Itt és most egy nem titkoltan keserû írás következik a mai iskolák egyik sarkalatos gondjáról.
Lehet, mire a cikk megjelenik, már rendelet írja elõ, hogy tilos az iskolákban a csöngetés, mert kirekeszt, félelmet kelt, s egyáltalán, olyan érzetet kelt a gyermekben, ami a tanulásra utal, ez pedig súlyos traumát okoz a gyermeki lélekben, ami egy életre nyomot hagy. Ha most valaki fölkapja a fejét, hogy mi ez a badarság, s eldobja magától az újságot, kérem ne tegye!
Szinte karnyújtásnyira van tõlünk az az idõ, amikor az iskolához úgy tartozott hozzá az osztályozás, mint mondjuk a csengõszó.
De mit történt a közelmúltban?

Miniszteriális emberek – akik nem olyan buták, mint amilyen célirányosak – elõírták, hogy az osztályozás márpedig eltöröltetik. Eltöröltetik, mert a jegyek kirekesztenek, félelmet keltenek, s egyáltalán, egy életre szóló traumát okoznak a gyermeki lélekben. Ezt pedig senki nem akarhatja!
Akkor most mi legyen az osztályzatokkal? A jegyeket mégsem lehet csak úgy kiebrudalni az iskolából, hisz tudják, az iskolának ugyanúgy része az osztályzás, mint a csengõszó. Miniszteriális embereink, akik nem olyan buták, mint amilyen célirányosak, erre is találtak megoldást.
A megoldás már körvonalazódik, hamarosan realizálódik. Nem borzolom tovább az olvasó idegeit, elárulom a titkot. Ezután osztályzatokat (jegyeket, számokat) a pedagógusok fognak kapni. Már az is megvan, hogy kitõl.
Osztályozni fognak a szülõk, osztályozni fog az igazgató, az igazgatót oszályozzák a pedagógusok, de hogy ennek a tényleg kolosszális tervnek a szellemisége mindenkit átjárjon, a pedagógusok egymást is osztályozni fogják. Nekünk viszont itt lép fel egyfajta hiányérzetünk.
Egy láncszem még kimaradt a sorból, de miniszteriális embereink, akik nem olyan buták, mint amilyen célirányosak, ezt az átmeneti figyelmetlenségét hamarosan pótolják.
Nem borzolom tovább az olvasó idegeit, aki volt olyan kitartó és eljött velem a zavarosba, elárulom a hiányzó láncszemet. Igen, Õ az! A pedagógust még nem osztályozta a gyermek.
De majd fogja! Csak idõ kérdése. S akkor bízvást kimondhatjuk, hogy szép új világunkban minden a feje tetejére állt. S ugye akkor már nem kell drága pénzen fizetett kutatókat bevonni, hogy kiderítsék, mi történt a magyar iskolákban?
A valamikor nemzetközi élvonalban lévõ oktatásunk, hogyan került rövid idõ alatt a sereghajtók közé? Megkérdezhetné valaki, s mit szólnak mindehhez a pedagógusok? Mégiscsak õk látják (reméljük látják) ennek a szörnyû pusztításnak a következményeit. Azt kell hogy mondjuk, nem szólnak, hallgatnak, végrehajtanak, szenvednek. Ez a bénító szellemi-társadalmi légkör a legnagyobb hazugságra, önámításra az értelmiséget kényszerítette. A mindennek és mindenkinek megfelelni akaró pedagógus "prokrusztészi ágy"-ba kényszerült.
Hadd zárjam írásomat korunk nagy írójának, A. Szolzsenyicinnek, Áltanultak címû esszéjének néhány sorával. „Az iskolai tanárok olyan mértékben agyonzaklatott, megalázott emberek, akik ráadásul filléres dolgokkal küzdenek, hogy sem idejük, sem terük és szabadságuk nem marad arra, hogy bármirõl is önálló véleményt alkossanak, vagy akár csak sértetlen szellemi táplálékot tudjanak találni és fogyasztani."
Somogyi Katalin