Szeghalmy Bálint neve ma már építész-körökben is csak kevesek számára cseng ismerõsen, pedig a két világháború között országosan elismert építésznek számított, szakmai körökben csak úgy emlegették, hogy a „templomépítõ”. Szeghalmy Bálint emléke Kanizsán azért is elhalványult, mivel itt csak fiatal éveit töltötte, életmûve máshol teljesedett ki, igazi sikereit másutt aratta. Életérõl és munkásságáról elsõsorban a róla megjelent könyvbõl (Bereczky Kálmán, Hévíz, 1996) tájékozódhatunk.

Szeghalmy Bálint építész-családban született Nagyváradon 1889-ben. A budapesti Mûegyetemen 1912-ben kapott építészmérnöki oklevelet. A világháború kitörésekor bevonult katonának, de 1915-ben súlyosan megsérült és ezután nem kellett frontszolgálatot teljesítenie.
Nagykanizsai munkássága a háború után kezdõdött, midõn 1919-ben kinevezték városi mérnöknek, és e státuszát 10 éven keresztül töltötte be. 1929-ben elnyerte Miskolc város fõépítészi állását, és oda költözött.

A két világháború között még nem volt összeférhetetlen, hogy egy városi köztisztviselõ akár „saját” városában is tervezõ munkát vállaljon, Szeghalmy Bálint pedig ízig-vérig alkotó szellemû tervezõ építész volt. Életrajz-írói szerint pályafutása során, gyakorlatilag 1919-1945 között 91 épület tervét készítette el, ebbõl 59 templom-terv volt. Ez még nem lenne rendkívüli szám, azonban egyéb tervei is túlnyomó részben középületek voltak. Számos országos pályázaton nyert díjat vagy megvételt. Valamennyi tervét igen gondosan, többször átrajzolva készítette el és adta csak ki a kezébõl.
Szeghalmy építészete azért különleges, mivel õ volt a Toroczkay Wiegand Ede által kitalált, majd Kós Károly és társai (Zrumeczky Rezsõ, Mende Valér, Györgyi Dénes, Jánszky Béla) - által népszerûvé tett, bár csak jobbára az 1910-es években mûvelt úgynevezett magyaros építészeti stílusnak lényegében egyedüli következetes folytatója. Szeghalmy csak 4-5 évvel volt fiatalabb Kós Károlynál és barátainál, azonban nem tartozott körükbe, Kós Károlylyal személyesen talán nem is találkozott. Õnála a magyaros építészeti karakter továbbvitele nyilván nem divat-majmolás és nem is megélhetési kérdés volt, hanem erkölcsi meggyõzõdés. Ugyanis a két világháború között a korábban népszerû magyaros stílus már nem számított újdonságnak és divatosnak, és sokkal jobban lehetett érvényesülni a modernnek számító Bauhaus-stílus mûvelésével. Kós Károly Erdélybe költözött, és építészettel már csak elvétve foglalkozott, Zrumeczky és Mende fiatalon meghalt, Györgyi Dénes pedig más stílusokkal is próbálkozott. Szeghalmy azonban következetesen kitartott a magyaros – fõként erdélyi – népi építészetbõl átvett formák, a természetes építõanyagok, különösen a fa használata mellett, bár néhány tervén láthatjuk, hogy õ is lazán tudott más – neobarokk, neogót vagy kora-modern – stílusban is tervezni.

