Vértes Judittal, a Batthyány Lajos Gimnázium 1957-ben végzett IV.A osztályos örökdiákjának karácsonyra megjelent Emlékek nyugágyon címû könyvével ismerkedhettek meg az érdeklõdõk a Halis István Városi Könyvtárban.

A szerzõ hosszú évek óta kutatja édesapja emlékét, melynek eredményeként három könyve született az édesapjáról, a Tanító örökségérõl. Ez a negyedik is szól a tanítóról, azonban bátrabban mutatkozik meg benne a lány, az anya, a dolgozó nõ, az unokáit imádó nagymama. Megkereste a tanítványait, hogy megtudja, hogyan emlékeznek egykori pedagógusukra. Mivel az õt legjobban foglalkoztató kérdésekrõl meg is írta egykoron a gondolatait, most „csak” össze kellett gyûjtenie ezeket az írásokat, verseket. Az emlékek felidézését korabeli szövegek hitelesítik, a díszítést a könyvbe szerkesztett rajzok, ábrák és képek adják.

– Kanizsára, mint öreg, örök diák térhetek vissza. Akkoriban itt élt a családom, késõbb pedig Egerszegen – kezdte a beszélgetést Vértes Judit. Az a 11 év a mostani Ady Endre Általános Iskolában és Gimnáziumban nehéz és boldog idõszak volt. Azokkal az osztályokkal, akikrõl beszélek a könyvecskében, nagyon jó kontaktus alakult ki, sokat köszönhetek nekik azért, hogy az életüket a mai napig végigkísérhettem. Iskolánkban a városi és iskolai ünnepélyekre mindig nagy ügybuzgalommal, lelkesedéssel készültünk. Minden évfordulót, mûsoros rendezvényt gyermekcentrikusan, közösen oldottunk meg: idõnként az egész várost „felforgattuk”, mozgósítottuk.
Ennek érzékeltetésére megosztott egy történetet is a hallgatóságával:
– A hetvenes évek elején például – több száz gyerekkel – eljátszottuk az 1848-49-es szabadságharc egyik gyõztes csatáját, a Pákozdit, Ságodi csata címmel, számháborúval fûszerezve. Az elõkészületek igen alaposak voltak. Az alaki kiképzõ és a harci gyakorlatok – melyeket a honvédség segítségével bonyolítottuk – nagyszerûen sikerültek. A legteljesebb egyetértésben készült a tantestület, a gyerekek „hadserege”, a szülõk és még sokan mások. Lelki és egyéni ráhatást igényelt, hogy ellenségnek is jelentkezzenek a tanulók. A márciusi ifjak és a hõs hadvezérek szerepéért pedig közelharc folyt, vérre és nem babra ment a játék. Hatalmas viták, egyezkedések zajlottak a háttérben, az iskola legkisebb zugában is. Hagytuk. Az alsó tagozatosok is kaptak hazafias tettekre sarkalló feladatokat: rajzolás, zászló-, csákódísz- és jelvénykészítés, madártollgyûjtés. Ez utóbbival majdnem tele lett egy tanterem. A teljes harci felszerelést, a korabeli öltözéket, a számháború kellékeit a tanulók és a szüleik készítették, és eljött a nagy nap! Vonult a honvédsereg harsogó énekszóval. Mögöttük a „hadtáposok” húzták, tolták a sok szendvicset. A fél város az ablakokban lógott, a másik fele sorfalban állt az utcán. A harci elszántság, a lelkesedés óriási volt. Nagy-nagy küzdelem folyt minden hídfõállásért, minden talpalatnyi földért. A fület és eget repesztõ üvöltésben röpködtek a katonai vezényszavak: fogd meg, rúgd meg, kapd el, adj neki, azannyát, azapját! Gyõztünk! Kiabált mindenki, leghangosabban az „ellenség”.
Késõ délután indultunk hazafelé. Az iskola udvara, a tornaterem hamar megtelt a kellékekkel, a harci eszközökkel. Lassan-lassan minden elcsendesedett. Egy, csak egy kicsi legény állt az udvaron, izzadt kezében hatalmas csomag.
„Hát te mire vársz, kiskatona? – Én… én… a Petõfit kerestem, mert… mert… oda akartam neki adni a szendvicsemet, mert… mert jó ember, szereti a…” – nem tudta befejezni, elsírta magát. „Kicsi” hõs Ady-s katona! Vajon most hol vagy? Merre jársz? Bárcsak megtalálnálak, a szívemre ölelnélek. Küldöm neked édesapám egyik versét, hátha elér hozzád: A Tollra Költõk (Zalai íróknak, költõknek Petõfi szavaival).
Vértes Judit megismételte kívánságát a nagykanizsai könyvtárban is. Szavai talán eljutnak az egykori kis Ady-s katonához is.
– Soha nem gondoltam, hogy író vagy költõ vagyok, vagy azzá lettem – vallja magáról Vértes Judit.– Pedagógusnak vallom magam, még akkor is, ha sok-sok kitérõt tettem. Úgy érzem, minden más irányú vállalkozásomba vittem magammal a pedagógiát – a szónak mindig is szélesebb értelmében –, a változtatás, az újrakezdés örömét, tiszta szándékát. Természetes is, hogy írogattam. A szakma, a hivatásérzet ezt kívánta. Írogattam, mert én is, testvéreim is erõs inspirációt, örökséget kaptunk a szüleinktõl. Talán-talán ma is édesapám vezeti kezem. Azt közlöm, ami lelkembõl, a tudatalattimból elemi erõvel tör fel. Megosztom szeretteimmel, barátaimmal azokat az élményeket, eseményeket, amelyek írásra ösztönöztek, sokszor kényszeríttetek.
Bevallom, egész eddigi életemmel, az írásokkal is annyira, de annyira szerettem volna valamit letenni a közös asztalra. Úgy érzem talán sikerült, hiszen 75 év van már mögöttem. Ezért is örülök nagyon, hogy karácsonyi ajándékként megszületett az Emlékek nyugágyon. Küldöm hát a könyvet régi és új barátaimnak, mindazoknak, akik munkám során fegyelmezték érzelmeim túláradását, akik segítettek talpra állítani az emlékeket. Szívembe zártam mindnyájukat, hiszen szinte naponta együtt dolgoztunk, így lett az öröm közös, a könyv pedig – gyengéivel együtt is – könyvünkké érlelõdhetett.
Vértes Judit elárulta, a 4. kötetével nem fejezte be a munkát, folytatja az írást. S hogy miért ezt a címet adta legutóbbi könyvének, arra egyszerû a magyarázat. „Mindenkit arra bíztatok, hogy vegyen egy karosszéket, egy nyugágyat, és eressze el magát, lazítson! Ettõl lett ez a cím és a korom miatt, meg hogy öreg, örök diák maradtam.”
B.E.