Lengyelország, Dél-Szilézia, O¶wiêcim, a német szóhasználatban Auschwitz. Hetven évvel ezelõtt a „Soá” – azaz héberül „csapás”, „veszedelem” –, vagyis a zsidóság holokausztja idején mind a magyarság, mind pedig a zsidó nép legnagyobb temetõjévé vált ez az álmos lengyel kisváros.

A Krakkótól 60 kilométerre fekvõ, 800 éves múlttal büszkélkedõ lengyel települést 1939-ben szállták meg a német csapatok. 1940-ben kezdte meg az SS egy koncentrációs tábor felépítését, mely rövid idõn belül a Harmadik Birodalom legnagyobb megsemmisítõ komplexuma lett. Közel hárommillió embert gyilkoltak le itt 3-4 év leforgása alatt, ezeknek tizede magyar zsidó volt. Õket 1944 nyarától, kevesebb, mint fél év alatt, szó szerint kiirtották, eltûntették, „elfüstölték” ebbõl a világból. Hamvaikat annak a borzalmas, 1944-es évnek az õszére már szerte is fújták a négy égtáj felé a hideg, északi szelek. Auschwitzban 1944. november elejéig mûködtek folyamatosan a gázkamrák és a krematóriumok, majd 1945. január 18-án került sor az utolsó létszámellenõrzésre. Ezután a lágert kiürítették, a megmaradt foglyokat pedig nyugati irányba hajtották. Az oroszok január 27-én, a délutáni órákban érkeztek meg Auschwitzba. A láger elfoglalásáért 297 szovjet katona – köztük számos zsidó ember – adta életét, és 7651 túlélõt találtak is az orosz felszabadítók. Így a Harmadik Birodalom legsötétebb titkát az SS nem tudta megõrizni.

1. A Harmadik Birodalom – miért a „Harmadik”?

Az elsõnek a Német-római Birodalom (a „Német Nemzet Szent Római Birodalma”) tekinthetõ, 963 és 1806 között. A másodiknak a Német Császárság 1871 januárjától az I. világháború végéig. A harmadiknak pedig Adolf Hitler birodalma.
A birodalommá szervezõdés és a cím feltámasztása I. /Nagy/ Ottó (936-973) nevéhez fûzõdik, és a magyar kalandozók támadásai elhárításának az igényével kapcsolódott össze. Az ezután következõ évszázadok viszont nem hoztak magukkal egy tényleg erõs és egységes birodalmat, inkább csak egy laza, „a kisebb német államok szövetségét”. Ugyanis a birodalom részeként szereplõ németalföldi és svájci területek de facto már évszázadokkal korábban, de jure pedig 1648-ban kiváltak a birodalomból. Az észak-olasz birodalmi területek sem képezték szervesen és tartósan a Német-római Szent Birodalom részét. Aztán így volt ez Poroszország keleti szerzeményeivel, és Ausztria esetében például Galíciával is. Az északon pedig Dániával perszonálunióban lévõ Holstein és Schleswig hercegség közül csak az elõbbi tartozott a Német-római Birodalomhoz. A Brandenburgi Õrgrófság, majd 1525-tõl Porosz Hercegség után az 1701. évben létrejövõ Porosz Királyság pedig véglegesnek tûnõ kettõséget mutatott, már amennyiben a szintén germán eredetûnek tekinthetõ Habsburg Birodalom és a kis német hercegségek mellett tekintjük.
A Habsburg területek 1804-ben Osztrák Császársággá váltak, majd 1806-ban, Napóleonnak köszönhetõen megszûnt a „maradék” Német-római Birodalom is. Napóleon segítségével a Rajnai Szövetség jött létre 1806 és 1814 között. Napóleonnal együtt e Szövetség is elbukott, és az 1814 – 1815. évi bécsi kongresszuson a német térség államiságának kérdését a Német Szövetség szisztémája kísérelte meg kezelni, ami 1815 és 1866 között létezett. Közben meghiúsult a nagy-német egység gondolata, és a kis-német variáns jött létre. Ugyanis a mind bonyolultabb belpolitikai problémákkal küszködõ Osztrák Császársággal 1864-ben Poroszország ugyan még együtt harcolt a dánok ellen, azonban a két rivális – miután a poroszok megakadályozták I. Ferenc József német császárrá való koronázását, és ezzel az osztrák Habsburgok jogának és elsõségének elismerését a nagy-német variánsra – 1866-ban az észak-csehországi Königgrätznél összecsapott, és Ausztria döntõ vereséget szenvedett. 1867-ben létrejön az Osztrák-Magyar Monarchia, míg porosz vezetéssel a kis-német variánst jelentõ Észak-német Szövetség, 1866 és 1871 között. Majd 1870. szeptember 2. napja után, mikoris a porosz csapatok Sedannál kapitulációra kényszeríttették III. Napóleon francia császárt, 1871 januárjában a versaillesi kastélyban kikiáltották a Német Császárságot.

