Az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékezõ városi ünnepség a Nagykanizsai Fúvószenekar térzenéjével kezdõdött, majd – a Kanizsa Lovas Klub Hagyományõrzõ Huszárjai, a Történelmi Vitézi Rend Nagykanizsai Hadnagysága vitézei és a Thúry Baranta Közösség közremûködésével – ünnepélyes zászlófelvonással folytatódott a Deák téren.

Innen a résztvevõk az 56-os Emlékkertbe vonultak. A város vezetõi, a pártok, egyesületek, civil szervezetek és intézmények képviselõi az 1956-os forradalom és szabadságharc 57. évfordulója tiszteletére, és a forradalom nagykanizsai áldozataira emlékezve koszorúkat helyeztek el a hõsök emlékmûvénél, a kanizsai nemzetõrség egykori parancsnoka, Orbán Nándor emléktáblájánál és a kopjafánál.
A megjelentek a Sugár utcáról a Hevesi Sándor Mûvelõdési Közponba vonultak, az 1956-os forradalom és szabadságharc 57. valamint a Magyar Köztársaság kikiáltásának 24. évfordulója alkalmából rendezett emlékmûsor helyszínére. Emlékbeszédet Cseresnyés Péter polgármester, országgyûlési képviselõ mondott.

A délelõtti ünnepi program a Zrínyi Miklós-Bolyai János Általános Iskola Bolyai János Tagintézménye 7-8. osztályos diákjainak „Nagyon fáj” címû elõadásával zárult. A mûsor keretéül egy iskolai jelenetet választott a rendezõ dr. Kupóné Gasztonyi Edit tanárnõ. Az elõadás 1956. október 23-tól november 4-éig idõrendben követte végig az eseményeket egy iskolás gyermekcsoport szemével. E néhány nap történéseit mutatták be korhû dokumentumszövegek, naplórészletek alapján, kiegészítve az alkalomhoz illõ vers- és prózarészletekkel.
Cseresnyés Péter polgármester Márai Sándor gondolataival kezdte ünnepi beszédét: „Búcsúra bocsánatot kértünk egymástól: õ azért, mert otthon maradt, és én azért, mert elutaztam.” – Márai Sándor búcsúzott így kedves barátjától annak a napnak a hajnalán, amikor végleg elhagyta szülõhazáját. A magyar emigráns irodalom egyik legfájdalmasabb mondata volt ez, hiszen százezrek válhattak el egymástól valahogy így az elmúlt száz-egynéhány esztendõben Magyarországon – hangsúlyozta, majd e szavakkal folytatta: akár 1890-ben, 1920-ban, 1945-ben vagy 1956 telén. Ahogy az idézet is megfogalmazza: az egyik magyar elmegy, és bocsánatot kér a másiktól ezért. A másik magyar itthon marad, például 1956-ban Nagykanizsán, és ezért kér bocsánatot az elmenõtõl. A két magyar beszélgetésében benne van az egész XX. század.
De 1956 nem a búcsúzással kezdõdött. Hanem az összefogással, a függetlenségért vívott nemes harccal, és azzal a reménnyel, hogy a sötét diktatúra megváltoztatható. Budapesttõl Nagykanizsáig, Soprontól Szegedig azért vonultak utcára fiatalok és idõsek, értelmiségiek és munkások, hogy szembeszálljanak a sztálinista diktatúrával, a szovjet megszállással. Hogy Magyarország magyar ország legyen. Ez a szabadságharc volt a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye, amely a budapesti diákoknak az egyetemekrõl kiinduló békés tüntetésével kezdõdött 1956. október 23-án, és az önrendelkezés visszaszerzéséért indított mozgalom az egész országban követõkre talált – részletezte a város elsõ embere, majd felidézte Tildy Zoltán rádióban közvetített szavait, aki 1956 forró õszén azt mondta: „A magyar nemzet elõtt kijelentem – és az egész világ elõtt –, hogy ezek a fiatalemberek, katonák és munkások, akik velünk harcoltak, nemcsak érdemesek az 1848-as márciusi ifjak nevére, de túltettek 1848. március 15-én hõsi harcukkal.(…) Amit a magyar nemzet tehet, az az, hogy azt a napot, amikor a küzdelem megindult, nemzeti ünneppé nyilvánítja a hõsi harcok emlékére.”
