Minden lélek, akit szeretek, egy-egy kis gyertyavilág a végtelenben; legalább is olyan, mint az én gyertyavilágom a temetõ novemberi estéjében. Mindegyik biztosít, hogy én is oda való vagyok, és bíztat, hogy éljek az élet esti árnyaiban is a hit világosságából s gyõzzem le a világ törpeségét saját öntudatom fölényével.

S még egy más gondolat szállja meg lelkemet a halottak estéjén: az, hogy bízzam az életben, mert az legyõzi a halált. Csalódásnak látszik, sírok közt a halált legyõzõ életrõl merengeni; de mégis szó szerint igaz, hogy az élet legyõzi a halált, hogy a halált is az élet hordozza, s hogy a halál maga a több élet miatt van; vedlik a lélek, s új alakot ölt a halálban az élet.

Ez a halált legyõzõ erõ lakik bennem, bennem s minden emberben. Mily csodálatos lény is az ember, õ az egyedüli az Isten nagy világában, aki a halál tudatával jár s elbírja azt, bizonyára azért, mert erõsebb nála. Egy állat sem tudja, hogy meghal; egy élet sem ismeri a halált, csak az ember. Mindenütt az enyészet árnyát látja; ha énekel, úgy énekel, mint aki tudja, hogy csend nyeli el utolsó akkordját; a madár ezt nem tudja, azért nem is lehet annyi érzés az énekében; ha szépségét kibontja az ifjú arca, a gyermek szeme, e szépségen is átverõdik a halál árnyéka; a virág, az állat szépségén ez nincs kipontozva, de azért nincs is annyi lélek abban a szépségben. De hát minek tudja s minek látja az ember az enyészetet s a halált mindenben? Tán, hogy megkeserítse örömét s tompítsa jókedvét? Nem, hanem azért hogy az az egyetlen, hozzá méltó fûszere legyen minden örömének s minden élvezetének, az az érzés, hogy életének a halál sem árthat, s hogy ez az élet, mely itt lendül, szökell és énekel, ha eltûnik is, ha elnémul is, akkor is tovább folyik, van s kivirágzik ismét. — A gyõzelmes élet tudatával térdelek halottjaim sírja mellett. Nem félek haláltól, sem temetõtõl. Hisz a temetõt is a lélek csinálja; az festi, az alakítja, az telíti hangulattal és... élettel! Hisz temetõ sincs, ahol lélek nincs. Nem a holtak, nem a sírok, hanem a holtak közt járó élõk adják a temetõt. Temetõ nem a sír, hanem az élõ ember lelkén tükrözõ sír, s halottja csak annak van, aki él; a halottnak pedig — annak ott a sírban — semmije sincs, halottja sincs. Azért a halottak estéje is voltaképp az élõk estéje, kiknek halottjuk van, mert szeretõ s emlékezõ lelkük van; s hozzáteszem, hogy a halottak estéjét csak azok ülik meg igazán, kiknek oly halottjuk van, aki lelkükben, hitükben most is él s a hit lámpásával kezében mutat utat a világ botorkáló vándorainak.
Kövessük hát a holtak nyomait az élet öntudatával, hittel s reménnyel; az élet nyomai azok! S ha igazán a temetõ is a lélektõl van, s ha a sírkereszt tõle lesz beszédes, s a haraszt zizegése tõle lesz zenévé: akkor ne törjön össze sírnál, koporsónál senki, hanem ébredjen a végtelen élet Istenének s halált legyõzõ erejének öntudatára. Vigyen lelket, tehát hitet s reményt a temetõbe s szeresse a holtakat, az igaz élõket, s imában közlekedjék velük. Szeresse õket és segítse õket! Szeresse sírjaikat is; nézze azokat lélekkel s ültesse be virággal. S ha néha fölsír lelkében a keserû fájdalom diszharmóniája, nézzen olyankor a síron lobogó gyertyalángra s a síron nyíló virágra, s imádkozzék örök életért, örök világosságért s örömért; s meglátja, hogy lelkébe is megnyugvás és béke tér, s kifeslik a hit gyökerébõl a sír sötétségét, az élet kegyetlenségét, a fájdalom keservét harmonizáló erõs érzés: a remény.
A hitnek gyertyavilágától s a reménynek síron nyíló virágától lesz ünnep a halottak estéje.