A messzirõl érkezett fiatal mérnöknek Nagykanizsán valószínûleg nem kis erõfeszítésébe került bizonyítania tudását és tehetségét a város elõljárósága és hangadó közönsége elõtt. Tehetségére azonban minden bizonnyal korán felfigyeltek, ugyanis már Kanizsán is több jelentõs tervezési megbízást kapott. Önéletrajzában is megemlíti e korszak munkáit: a Bajza utcai Teutsch-villát (1925), a városi bérházat valószínûleg a Kossuth tér 14. alatti kétemeletes bérház, 1926), a palini kastélyt (valószínûleg a volt méntelep – késõbb emelõgépgyár – központi épületének bõvítése), a piaci árucsarnokot (az Erzsébet téren épült 1924-ben, de 1940-ben lebontották), a szepetneki kultúrházat (a közelmúltban lebontották), a gelsei községházát (nemrég átalakították), a somogycsicsói Beák-házat , a csurgói református internátust, a pölöskefõi Pálffy-kastélyt és végül a csak terv-szinten maradt nagykanizsai református templomot. (Ez utóbbi helyett 1934-ben Vécsey Barnabás modern templom-tervét valósították meg.)
Még kanizsai évei alatt tervezte meg a keszthelyi és a Miskolc-Martintelep-i református templomokat, a soproni evangélikus internátust, a pécsi strandfürdõt, a villányi fõszolgabírói hivatalt, a szolnoki kórházat, de számos országos pályázaton is díjat nyert, pl. a hódmezõvásárhelyi Iparos Egylet székháza, a gyõri színház, a szombathelyi nõi kereskedelmi iskola, a hatvani és egy szombathelyi r.k. templom tervével.
Szeghalmyt Miskolcra vélhetõen a magasabb beosztás, és a vele járó anyagi elismerés, és valószínûleg a még több munkalehetõség csábította. Miskolcon az Avasra tervezett erdélyi fatornyokra emlékeztetõ kilátó (1943-ban és 1956-ban leégett, másodszor már nem építették újra) és a különleges megoldású református „deszkatemplom” (1997-ben leégett, de eredeti formában újjáépítették) tette híressé a nevét. Szám szerint 21 megépült magyaros stílusú, fõként református, illetve néhány evangélikus temploma közül a legismertebbek: Mosonmagyaróvár, Zalaegerszeg, Tapolca, Sümeg, Nagyatád, Kisbér, Tatabánya – de ennél is több maradt sajnos tervrajzon. Közben további középületek tervei is születtek a keze alatt – közülük csak a kenderesi református parókia és községháza érdemes kiemelésre – utóbbit egyenesen a kormányzó megbízására készítette már a II. világháború éveiben – egyúttal ez volt legutolsó munkáinak egyike.
Bennünket, ma élõ kanizsaiakat azonban elsõsorban a Nagykanizsán és környékén fennmaradt alkotásai érdeklik. A városrendezési szempontból elhibázott Erzsébet téri pavilonsort szerencsére azóta elbontották. Áll viszont a Teutsch-villa, bár nyílászáróit azóta kicserélték, finom homlokzati tagozatait eltüntették, udvari teraszát elõtetõvel lefedték. Gyakorlatilag eredeti formában találjuk viszont a somogycsicsói Beák-házat, a csurgói kollégiumot vagy a pölöskefõi Pálffy-kastélyt. Csak sajnálhatjuk, hogy a Kanizsára tervezett református temploma nem valósult meg.
Életmûvének egyik legnagyobb rejtélye azonban a nagykanizsai színház – ma Medgyaszay-ház – tervezésében játszott szerepe. Három okból is sejthetjük, hogy e jelentõs épület tervezésében közremûködött. Egyrészt Kunics Zsuzsa és Tarnóczky Attila helytörténeti kutatásaiból tudjuk, hogy „az elõtérbõl a nézõtérre vezetõ két fõbejárat (az elõtér két szélén) ajtóit Szeghalmi Bálint tervezte”, azaz bizonyos, hogy a tervek készítésénél legalább kis részben közremûködött. Ennél is érdekesebb azonban, a Szeghalmyról írt könyvben olvasható, Eszenyi Béla nagyváradi református lelkész visszaemlékezése, melyben Szeghalmy munkái között megemlíti a „nagykanizsai mozgószínház és kultúrház emeles épületét” is. Nyilván okkal, azaz tudott arról, hogy e házat Szeghalmy tervezte. A harmadik bizonyíték viszont a legfontosabb: Medgyaszay a XX. század elsõ felének meghatározó építész-egyénisége, azonban az õ gazdag életmûvét tanulmányozva megállapítható, hogy Medgyaszay soha nem alkotott a Kós Károly féle magyaros stílusban, ugyanakkor Szeghalmy már az 1911-ben készített diplomatervét (Nagyvárad-Velence református temploma) is e stílusban tervezte, de késõbb is a magyaros építészet lelkes mûvelõje volt. Hogy mi történhetett valójában, csak sejthetjük. Vélhetõen a város vezetése Medgyaszayt kérte fel a színház tervezésére, akinek ekkor már állt a soproni és veszprémi színháza, és számos fõvárosi középülete, azonban Szeghalmy Bálint valószínûleg hathatósan besegített a mesternek, olyanynyira, hogy a fõ építészeti koncepciót is neki köszönhetjük. Önéletrajzában pedig azért hallgat errõl, mert tudta, hogy hivatalosan a tervezés a nagykanizsai Medgyaszay Ház külsõ és belsõ képe neve alatt futott.

Szeghalmy épületein – különösen templomain – sok helyen megfigyelhetjük a kanizsai színházon is alkalmazott faszerkezetû, ferde oldalú ún. „koporsófedést”, amit Medgyaszay sohasem használt. Ami Medgyaszay szerepét illeti a színház tervezésében, az legfõképpen a homlokzat karakterét megadó sgraffito-díszítésben érhetõ tetten, ugyanis Szeghalmy épületein ilyet másutt nem találunk, míg Medgyaszay elõszeretettel alkalmazta több helyen is, mint a soproni színházon (1909), a nagykanizsai tüzérlaktanya legénységi épületén (1932), a mátraházi pagoda-szállón, a budapesti Kiss J. altábornagy u. 59. társasházon, a balatonalmádi templomon, stb. Medgyaszay azonban nem tartozott Kós Károly köréhez, az õ életmûve a szecesszióból kinövõ kora-modern építészeti irányzathoz sorolható, melynek jellemzõi a derékszögû kubusok, lapostetõk, sík felületek, kevés ornamentika, a vasbeton használata – amellyel idõben jóval megelõzte az I. világháború után hódító útjára indult Bauhaust. Érdekes, hogy éppen azt az épületet nevezték el róla Nagykanizsán, amelyhez talán a legkevesebb köze volt.

(Balról-jobbra: A keszthelyi, miskolci és kisbéri református templomok belsõ térkialakítása.)

Szeghalmy Bálint – nem alaptalanul – tartva a magyar értelmiséget sújtó háború utáni retorzióktól 1945-ben elhagyta az országot és feleségével a Németország délkeleti részén fekvõ Deggendorfban (kisváros Passau és Regensburg között félúton a Duna mellett) telepedett le. Itt élt meglehetõs szegénységben, ugyanis nyugdíja nem volt, és Németországban építészeti munkát sem kapott, így akvarellek festegetésébõl éldegélt 1963-ban bekövetkezett haláláig. Szerény síremlékét német szomszédja állította a deggendorfi temetõben.
Szeghalmy Bálintról 2009-ben utcát neveztek el Nagykanizsán. Méltó gesztus lenne az utókor részérõl hamvait hazahozni Nagykanizsára vagy Miskolcra.

Deák-Varga Dénes