2008. október 6-án délelõtt az Aradi udvarban emlékeztek a mártírhalált halt vértanúkra. Balogh László, képviselõ, az OKISB elnöke mondott  ünnepi beszédet a város nevében. Az eseményrõl készített tudósításunk elõtt itt közöljük elöljáróban szavait.

„Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja övéiért” – ezek Krisztus szavai az evangéliumban. Talán ezért is vállalták 1849. október 6. honvéd tábornokai, nagyszerû férfiúi kiszámított tudatossággal a vértanúságot. Ezek az emberek eszméikért éltek és haltak. Így századokra ébren tarthatják a magyar forradalom és függetlenségi háború emlékét. Kivégzésük napjára mindig emlékezni fog vagy a magyar nemzet, vagy ha az nem, hát néhány forradalmár.

Október 6. ugyan nemzeti gyásznap, de ez a nap mégis nagyszerû, ragyogó, fényes, amikor 13 ember adta életét Magyarország függetlenségéért és a szabadságért. Ez a nap nekünk magyaroknak a legmélyebb bánat és ugyanakkor a leghõsiesebb dicsõség örömhíre. Így év év után ez a nap – mint magyar emlékezés és magyar ünnep – figyelmeztetés is számunkra: a szabadságot nem adják ingyen, a magyarságot sem, s eszményeinkben sem mindenki osztozik velünk.

