke unokái pedig méltóképp viselték ezután nevét, a „Bölcset” és teljes lelkükkel követték apjuk cselekedeteit, hogy aztán, ha eljön az õ idejük, rájuk is mindenki úgy gondoljon, mint Bölcsre, a kék lepkére, akit a fák méltóképp fogadtak leveleik közé.