…Volt egy csodaszép cserépkályha a nappaliban. Mellette üldögéltem egy alacsony széken, amelyet anyám tervezett. Nem sokkal késõbb anya bejött a szobába, leült elém a pamlagra és azt mondta: – elmegyek Indiába.

Elõtte azonban még sok minden történt: anya beküldte Krisztus címû festményét a Nemzeti Szalonban rendezett õszi kiállításra. Még nagyon gyengének érezte magát a böjtölés után, ezért engem küldött el a megnyitóra. Körülbelül negyedórát késtem és a kiállítóterem már tele volt látogatókkal. Az ajtó mellett állva hatalmas tömeget láttam az egyik oldalon félkörben. Ahogy közelebb mentem, egy szép nõ – egyike a kor dámáinak – megfordult és így szólt hozzám: elvesztettem Istenemet, de most rátaláltam. Átfurakodtam a tömegen és akkor vettem észre, hogy anyám festményét állják körül. Ez a kép forradalmat jelentett a mûvészetkedvelõknek és másoknak is Budapesten.

Amikor anya velem szemben ülve azt mondta, hogy elmegy Indiába, csak annyit válaszoltam: én is veled megyek. Szó sem lehet róla – tiltakozott anyám –, még nem fejezted be a tanulmányaidat és az eddigi munkád kárba vész. Erre azt mondtam: mindez nem fontos, ha elmész és nem viszel magaddal, akkor zárdába vonulok. És akkor engem soha többé nem lát viszont senki sem. Ez a mondat sokkolta anyát, aki húsz percig elmélyedt gondolataiban, azután így szólt hozzám: – nos, ha erõs leszel, velem jöhetsz. (Ekkor még csak tizennyolc éves voltam.)
Ott tartottam, hogy a Krisztus kép híres lett, még Rómába is eljutott a híre. Anya hivatalos meghívást kapott a pápától, hogy legyen két évig a Vatikán vendége és azt örökíthet meg képein, amit csak akar. Ezért mentünk elõször Itáliába! Felkeresett bennünket az olasz nagykövet, hozta a meghívót és beszerezte a vízumokat.
A megbeszélt idõpontnál kicsit korábban érkeztünk Itáliába, mert körül akartunk nézni az országban. Szicíliában – amikor Palermo-ból éppen Messinába utaztunk – egy állomáson hirtelen megállt a vonat és le kellett szállnunk a poggyászunkkal, mert csak másnap reggel hatkor indult tovább. Egy barátságos vendégházban szállásoltak el bennünket, ahol bõkezûen gondoskodtak rólunk. A települést Santa Agata de Militelo-nak hívták. Egészen közel volt a tenger, s a sziklás dombok, az olajfaligetek meg a narancsültetvények pazar hátteret nyújtottak. A táj valóságos Paradicsom volt egy festõ számára!
Azon az éjszakán (a tizenkilencedik születésnapom elõestéjén) egy különös álmot láttam a nagykanizsai házunkról. Lefelé mentem a sötét pince lépcsõjén, amikor hirtelen megpillantottam egy koros, tiszteletre méltó, õsz hajú férfit hosszú fehér szakállal, amint a pince hátsó részén üldölgélt. Az idõs ember balján apám állt, de arra nem emlékszem, hogy ki állt a jobbján. Az idegen egy olajlámpást tartott a kezében és átnyújtotta apámnak. Eközben az olajmécses lángja vibrált és majdnem kialudt. A szívem azt zakatolta, hogy ez a láng nem szûnhet meg lobogni. Leszaladtam a lépcsõn a pincébe, kezembe vettem a lámpást, amely ekkor megint teljes fényében felragyogott. Erre az öregember így szólt: Fogd gyermekem, gondosan õrizd ezt a fényt és vidd el a világ minden zugába.
Felébredtem az álom után és felültem az ágyban. Megosztottam csodálatos álmomat anyával, aki azt mondta: Tagore-t láttad. Anyám csendben odament az íróasztalhoz és megírta levelét Mr Rabindranath Tagore-nak Indiába, magyarul, mert más nyelven nem beszéltünk. Most egy ideig itt maradunk Itáliában – mondta anyám. Két hónap múlva jött egy válaszlevél Tagore-tól, amelyben meghívott bennünket Santiniketanba. A levelet magyarul írták, mert volt Indiában egy professzor (Germanus Gyula – a szerk.), aki lefordította magyarra. „Jöjjetek gyermekeim, és legyetek a vendégeim két évig” – állt Tagore levelében. Így történt, hogy anyával Róma helyett Santiniketanba mentünk.
Gelencsér Gábor