159 év elmúltán én inkább már a 13x–os halál nagyszerûségét hangsúlyoznám. Az ünnep olyan, amilyenné a közösség formálja: a gyásznapból így válhat igazi ünnepnap is. Október 6. az erkölcsi tartás ünnepnapja is lehet: hogy az erkölcs nem relatív, van egyértelmû erkölcs! (Persze akkor még a vereségben sem szakadt ketté a nemzet…)
A 13 vértanú katonatiszt és a kivégzett miniszterelnök, Batthyány Lajos alakja jelképessé vált a magyar történeti köztudatban. 1848 – 49 akkor az egész társadalom közös élménye volt, s ezáltal a megtorlás is azzá vált. Ellentétben a XX. századi megtorlásokkal és a terror más megnyilvánulásaival, ez a megtorlás nem kettészakította, hanem összekovácsolta a társadalmat. A tudatosság – nem a vértanúságban, hanem a vértanúsághoz vezetõ harc vállalásában – az az elem, amely megkülönbözteti ezeket az embereket a XX. század sok százezernyi ártatlan áldozatának többségétõl.
A tisztelet, amelyet hõseink iránt érzünk, a reménység forrása is. Az áldozatuk nem volt hiábavaló. A hõstett sohasem pragmatikus ugyan, de mégis ott fénylik mögötte egy távoli cél. Hinnünk kell abban, hogy a régmúlt áldozata közelebb hozza azt a jövõt, amelyben a nép, a nemzet, a magyarság szabadsága és jólét a határainkon innen és túl nem csupán üres szólam lesz, hanem megélt valóság. A 13 honvéd tábornok és a mártír miniszterelnök hazaszeretetének, helytállásának, hõsiességének így van értelme.
Legyen vállalásunk, hogy tudjuk, megtanuljuk nevüket! Zárttá vált csoportképük örök szimbólum. Igen, volt közöttük német, osztrák, lengyel, horvát, szerb; Egy dologban azonban valamennyien egyformák voltak: hõsiesen harcoltak és életüket áldozták a magyar szabadságért, a magyar nemzeti függetlenségért. Tehát tanuljuk meg egyenként a nevüket – nem a halál jegyében, de az értelmes áldozat éltetõ sorsvállalásaként:
- Batthyány Lajos Magyarország 1. felelõs miniszterelnöke (miniszterelnökeink sorában nagyon magasra tette a mércét). Az õ Golgotája nem Aradon, hanem Pesten és Budán volt. Börtönében, a pesti Újépületben öngyilkosságot kísérelt meg, de orvosainak sikerült annyira talpraállítani, hogy a mai Batthyány-örökmécses helyén 1849. október 6-án este 6 órakor kivégezhessék.
Az aradiak így jöttek sorban (elsõ 4-üket golyó általi, 9-üket kötél általi halálra ítélték):
- Lázár Vilmos katona, honvéd ezredes: kegyelembõl 1-ként végezték ki Aradon reggel fél 6–kor. A mindig józan, nyugodt és bátor tiszt féltérdre ereszkedve fogadta a lövést.
- Dessewffy Arisztid a legelõkelõbb magyar nemesi családok egyikének sarja, honvéd tábornok. 1849 júliusában, mikor megnõsült, a templomból egyenesen a csatatérre lovagolt, soha többé nem látta feleségét. Törökországba menekülhetett volna, de önként vállalta sorsát.
- Schweidel József: már Napóleon ellen is harcolt az osztrák hadseregben. 30 évi hû szolgálatáért, alig másfél évvel korábban osztrák nemességet kapott. De mégis, a magyar nemzet iránt tanúsított hûsége, kimagasló szaktudása és jelleme a tábornoki karba emelte.
- Kiss Ernõ: örmény származású, dúsgazdag férfi. Gyakorlatilag teljes vagyonát a szabadságharc ügyére áldozta. Bátor katona volt, a legenda szerint nem fogta a golyó. Csatában nem sebesült meg, Aradon a kivégzését meg kellett ismételni, mert hóhérai csak a vállát találták el, ezután közvetlen közelrõl hajtották végre az ítéletet.
- Poeltenberg Ernõ: az osztrák felsõ középosztály tagja, lovagi rangra emelt bécsi jogász fia. Közismert békepárti volt, õt küldték követnek az orosz táborba, hogy a megadás feltételeit tárgyalja. 1-nek szólította a hóhér a bitófához.
- Török Ignác: mérnökkari ezredes korában tanítványa volt Görgey és Klapka is. Utolsó óráiban is várépítési szakmunkákat olvasott. Barátságos, szelíd ember volt.
- Láhner György: iparszervezési tehetség, a magyar honvédség felfegyverzésében volt pótolhatatlan. Kossuth azt mondta róla: „Helyét bámulatos sikerrel töltötte be.”
- Knéziæ Károly: horvát határõr katonacsalád gyermeke, a magyar szabadságharc ügye mellett mégis mindhalálig kitartott.
- Nagysándor József: republikánus demokrata. Tüdõbajos volt, nem lett volna szabad lóra ülnie, mégis végigharcolta a szabadságharcot. Személyesen vezette csapatát Buda visszavívásakor.