Az I. világháborúban szétvert Monarchia után jött létre az elsõ Osztrák Köztársaság, míg a Német Birodalomból a weimari, köztársasági Németország lett. Ez a helyzet még egyszer megváltozott, amikor Hitler, Ausztriát is bekebelezve létrehozta a Harmadik Birodalmat. A Szövetségesek azonban tettek róla, hogy ez még egyszer ne ismétlõdhessen meg, amikoris Németországot úgy széttépték, mint a foszlós kenyeret. Ausztria, örökös semlegessége fejében 1955-ben visszakapta állami szuverenitását, és létrehozhatta a Második Köztársaságot, míg Németország újra egységessé csak 1990-ben vált.
 

2. „Concentrados”

A „koncentrációs tábor” nem náci találmány. Elõször a spanyolok ellen harcoló kubai gerillákat zárták „concentrados”-okba az 1870-es évek felszabadító harcai idején. Majd a britek következtek. A 19. század végén, a Dél-Afrikában zajló, búr háborúban az angolok civileket, elsõsorban nõket és gyerekeket kényszerítettek nyomorúságos „concentration camps”-ekbe. Majd a 20. század elején, a Szovjetunióban, Sztálin diktatúrájának lett az egyik bevált eszköze a politikai ellenfelek táborokba – „gulag” – zárása. Ezeket a nyomorúságos szovjet munkatáborokat elõszeretettel telepítették Szibéria hatalmas erdõségeinek mélyére.
A németeknél is a politikai ellenfelek „biztonságos õrzésére” és megfegyelmezésére használták elõször a gyûjtõtáborokat. Ezek a lágerek az 1933-as náci hatalomátvételt követõ elsõ években, mint átnevelõ-táborok mûködtek. Aztán Theodor Eicke SS-Obergruppenführer alakította ki az SS (Schutzstaffel – a nácipárt elit magánhadserege, védereje) táborfilozófiáját, õ álmodta meg, hogy hogyan is nézzen ki és mûködjön egy náci koncentrációs tábor. Szintén õ volt az elsõ, aki rendszerben gondolkodott, tehát a Harmadik Birodalom ellenségeit egy összehangoltan mûködõ táborrendszerbe kívánta deportálni. A második világháború kezdetéig alig egy tucat koncentrációs tábor mûködött, hasonló szisztéma alapján, mint a szovjet gulag. Ekkortájt emberek tömeges, iparszerû kivégzésérõl még nem beszélhetünk. Éppen a második világháború, és a német területszerzések kényszerítették ki a nácikból a változtatást. Ugyanis nemcsak új területeket, hanem vele együtt hatalmas embertömegeket is az uralmuk alá hajtottak a németek. A zsidókkal, kommunistákkal, és egyáltalán, a birodalom lehetséges ellenségeivel pedig valamit kezdeni kellett.

