Hölgyeim és Uraim!
Márai Sándor Emlékezzünk! címû költeményében az alábbiakat írja: „Emlékezzünk azokra, Akik másokért szenvedtek, Akiket elhurcoltak, Akiket megaláztak, Akiket megöltek, Akik hõsök voltak, Az Édesanyákra, Akik gyermekeket neveltek, akik e korban magyarok, éltek!”
Az 1956-os forradalom Magyarország népének a sztálinista diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt.
Nemeskürty István Meddig várjunk címû írásának részlete jól érzékelteti a történéseket, idézem: „Mint minden igazi forradalmat, ezt sem készítette elõ senki, az elsõ napokban vezére sem volt, a népet semmiféle józan megfontolás nem vezette. Egyszerûen elege volt. A nemzet kezébe akarta venni a saját sorsát. Hosszú idõ után elõször történt meg, hogy a magyarság maga igyekezett cselekedni.”

Az események a budapesti diákok békés tüntetésével kezdõdtek 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelõk ellenállásának felmorzsolásával fejezõdtek be november 10-én.
A forradalom leverését követõ évtizedekben tilos volt errõl az idõszakról beszélni, mert ellenforradalomnak bélyegezték.
Ma, október 23-án nem a forradalom leverésére kell emlékeznünk, hanem a szabadság ünnepét kell megülnünk.
Azokra emlékezünk ma, akik néhány nap leforgása alatt hétköznapi emberekbõl, földmûvesekbõl, gyári munkásokból és egyetemistákból hirtelen forradalmárok, mártírok, hõsök lettek. Akik felismerték a saját történelmi szerepüket, akik annak tudatában fogtak fegyvert, hogy nem a maguk, hanem a nemzet szabadságáért fognak meghalni, és akiken ez a jóslat – ma már tudjuk – be is teljesedett.
Itt az elsõ sorokban idõs, tisztes munkában és gyakran nem kevés szenvedésben megöregedett emberek, szülõk, nagyszülõk ülnek. Hadd köszöntsem õket most mindannyiunk nevében külön szeretettel. Õk tanúi voltak azoknak az októberi napoknak. Õk még emlékeznek azokra a felemelõ, de tragédiába fúló eseményekre, s ha személyesen nem is mindig, de a híradásokon keresztül bizony résztvevõi voltak a forradalomnak.
Az elmúlt évben részletesen beszéltem városunk korabeli eseményeirõl.
Akkor, azok a személyek is a széksorokban ültek, akik a kanizsai történéseknek aktív részesei voltak, de ma már nem lehetnek mind köztünk, többen itt hagytak bennünket. Így az '56-os Szövetség és a Honvéd hagyományõrzõ Egyesület elnöke vitéz Bodnár Attila - akivel két évvel ezelõtt ültettük itt a ház elõtt, az emlékmûnél a fûzfacsemetét, mely mára az emlékpark fûzfájává cseperedett –, Harkány László tanár úr és Pék Pál költõ. Emléküket megõrizzük, nyugodjanak békében.
Ötvenkét év telt el, és immár 19 éve közösen, nyilvánosan, emelt fõvel ünnepelünk ezen a napon.
Talán minden forradalommal így van ez: évtizedek is eltelnek, míg a földbe vetett mag szárba szökken, és termést hoz.
Gondoljunk csak bele: 1898-ban, a '48-as forradalom után ötven évvel nem sokban különbözött a helyzet a maitól. Akkor is már ünnepelni lehetett azt a forradalmat, amelyért eleinte megtorlás, halál, retorzió járt.
Jócskán túl voltunk már a kiegyezésen, ahogy ma a rendszerváltoztatáson vagyunk túl.
Az ünnep üzenet, benne feltárulnak az emlékek, amelyek felemelnek és megtisztítanak. Ilyen nap a mai, mert 1956 a születés, a halál és a feltámadás reményének legmegrázóbb ünnepe az újkori magyar történelemben. Ezért idézzük meg évrõl évre forradalmunkat, ezért helyezzük el koszorúinkat, virágszálainkat, mert magunk is megtisztulásra vágyunk.
Üzenetre várunk mindannyian. Valamennyien, akiknek 1956 szellemisége nem a bukás, a halál és a hiábavaló áldozat ünnepe, hanem a szabadulás és a diadal felé tett elsõ lépés. S ha készen állunk fogadására az üzenet megérkezik.
Október 23.-a üzenete nagyon egyszerû számunkra: gyõzelem! A szabadság gyõzelme! A szabadság gyõzelme a vereségben! A szabadság vér nélküli gyõzelme a nyers, durva erõszak, a szuronyokra és páncélosokra épített zsarnokság felett!