_ Leiningen – Westerburg Károly: gróf, elszegényedett német arisztokrata. Sem õ, sem Aulich nem tudott magyarul. Magyar bakái lelkesedtek érte. A tavaszi hadjárat egyik legkiemelkedõbb alakja volt. Naplója a szabadságharc hadtörténetének egyik legmegbízhatóbb forrása.
- Aulich Lajos: a szabadságharc végén hadügyminiszter is volt. Az 1812 –es orosz hadjáratban elfagyott lába ellenére végigharcolta a magyar szabadságharcot. Még az aradi hadbíró is kiváló embernek nevezte.
- Damjanich János: szerb származású, de már a szabadságharc elõtt magyar érzelmûvé lett hivatásos katona. A harctéren minden helyzetben az élen járt. Katonái rajongtak érte. „Éljen a haza!” kiáltással halt meg.
- 13. Vécsey Károly: gróf, gazdag fõúr. „Szegre akasztom osztrák kardomat, magyar vagyok, hazámmal tartok!” – vallotta. A hóhér õt végezte ki utolsónak, mert az aradi várat õ vette be az osztrákoktól. Utolsóként, mivel már nem tudott senkitõl elbúcsúzni, odalépett régi haragosának, Damjanich Jánosnak a bitón lógó holttestéhez, és megcsókolta a kezét.
1849. október 6-ra tehát, mégsem a halál jegyében emlékezünk, hanem az értelmes áldozat éltetõ sorsvállalásaként. Hõsök voltak õk, akik egy nemzeti közösség igazságát fontosabbnak tartották az életüknél is. Van értelme az áldozatnak – az áldozat nem csak vallási fogalom: hétköznapjainkat és a történelmünket is átszövi. Ez a világ, így mûködik, szükség van áldozathozatalra. Így nem lesz meddõ búslakodás a hõsökre való emlékezés: folytatói akarunk lenni az õ szolgálatuknak…
Sorscsapásaink közepette sorsáldás, hogy vannak pozitív példák a magyar történelemben. Ezek a példák azt mutatják, hogy: van tiszta erkölcs, vannak világos, érthetõ szavak, tettek, el nem zálogosított gerincek, van összefogás és kiállás. Szükségünk van a tisztánlátásra, arra, hogy ne hagyjuk magunkat becsapni; azt tegyük, amit a szívünk diktál. Nem kell mindig forradalmat csinálni, de továbbra is hinnünk, dolgoznunk és remélnünk kell.
A valamikori fájdalom így lehet része a majdani boldogságnak. Azt szeretném, ha a „hazaárulók” és a „fasiszták” országából immár a patrióták és lokálpatrióták országává válnánk! Mert kritikával ugyan élhetünk egymás iránt, de kell, hogy legyen a mai Magyarországon egy közösségi minimum az ország értelmes továbbéléséhez. Ez a minimum lehet a patrióta és/vagy lokálpatrióta hozzáállás. Ebbe belefér az is, aki a Németh László–i értelemben „mély-magyar”, és az is, aki számára a sokszínûségünk a legfõbb ismérvünk. Lokálpatrióta az is lehet, aki nem kíván „népben – nemzetben” gondolkodni. Tehát legyünk patrióták és/vagy lokálpatrióták! (Merjünk azok lenni…!)
Ne hagyjuk, hogy felszámolódjanak a demokrácia erkölcsi normái és magatartásmódjai Magyarországon. Nem válhatunk „következmények nélküli országgá”! A Történeti Múzeumba nem tojással megdobált felöltõ való, hanem például az aradi tábornokok és hasonló mártírjaink magasramutatása. A társadalom ezen saját véleményét kellene valahogy becsatornázni a Parlament falai közé. Bár népünk nagy múltra tekint vissza, de a szabadság és a demokrácia terén még fiatalnak számítunk. Ezért nem szabad elveszítenünk a reményt. Dolgozzunk továbbra is keményen, és gondolkodjunk távlatokban! A politikusok sokszor elvesznek az apró részletekben. Az „aradi 13-ak” távlatokban gondolkodtak. Ezt tanuljuk meg tõlük!
Mi, kanizsaiak büszkék lehetünk arra, hogy voltak kanizsai kötõdésû 1848-as mártírok is: Csány László, Gasparich Márk! Cser József tanító, nemzetõr – õrmester 1848 – 49-es naplója kiadás elõtt áll. Köszönjük, hogy 2000-ben a városvédõk ezzel az emlékmûvel ilyen méltó módon emlékeztettek és emlékeztetnek a hõsökre. A polgárosodó Nagykanizsa nagyon sokat köszönhet 1848-49 késõbb jövõ, távlatos eredményeinek.

Kedves Kanizsaiak!

Az aradi 13 és Batthyány Lajos áldozata köré gyûltünk itt és most össze, hogy felszámoljuk hétköznapi széthúzásainkat: hogy új hont a múltból kiindulva a jövendõben fürkésszünk. Mert vannak hõseink és hírvivõink és bûv-igéink.
Ady Endrét idézve: „Õszi napnak csendes fénye, Tûzz reá a fényes égre,
…
Sugáridon szellem járjon
S keressen fel küzdelminkben
Az aradi tizenhárom.”

„Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni…!” (Máté 10,28)

(További képek a Galériában)