2. 1. Láger-típusok
Az 1930-as évek Brandenburgja volt az elsõ helyszín, ahol elgázosítást alkalmaztak. Itt még csak „eutanáziának” nevezték, és elmebetegnek nyilvánított embereket gyilkoltak meg orvosi felügyelet alatt… Már ott, egy zuhanyzót alakítottak át légmentesen lezárt kamrává, majd a terembe szén-monoxidot vezettek. A kísérlet bevált, mûködött, de az általános alkalmazása – mint „végsõ megoldásé” – még váratott magára.
Mikor kezdetét vette a második világháború, a Harmadik Birodalomnak mind nagyobb mértékben volt szüksége munkaerõre. Ezért az SS az „alsóbbrendû”, „értéktelennek”, „selejtnek” tekintett, nem mellesleg szabadon sanyargatható és ingyen dolgoztatható „birodalmi ellenségek” után nyúlt. Így az elsõ években átnevelésre használt táborokból egy egész lágerrendszert alakítottak ki. Háromféle lágertípust állítottak „üzembe”:

a)
Létrehozták a „vegyes” feladatok elvégzésére alkalmas „koncentrációs táborokat”, amelyek a zsidók, cigányok, hadifoglyok és a Harmadik Birodalom más ellenségeinek a fogva tartásától és dolgoztatásától kezdve a politikailag megbízhatatlanok elzárásán és átnevelésén át az „egyszerû” szabadságvesztés-büntetések végrehajtásáig szinte mindenre alkalmasak voltak. Ezekben a lágerekben tömeges gyilkosságokat nem hajtottak végre, mégis, naponta, tucatjával haltak meg a rabok az embertelen körülmények miatt. Mivel a legkisebb szabályszegésért is halál járt, ezért napirenden voltak a kivégzések: a németek akasztották, agyonlõtték, elevenen elégették, vagy csak „egyszerûen” agyonverték azokat, akiket a legkisebb szabályszegésen is kaptak. Ilyen nagyobb láger mûködött Natzweiler-Struthofban, Neuengammeben, Doraban, Bergen-Belsenben, Stutthofban, Ravensbrückben, Buchenwaldban, Gross-Rosenben, Flossenbürgben, Dachauban, Mauthausenben és Plaszowban. Utóbbiban volt parancsnok Ahmon Goeth (Amon Leopold Göth, SS-Hauptsturmführer), akinek például az volt a reggeli szórakozása, hogy a munkatábor egyik szélén álló villája erkélyérõl, távcsöves puskával lõdözte le azokat a zsidó fogvatartottakat, akik szerinte nem elég gyorsan dolgoztak. A „Schindler listája” címû film örökítette meg az SS százados gaztetteit, amelyekért 1946. szeptember 13-án akasztották fel, Krakkóban.
A koncentrációs táborokban általában félévente tartottak e koncentrációs lágerekben „orvosi felülvizsgálatnak” nevezett szelektációkat. Ekkor a raboknak meztelenül kellett az orvosi bizottság elõtt felsorakoznia, majd elvonulnia. Azoknak a láthatóan legyengült, beteg és munkaképtelen embereknek, akikre az orvosok rámutattak, megpecsételõdött a sorsuk. Marhavagonokba zárták õket, majd a vonat elindult valamelyik megsemmisítõ tábor felé.

b)