Október 23-a ma már nemzeti ünnep. Az egyik legszentebb nemzeti ünnepünk – határon innen és túl. A szabadság reményének ünnepe. A nemzet összefogásának ünnepe – emelte ki e nap jelentõségét Cseresnyés Péter. – A Szabadság napján a magyarok ugyanis összefogva, vállat vállal vetve tabukat és egy olyan rendszert döntöttek meg, amely saját hatalmát csakis a félelemmel, a gyûlölettel, az egymás iránt táplált bizalmatlansággal és az erõszakkal volt képes fenntartani. Lelkek, szívek, szobrok, emlékmûvek õrzik azoknak a napoknak az emlékét szerte a Kárpát-medencében. Akárcsak ’48-as hõseinkét, legnagyobb magyarjainkét.
Mi itt Nagykanizsán is számos szobrot emeltünk, tisztelegve és emlékezve azokra, akikre büszkék vagyunk, akiknek meg akartuk és meg akarjuk õrizni az emlékét. Nem azért emeltük ezeket a szobrokat, hogy ledöntsük, hanem azért, hogy leróhassuk kegyeletünket elõttük.
Sztálin szobrának ledöntése is mindössze egy diktatúra elleni tiltakozást jelképzett. Egy tömeggyilkos és az általa létrehozott esztelen világrend elleni bátor fellépés volt. De demokráciában inkább szobrot emelnek és építkeznek, mert egy demokráciában a pusztítás és a rombolás nem lehet cél, mert ott van a tiltakozásnak, az ellenvélemények kimondásának más eszköze is – részletezte. – A rombolás egy demokráciában a gyávaság jele.
Az 1956 utáni kommunista propaganda állításaival szemben hõseink célja Magyarország függetlenségének kivívása volt. És ma is ez Magyarország célja. Hiszen kétféleképpen lehet egy országot megszállni. Katonai és politikai eszközökkel, illetve úgy, ha gazdasági kényszerhelyzetbe hozzák. 1956 szabadságharcosai a katonai, politikai önkény ellen keltek fel. A mai Magyarország pedig a gazdasági rabigát és a külsõ diktátumot akarja levetkõzni – vont párhuzamot ’56 és napjaink küzdelmei között Cseresnyés Péter. – 1956-ban sem politikailag, sem gazdaságilag nem voltunk függetlenek, de a szabadságharc, még ha akkor el is bukott, megteremtette az alapját a késõbbi rendszerváltásnak, a demokrácia kivívásának. Mert a szabad levegõ érzésének emlékezete megteremtette az esélyét a politikailag szabad Magyarországnak.
Most azért küzdünk, hogy a politikai függetlenségünk erõsítésére a gazdaságit is visszaszerezzük. Hogy ne külföldrõl diktáljanak nekünk, hogy ne a mohó multik gyarapodjanak. Azért küzdünk, hogy a magyar emberek, a magyar családok életkörülményei javuljanak. Ezt a gazdasági szabadságharcot néhányan nem nézik jó szemmel. Pénzügyi érdekeik miatt, hazai csatlósaikkal karöltve, mindent elkövetnek, hogy pénzzel gyarmati sorban tartsanak bennünket, és hogy nemzeti érdekeink érvényesítése helyett csak az õ gazdasági érdekeiknek megfelelõen cselekedjünk.
Az eszköztáruk pedig végtelen – figyelmeztetett az ünnepi szónok. – Demokráciadeficitet, szélsõségességet kiáltanak, csak hogy támadhassák Magyarországot, támadhassák a magyar embereket, a magyar családokat. De, hogy csak egy példát mondjak ezen állítások hamisságáról: ahol nem kell félni attól, hogy a szobordöntögetõk véleménynyilvánítása megtorlással jár, ott nincs diktatúra.
