Budapest szívében, az Oktogonnál két egyetemista beszélget pénteken este – a bulizás hajnalán - a hátam mögött. „Tudod, mire vagyok a legbüszkébb? Arra, hogy egyetlen kötelezõ olvasmányt sem olvastam el!”.

Hátrafordultam. Két snájdig, húszas évei közepén járó, vasalt pantallójú, menõ télikabátos, sármosan zselézett hajú ifjút láttam. Kezükben a legmodernebb sétapálca-esernyõ, valamint laptop. Jókai Móric (közismertebben Mór) szobra elõtt a zebránál. Azaz zselé1 nem olvasta sem A kõszívû ember fiait, sem Az aranyembert, sem más klasszikus mûvet. Igaz, amióta az idióta Nógrádi család magyarította Jókait és Gárdonyit – gondolom basic-nyelvre – lévén nem eléggé modernek, azóta e hazában irodalom tekintetében semmin sem csodálkozom. Zselé2 nem szólt egy szót sem. És ez a még nagyobb baj.

Régi vágyam, hogy e „felgyorsult, globalizált világban” egyszerre lefagyna a földkerekség összes számítógépe és mobiltelefonja. Na, akkor a kis zselék mihez kezdenének? Mi az, hogy könyvtár? Mi az, hogy papír, hogy könyv, hogy fedéllap, hogy könyvgerinc?Semmihez. Belehalnának az Internet, a chat meg egyéb felesleges – másoknak komoly pénzt hajtó – elektronikus rendszerek hiányába.

Második történet

Értékek. Az Erdélyországból érkezett Üsztürü zenekar két oszlopos, testvérpár tagja szombaton ünnepelte születésnapját. Szász József brácsás a harmincnyolcadikat, bátyja, a bõgõs Lõrinc a negyvenediket. Szerintem ma Magyarországon õk (Major Levente prímással kiegészülve) játsszák a legautentikusabb magyar népzenét. Ne higgye a kedves olvasó, hogy csak a négy- illetõleg a három húr bûvöletében élnek! Kiváló olajmérnökök õk és most éppen Németországban, valamint a gallok honában dolgoznak. Mert hazánkban nem tudják kamatoztatni szaktudásukat. És nem is csak a fizetségrõl van szó. Egyszerûen arról, hogy amit õk a speciális romániai egyetemen elsajátítottak, arra még nem érett meg kis hazánk. Ezért jószerivel csak muzsikálni – no, meg persze a családhoz – járnak haza. És nem értik, hogy mi történik itt a biopoliszok, nanopoliszok meg mindenféle poliszok országában. Nem hinném, hogy Jocó a tízéves Zsófika lányát csak háromhetente akarja látni. Hogy a csirke harapja meg!

Harmadik történet

Volt általános iskolai és gimnáziumi osztálytársammal futottam össze pénteken délután egy teázóban. Hosszú évekig nem találkoztunk, az utóbbi idõben gyakrabban. Családja felmenõi közt található Benedek Elek, de mégsem mese, amit most leírok. Csaba, vezetékneve után Bence becenévvel, mindig utolsó volt a testnevelés órák gyakorlatain, de matematikában és fizikában az élen járt. Érthetõ, hogy utóbbiakban szerzett egyetemi diplomát. (Akkor még komoly és nem pénztárcafüggõ volt a felvételi). A gimiben nagyon keveset beszélt, társasági összejövetelekre nemigen járt, osztálykirándulásokon félszeg volt – talán molettebb alkata miatt. Most meg egy nagyszájú, kivirult, lefogyott, elegáns figurával találkoztam. Miközben az egyetemen és egy cégnél is dolgozik, szabad idejében – precízen beosztva, ahogy egy jó matekoshoz illik – a szegedi Csillag börtönben készíti fel érettségire a legkegyetlenebb bûnözõket. Most is Szegedrõl jött, ahogy fogalmazott. „egy konferenciára kajálni”. Kiderült, hogy szolgálati kocsija van és kaján vigyorral mondja: MANAGER vagyok! Nem ismertem rá. Bencét mintha kicserélték volna. Külsõleg. De a zakó alatt megmaradt az, aki mindig is volt. Értékorientált magyar ember. Esete is példa arra, hogy tisztességesen, tudással, olvasással elõrébb juthatunk. Csókosok, korrupció és kukorékolás nélkül.

Negyedik történet

Mielõtt Bencével találkoztam voltam a péntek délelõttöt Somogyország fõvárosában, Kaposváron töltöttem. Feladatom volt. Most indult a Somogy TV és megkértek, hogy a pénteki Sajtóklubban vitatkozzak a helyi egyetem kommunikációs tanárával. Somogyi és országos témákról. Vitapartnerem úgy tanít kommunikációt, hogy még életében nem írt újság cikket, nem készített rádióriportot, nem vezetett televíziós mûsort. Halkan kérdem: akkor mit tanít?
Minden kérdést elvi síkra terelt, de a konkrétumokba belegabalyodott. Izzadt. Nem az a baj, hogy ezt a párbajt elveszítette. Sokkal nagyobb gond, hogy mindezt a semmit átadja a jövõ véleményformáló, jól tejelõ diákjainak. Akik aztán a divatszak diplomájával zsebükben és retiküljeikben osztják majd az észt olyanoknak, akik évtizedek óta – még a régi, klasszikus írógépen pötyögve a betûket – mûvelik és nem mímelik e szakmát. Mert ez az. Ismerik a régi mondást: aki nem tudja, az tanítja. Sajnos.

Na, megyek a jövõ heti csirkefogak keresésére.

Csúri Ákos