A lágerrendszer második típusa a „megsemmisítõ táboroké” volt. Treblinkába, Sobiborba, Chelmnoba, Wolzekbe és Belzecbe, a náci birodalom legtitkosabb halálgyáraiba naponta érkeztek a marhavagonok, telezsúfolva a kiirtásra ítélt nép tagjaival, a zsidókkal. Ezekben a lágerekben nem folyt munka, ide meghalni hozták az embereket. Az SS ezekben a táborokban sokszor ukrán nacionalistákat alkalmazott õrszemélyzetként, mivel ezek a zsoldért dolgozó ukrán milicisták – alaphelyzetben és szükség esetén is – rendkívül durván és kegyetlenül bántak az emberekkel. Itt kisszámú barakkok voltak csak, amelyekben azok a zsidók és egyéb foglyok laktak, akiket a tábor mûködtetéséhez szükséges munkára válogattak ki. A többieket még az érkezésük napján a gázkamrákhoz terelték, majd „fertõtlenítés” ürügyén behajtották õket a virágokkal körbeültetett, általában kedves és takaros parasztháznak álcázott halálkamrákba. A sorban állók nem láthatták, hogy a kívülrõl csodaszép virágokkal díszített, dupla ablakok túloldalán acél ablaktáblák és nehéz vasajtók zárják el a menekülés útját. A módszer jól megtervezett volt, a vagonokból kiterelt embereket két nagy csoportba osztották. Férfiak az egyik oldalra, nõk és 14 év alatti gyermekek a másik sorba. Azokat, akik értettek a varráshoz, aztán a szakképzett cipészeket, szabókat és kézmûveseket kiválogatták.
Tífuszveszélyre hivatkozva meleg vizes fürdõt és fertõtlenítést ígértek a szerencsétleneknek. A haj levágását is a fertõzések és a tetvesedés megelõzésével indokolták. Szappant, törölközõket és képeslapokat is osztottak, hogy mindenki írja meg a hozzátartozóinak, hogy jó helyre került. A betegeket és járásképteleneket kordékra ültették. Hangszórókból zenét játszottak, és általában „kedvesek” voltak az emberekkel. Tették ezt mind hideg számításból, hiszen egy-egy halálvonattal ezernél is több ember érkezett, majd ácsorgott sorsára várva, például a sobibori végállomás porában. Az SS a kedvességgel azt érte el, hogy az emberek kevés kivételtõl eltekintve már csak a gázkamra ajtajának csapódása után eszmélt rá, hogy itt milyen „fertõtlenítésrõl” van is szó. Ennek eredményeképpen nagyon kevés lázadásra, vagy szökésre került csak sor, bár nem volt példanélküli: például Treblinkában és Sobiborban is fellázadtak a foglyok a második világháború során, amely lázadások végkimenetele persze nem lehetett kétséges…
Maga az elgázosítás a haláltáborokban, így például a „megsemmisítõ és munkatábor” Auschwitzban is az elsõ években, egy nyírfaligetben álló két kisebb, átalakított parasztházban történt, amelyek a „Bunker 1” és „Bunker 2” elnevezést kapták. Ezeket a parasztházakat úgy alakították át, hogy a szobákat összenyitották, a faajtókat megerõsített vasajtókra cserélték, illetve az ablakokra – belülrõl – vas ablaktáblákat szereltek. A padlót lebetonozva és a mennyezetet is megerõsítve, így légmentesen lezárható kamrákat hoztak létre, amelyekbe maximum néhány száz embert lehetett bezsúfolni egyszerre. Ezekbe a „halálszobákba” a vasajtó mellett lévõ, „tátika”-szerû, zárható nyíláson keresztül öntötték be a ciánkristályokat, amelyek 27 Celsius-fokos hõmérséklet felett légnemû gázzá válva elpárologtak, és ezzel megölték a szobákba zárt embertömeget. Azonban volt olyan láger is, ahol egy félig földbe süllyesztett, óvóhelyszerû helyiségbe terelték be az embereket, majd felülrõl öntötték be a gyilkos kristályszemeket. Ezek a kezdeti megoldások nem voltak tökéletesek, az áldozatok különösen sokat és sokáig szenvedtek, amíg végre kilehelték lelküket, és viszonylag kis kapacitással tudtak csak „tevékenykedni”. Auschwitzban csak 1943-ban, a föld alá épültek meg azok a gázkamrák, amelyekben 15-20 perc leforgása alatt, egyszerre már 2-3 ezer embert is meg tudtak gyilkolni.
A halálgyárnak nevezett megsemmisítõ táborok szó szerint is azok voltak, hiszen minden ide érkezõt meggyilkoltak, még az életerõs és munkaképes embereket is. Csak az a néhány ember maradhatott életben, aki a leölt zsidók értéktárgyainak szortírozásában segédkezett. Halmokba gyûjtötték a szemüvegeket, órákat, ékszereket, cipõket, ruhákat és minden egyéb vagyontárgyat. A szakadt ruhákat a néhány „szerencsés” túlélõvel megvarratták, a rossz cipõket megtalpalták, és a használati tárgyakkal együtt vagonokba rakták. Ezeket és a hasonló dolgokat a frontokon harcoló német katonák családjai kapták meg segély gyanánt, míg az ékszereket pedig a náci állami kincstár. A holttestekbõl zsidó munkásoknak kellett kitördelni az aranyfogakat, de még a levágott hajat is felhasználták, különbözõ ipari célokra. Ezekben a megsemmisítõ táborokban naponta több ezer embert „dolgoztak fel” így, a hullákat pedig elégették.
Néha-néha „külön kezelendõ” foglyok is érkeztek a Gestapo irodáiból. Ezeket az általában politikai okokból letartóztatott és náciellenességük miatt halálra ítélt embereket egy steril orvosi szobába vezették, majd benzin szívbe fecskendezésével ölték meg „hivatásos” orvosok. De arra is volt példa, hogy egy-egy, a Gestapo által halálra ítélt szerencsétlent orvosi kísérleteknek vetettek alá. Mivel a személyt halálra ítélték, így az orvosok teljesen szabadon kísérletezhettek ezekkel az emberekkel. Ezek a szó szerint halálos kísérletek széles skálán mozogtak, az élveboncolástól és a sterilizálástól kezdve (hogyan lehet úgy sterilizálni a nõket például, hogy a munkaképességüket ne veszítsék el) a rákra vonatkozó kísérleteken át egészen a katonai jellegû próbálkozásokig (vízmegvonás hatásainak vizsgálata, magas láz és kezeletlen betegségek következményeinek megfigyelése, légnyomáskísérletek, valamint hõvel, fagyással, baktériumokkal és mérgekkel való kísérletezések, stb.).