1956. október 23-án élt a magyarokban a remény, hogy létezik egy másik, egy szabad, független és gyarapodó Magyarország, ahol az emberek nem rettegnek a besúgástól, hanem bizalommal fordulnak egymás felé. Nem az irigység, hanem a másik sikere feletti öröm, nem az osztályharc, hanem a szeretet tölti el a lelkeket.
De ma is vannak olyanok, akik gondolatban a rettegés évtizedeit akarják visszahozni. Õk azok, akik díjat tûznek ki a besúgásért, a jelentésért: egymás feljelentéséért. Õk azok, akik egy letûnt kort akarnak visszaidézni, egy olyat, amikor nemcsak a hatalomtól, hanem egymástól is félni és rettegni kellett.
Fekete István Levél Bécsbe címû cikkében, amely 1956 november 4-én jelent meg az Új Emberben, azt írta: „Itt nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak halálba menõ tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyû ürességével, a jelszavak csatornalevesével, a hazugság emészthetetlen maszlagával, és nekimentek felborítani a hegyet, megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni. És felborították a hegyet, és megfordították a történelmet, és gyõztesen élve maradtak. Élve maradtak elsõsorban azok, akiknek a testük meghalt, mert örökké élnek az örökkévalóban és a nemzet szívében, és élve maradnak a többiek, akik talán csak most eszmélnek ájult boldogságban a kitárult messzeség, a testi és lelki szabadság, a végtelenség szemléletében.”
Harcuk tehát nem volt eredménytelen. Bár hosszú küzdelem áll mögöttünk, olyan, amelyrõl évtizedekig úgy hittük: elbukott, de végül, 34 év múltán, amikor megszûnt a szovjet hódoltság, és Magyarország újjászületett, beteljesedett Márai Sándor versének jóslata: „Angyal, vidd meg a hírt az égbõl, Mindig új élet lesz a vérbõl.”
Beszédét kötelességeinket, céljainkat megfogalmazva zárta Cseresnyés Péter polgármester: – Mára nem csak az 1956-os szabadságharcra való emlékezés jogát szereztük vissza. Megerõsödtünk testben és lélekben is. És mind több magyar hiszi, hogy az összefogásban, egymás megbecsülésében óriási erõ van. És a legtöbben ma már építkezni akarunk, mert közös munkánk, közös áldozatvállalásunk eredményeként ennek jött el az ideje. Ma megvalósíthatjuk 1956-os hõseink vágyait. Ha elég sokan és elég erõsen akarjuk, akkor politikai szabadságunk mellé visszaszerezhetjük gazdasági függetlenségünket is, és magunk dönthetünk arról, milyen Magyarországot építünk. 1956 hõsei ennek a munkának teremtették meg az alapjait. Nekünk pedig kötelességünk, hogy az õ mûvüket kiteljesítsük, az õ igazságuknak érvényt szerezzünk. Az Evangélium szerint a Mester azt mondta a tanítványoknak: „ha ketten vagy hárman összejöttök a nevemben, én ott leszek veletek.” Ez adjon erõt. Hiszen ma többen vagyunk, ma sokan vagyunk, akik a gazdaságilag is független Magyarországban hiszünk. Pont úgy, ahogyan 1956-os elõdeink is tették.
Széchenyi István egyszer azt mondta: „Magyarnak lenni páratlan élmény, de nem kifizetõdõ dolog”. A mi célunk nem lehet más, mint hogy az elveszített XX. század után, most, a XXI. században, már ne csak felemelõ élmény legyen, hanem sikeres, kiszámítható, a gyermekeink számára biztonságos életet jelentsen a magyar nemzethez tartozni.
A nap további programja a Kossuth téri Kórház-kápolnától induló fáklyás emlékezõ sétával folytatódik 18 órakor. A résztvevõk a forradalmárokra emlékezve fõt hajtanak: az 56-os Emlékkertben, az Erzsébet és a Deák téren.

B.E.
 

További képek a galériában.