Helyünk van az országban és a világban, mert a magyar mûveltségnek kincsei vannak! Ezt üdvözölve köszöntöm a mûvelõdéstörténeti szabadegyetemünk közönségét, és különösen a szervezõket és támogatókat és a szinte állandó elõadókat, akik az immár tizenhetedik alkalommal zajló valóban szabad és magyar egyetem hallgatói. Úgy van rendjén, hogy egy ilyen évad a mi Nagy-Magyarország-emlékmûvünknél kezdõdjön, és ott is fejezõdjék be, mert ez a monumentum számunkra lehet alfa és omega, lehet origó, lehet kályha, lehet egy olyan örök szimbólum, mely a múltból nõ ki, de a mindörökké való megmaradásunkat szolgálja.

Van egy prózaibb indoka is annak, hogy most itt ünneplünk. Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata beruházásában elkészült végre a Nagy-Magyarország-emlékmû díszkivilágítása. Az 1,6 millió forintos munka eredményét is átadjuk és átveszszük most ünnepélyesen.

Jómagam az 1998-2002-es önkormányzati idõbõl arra vagyok a legbüszkébb, hogy sikerült megtalálni és újra felállítani ezt az emlékmûvet, bár voltak félõk és rosszakarók... Más kérdés, hogy igazából a régebbi városvezetések polgármesterestül és valóságosan nem vették át e szobrot az igazán jól dolgozó Szoborbizottságtól. A legújabb önkormányzati ciklusban történik még csak meg, hogy például a polgármester is ünnepel a Nagy-Magyarország-emlékmûnél. S talán egyre több gesztusban kifejezõdik az, hogy milyen fontos számunkra ez a szinte szakrális hely, amely az országban egyedülálló. Talán a közeljövõben még háromnyelvû tábla is készül, mely magyarul, angolul és németül egyértelmûen utal a városlátogatók számára arra, hogy minek az emlékmûve ez a monumentum. A Nagy-Magyarország-emlékmû a magyarság véráldozatainak, a magyar élni akarásnak, a jövõbe vetett hitnek az emlékmûve. Állíttatta a hazaszeretet és az emlékezet. Isten áldásával a romokból újrateremtette Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata – 2001 – akár ez is lehetne rajta a szöveg.

Engedtessék meg, hogy személyeset is hadd valljak. Valójában és valóban Trianon gyermeke vagyok, hiszen a Kárpát-medencében, Kárpátalján, Ungváron születtem, és mégis a személyi igazolványomban Uzsgorod és Szovjetunió szerepel születési helyemül. Bár magyar iskolába jártam, de az elsõ tanító nénimet úgy kellett szólítani, hogy Irma Fedorovna – bár tisztességes magyar pedagógus volt. Nagyapámat református lelkészi mivolta miatt Szibériába hurcolták. Ott is halt meg. Édesapám, a csehek alatt Ladiszláv, 1938. és 1945. között László volt, míg utána Vaszil Alekszándrovics lett. 1969-ben aztán elmenekültünk. Szebben mondva áttelepültünk Belsõ-Magyarországra. Azóta is van lelkiismeret furdalásom a szülõföld elhagyása miatt, bár Trianon felelõssége nem a miénk. Viszont 2004. december 5. felelõtlensége már a miénk! Nem túlzás számomra ezt második Trianonnak nevezni. Egyébként, ha minden magyar tudná, mi történt Trianonban 1920-ban, a társadalom népszavazás nélkül követelte volna ki a nemzetegyesítést 2004-ben.

