Ma délben temetik városunk díszpolgárát, Takács Jánost

Életének 83. évében elhunyt Takács János, akit 2007-ben választottak Nagykanizsa díszpolgárává. Ez alkalomból az akkor vele készült interjúval emlékezünk rá.

A Város Napján díszpolgári címet vehetett át Marton István polgármestertõl Takács János, aki csaknem negyven hónapot töltött a Tiszafüred-Kócspusztai kényszermunkatáborban, ahova családjával együtt hurcolták 1950-ben. Takács János az alapítója a Piarista Diákszövetségnek és a Hortobágyi Kényszermunkára Elhurcoltak Egyesületének, amelynek tiszteletbeli elnöke is. A Kanizsa Bútorgyárban 1967-tõl dolgozott fõkönyvelõ, kereskedelmi igazgató és tanácsadó munkakörben tevékenyen részt vett az európai színvonalú bútorgyártást reprezentáló vállalat megteremtésében. A privatizáció során lett a cég alapító ügyvezetõje, 1999-ben ment nyugdíjba.

– Az, hogy ötvenezer emberbõl kiválasztanak egyet, vagy kettõt, már önmagában felemelõ – mondta lapunknak Takács János a díszpolgári címrõl. – Azt azonban nem tudom, hogy ezt hogy érdemeltem ki, hiszen semmi mást nem tettem, csak azt, amirõl úgy éreztem, szívem-lelkem szerint tennem kell. Egyik tanárom egyszer azt mondta, hogy az ember két lábon áll. Az egyik a család, a másik a hivatás. Úgy érzem, mindkettõben ért el eredményt, így boldog embernek tekinthetem magam.
– A Kanizsa Bútorgyárban tevékeny részt vállalt Közép-Európa egyik legkorszerûbb gyárának létrehozásában.
– Valóban ott voltam a Bútorgyár megalapításánál, amikor két céget összevonva létrejött a messze földön híres bútoripari nagyvállalat. A nagy volumenû fejlesztésben már az elsõ pillanattól kezdve részt vettem. Úgy hiszem, ez a cég nemzetközivé tudott válni, s nagyon jól prosperált.
– Egy társadalom állapotát talán legjobban a közigazgatás mûködésén keresztül lehet lemérni. Ön pedig több rendszert is megtapasztalt, a Horthy-korszaktól napjainkig.
– Divat manapság a Horthy rendszert szidni. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy egy vesztett háború után, amikor elszakították az ország kétharmadát, sikerült egy ütõképes, Ausztriával egyenrangú gazdaságú országot teremteni. Aztán jött a Kádár korszak, amikor a legtöbb pozíciót káderekkel, feltétel nélkül lojális emberekkel töltették be, s ez bizony, a rendszerváltásnak nevezett valami után sem változott. A régi vezetés nagy része megõrizte a helyét, s be kell vallanunk, ez az egyik legnagyobb hibája a rendszerváltásnak. Ugyanis emiatt nagyon sok fiatal kallódik az országban, hiszen ezek a bebetonozott emberek foggal-körömmel ragaszkodnak a pozícióikhoz. A mai fiatalok nagy része – s ezzel nem politizálni akarok – jobboldali, de nem azért, mert így akarják kimutatni, hogy utálják a kommunistákat. Hanem azért, mert az elmúlt években felnövekedett ifjúság nem kap kellõ teret. A fiatalok ezért türelmetlenek, s igazi rendszerváltást akarnak. Úgy érzem egyébként, hogy az ország érdekében jobban ki kellene használni a kompromisszumkészséget. Engem mindig is jobboldali embernek tartottak, de én mindig aktív koromban is kompromisszumkész voltam. A nyugdíjas búcsúztatómon szívesen vendégül láttam a bútorgyári évek alatt kiszolgált régi párttitkárokat is Nagyon jó hangulatban búcsúztunk el egymástól, függetlenül attól, hogy azért õk állandóan azt firtatták, vajon hogyan kerülhettem vezetõ pozícióba párton kívüliként?
– Ön az ünnepi közgyûlésen elhangzott köszöntõbeszédében a piarista atyák hatását említette. Mit kapott tõlük?
– Apám úgy érezte, képes leszek elvégezni a gimnáziumot, s talán még diplomát is tudok szerezni. Ezért azt gondolta, hogy a piaristáknál megfelelõ helyen leszek. Bölcs döntés volt, úgy érzem, az a hat esztendõ életem legkellemesebb idõszakai közé tartozik. Nem azért, mert olyan gondtalan volt, hanem azért, mert a piaristáknál arra neveltek, hogy a kemény életet meg kell szokni. Ez segített elviselni mindazt, ami ezután következett. 1950-ben a családommal együtt a Tiszafüred-Kócspusztai kényszermunkatáborban kerültem. Kegyetlen körülmények között éltünk, a negyven hónap alatt húszezer kilométert gyalogoltam a munkahelyre és viszsza. Csak az út volt három órás, s ehhez jött még a tíz-tizenkét órányi munkaidõ. Birkahodályban keltünk, feküdtünk, amelybõl kézzel raktuk ki a félméteres trágyát. El lehet képzelni, mi volt ebben az ablaktalan épületben, ahol egy sorban száznegyven ember feküdt. De meg lehetett, meg kellett szokni a nehéz életet, igaz hosszú volt az a negyven hónap, hiszen az ember életébõl vették el. Tizenkilenc éves voltam akkor, az emberek ebben a korban szoktak a legboldogabbak lenni, legalábbis normális körülmények között. Engem ott, a kényszermunkatáborban ért az elsõ szerelem, mert az élet nem állt meg, kikövetelte a maga rendjét. A legrosszabb az volt az egészben, hogy rögtön a boldog diákévek után a pokolba kerültem. Erre a negyven hónapra úgy emlékezem vissza, hogy rossz volt, elmúlt, és szerencsére túléltem, most pedig itt vagyok, közel a nyolcvanhoz…
– Annyi mindent átélt, kicsit sem fájnak az emlékek?
– Jó egy kicsit visszagondolni az ifjúságra, az ifjú évekre, de válaszul inkább Arany Jánost idézném: „Minél inkább közeleg életünk határa, annál inkább tekintünk nem elõre, hanem hátra.”

Horváth Attila