„Érdekes ez az Isten. Ide küldött nekünk egy katolikus papot, hogy amikor nem tudunk megbékélni a helyzetünkkel, nem tudunk megbékélni saját magunkkal se, akkor legalább az Istennel béküljünk meg. A légkör változott meg ott a halál-kamrában.” – számolt be Placid atyának egy életben maradt rabtársa. „Nekem tartanom kellett a lelket a fogolytársaimban, a kétségbe esõ, talajt vesztett fogolytársaimban. Nekem a tíz esztendõ milliószorta könnyebb volt, mert nekem ott hivatásom volt, nekem ott feladatom volt.” – folytatta a piaristák örökifjú vendége.

„A túlélésnek négy szabályát állítottuk föl a tíz esztendõ alatt, ez a négy szabály tartott minket életben – mert a poklot túl akartuk élni. Elsõ szabály: A szenvedést nem szabad dramatizálni. Attól csak gyengébb leszek, márpedig a szenvedés elviseléséhez minden energiámra szükségem van. Mi ezt úgy csináltuk, hogy nem engedtük, hogy valaki is elkezdjen panaszkodni. Ha valaki elkezdett panaszkodni, akkor az elsõ fél mondat után leállítottuk, és azt kértük, hogy beszéljen a szakmájáról. A tíz év alatt annyi szakmát tanultam, hogy borzasztó. A méhészetet, a pulykatenyésztést, a szõlészetet, a bányászatot, a könyvkötészetet, a kutyafülét. A második szabály: Keresni kell az élet apró örömeit. Észre kell venni, és meg kell örvendezni. Csak egy példát mondok. Mínusz húsz fokban erdõirtás volt. Kimentünk az erdõre dolgozni, de bennünket örökké motoztak, mert a kék parolis belsõ õrök átadtak a piros parolis külsõ õröknek, és akkor megmotoztak. Ilyenkor a pufajkánkat szét kellett tárni, megtapogattak, hogy sugárhajtású repülõ, vagy atombomba nincs-e a hónunk alatt. De ha a katona elfelejtette levenni a vattasapkámat, micsoda öröm volt, mert mire õ azt kikutatta volna, addigra én megfáztam volna. A versenyt úgy csináltuk az öröm észrevételére, hogy összeálltunk reggel, hogy máma lesni fogjuk, milyen apró örömök érnek, és este, ha a káposztalevest meg a zabkását megettük, összejöttünk, és aki többet tud mondani, az lett a gyõztes. Egyszer volt egy olyan bajnokunk, aki 17-et sorolt föl. A végén azt mondta: „Gyerekek, hát én nem értem rá ma szenvedni, nekem örökké lesni kellett az apró örömöket, és örökké mondogatnom kellett magamban, hogy föl tudjam mondani.” A politikai foglyoknak van egy szakmai ártalmuk: mindig ártatlanok. Mindenkiben az volt, hogy engem, az ártatlant ezek a géppisztolyos gazemberek tönkre akarnak tenni. Én sose mondtam, hogy ártatlan vagyok. Engem azzal ítéltek el, hogy antibolsevista propagandát ûztem. Naná, hogy ûztem! Jó vicc! Nem rózsacsokorral vártam a szovjet tankokat, édes jó Istenkém! De a politikai fogoly az mind ártatlan. Ott volt a négy õrtorony a golyószóróval meg a katonákkal, nem tudtunk sehova se menni. Félre kellett tenni azt a fogalompárt, hogy „ártatlan” és „gazember”, és rá kellett állni arra, hogy „kicsi gyenge” – „nagy erõs”. Most jön a harmadik szabály: Ha nem értek egyet azzal, hogy én hangya vagyok velük szemben, akkor nekem ebben a szituációban kell megmutatnom, hogy igenis többet érek, igenis értékesebb vagyok, igenis nemesebb vagyok, igenis emberibb vagyok, különb vagyok, mint az a géppisztolyos. Ez mozgósítja az energiákat. A negyedik szabály így szólt: Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést. Nekünk, hívõ embereknek volt hová kapaszkodnunk: a Jóistenbe, és ezért nekünk könnyebb elviselni a szenvedést. Hozzáfûztük még azt is, hogy Õ, a hatalmas Isten, Õ is akarja, hogy túléljük, és ez valami nagyon nagy dolog volt.”
P.J.