A Kárpátok ölelte táj Nagy-Magyarország, amit Trianon meghagyott belõle az Belsõ-Magyarország, amit elszakítottak, az pedig Külsõ-Magyarország. Jelenleg Magyarország, tudjuk, az egyetlen olyan ország a világon, amely csakis önmagával határos. S ennek egyedüli impozáns emlékmûve Nagykanizsán áll. Nagy-Magyarszág élménye mindenkinek lehet. Bizonyára mindenkinek van külhonból ide származott ismerõse. Vajon tudunk-e feléjük szolidaritással fordulni? Számomra az idei nyár nagy megbizonyosodása volt, hogy ma is csuda élményekkel átívelhetõ ez az ország. Egyik nap hajnalán még megmásztam Torockón a Székelykõt, éjszaka itthon aludtam, s a következõ napon már a régen a hatvannégy vármegyének számító Fiume adriai partjainál csodálhattam a természetet és a magyar kultúrtörténeti értékeket is. Higgyük el, jó magyarnak lenni, mert a Kárpát-medencében lakhatunk, mert írástudó és túlélõ nép vagyunk.

Errõl szól ezen emlékmûvünk sorstörténete is, bár én most inkább afféle ódafélét szeretnék mondani az építõnek. Ezért támogatta a város a sok, eddig magánkiadásban megjelent kiadvány után a legújabbat, mely az idei Könyvhétre jelent meg. Mészáros József: A nagykanizsai Nagy-Magyaroszág emlékmû címû, Schless István emlékének alcímû értékes könyvrõl van szó. Ebbõl a könyvbõl is tudható, hogy Trianon legnagyobb vesztese Csonka-Magyarországon a városok közül Nagykanizsa és Sátoraljaújhely volt. Nem elõször indult és indulhatna Mentsük meg Nagykanizsát! címû akció. Még egy monumentális Nagy-Magyarország-mû épült hazánkban, a zalai szlovén – határ menti Gáborjánházán egy ezer fõs revíziós templom. Kevesen tudják, hogy 1933-ban Nagykanizsa volt vidéken az elsõ, amely az országzászló – mozgalmat elindította. Ekkor jött egy idegenbe szakadt kanizsai magyar ember a Széchenyiek gesztusával, hogy egyedülálló példáját adja a mélységes hazafiságtól fûtött áldozatkészségnek. Õ volt Schless István, aki közel huszonötezer pengõt áldozott a szoborra. Azt mondja õ: Legyen az én szobrom egy felkiáltójel, és követelje mindenkitõl az önzetlen áldozatos hazafiságot. Nem csoda, hogy a rádióbeli éjféli himnusz is az õ ötlete volt. Kanizsán a szobrok gyakran keringtek, sõt néha harcoltak is. Ez az emlékmû már a harmincas években is kapott esti, éjszakai kivilágítást. Nincs Magyarországon még egy város, amely egy év alatt – jelesül 1934-ben – két értékes szobrot avasson. A másik szobor a Deák téri 48-as szobor vagy Petõfi – szobor, amely Kisfaludy-Stróbl Zsigmond alkotása. Bizony, annak a szobornak a környezetével is jobban kell törõdnünk, mint ahogy ezen a szobron is vannak még tennivalók. De a sok érdekes történeti tény helyett én most arról szerettem volna csak beszélni, hogy ennek az emlékmûnek vannak lelki alapkövei, hogy elég a hazának az, ha mindenki elvégzi a maga feladatát. A fényt és annak erejét jöttünk most ünnepelni.

Nem kívánok aktuálpolitizálni sem, hanem csak a patriótaságot és a lokálpatriótaságot szeretném itt is felemelni most. Nem keserû szívvel, de emelkedett lélekkel. Én úgy szeretem kis Magyarországot, hogy soha nem feledem Nagy-Magyarországot. Ezért most jelképesen és valóságosan hoztam két követ a nyári nagy magyar utamról. Az egyiket a Székelykõrõl, a másikat az Adriáról. Hadd helyezzem ezeket afféle kõvirágként a Nagy-Magyarország emlékmûvünk talapzatához…

Szívbõl örülök, hogy már a Medgyaszay Házban zajlik „A magyar mûveltség kincsestára” címû mûvelõdéstörténeti szabadegyetem. Isten áldja ezt a kezdeményezést, és Magyarországot!

Balogh László