c)
A „megsemmisítõ és munkatáborok” – mint Auschwitz és Majdanek – abban különböztek a kizárólag megsemmisítõ táboroktól, hogy az ide érkezõk között szelektálásokat tartottak, és a munkaképesnek nyilvánítottakat rabszolgaként dolgoztatták.

3. Auschwitz-Birkenau

Auschwitz néhány év alatt a Harmadik Birodalom legnagyobb megsemmisítõ és munkatáborává nõtte ki magát. Az ide érkezõket szelektálták, majd a munkára alkalmasakat (a beérkezõk kb. 30 százaléka) rabszolgaként dolgoztatták, míg a dolgozni képtelennek titulált embereket (öregek, betegek, gyerekek, gyerekes és terhes anyák) elgázosították és szó szerint feldolgozták.

3. 1. Megérkezés a lágerbe
Lipkovics Tiborné (Kaposvár)
„Átmentünk egy épületnek a kapuja alatt, tulajdonképpen áthajtott a vonat, és begördültünk valahova. Nem tudtuk, fogalmunk nem volt róla, hogy hol vagyunk. Félig magyarul, félig németül, össze-vissza üvöltöztek, és mindent hagyjanak bent a vonatban. Na most, nekem a legfõbb problémám az volt – nem a hátizsák –, hanem, ha mi most innen leszállunk, akkor hol lesznek a papírjaink. Állandóan ezen törtem a fejemet, hogy ki fogja azt igazolni, hogy én a Dringler Edit vagyok, és az anyukám a Dringler Ferencné, és így tovább.”
Berger Bella (Tolna)
„Voltak ottan, akik szaladgáltak, és olyan riadtan, és mindig, és azt gondoltuk, hogy meg vannak ezek zavarodva. Olyan, minthogyha nem lettek volna normálisak”.
Barna Pálné (Szécsény)
„A barakkokból kiabálták ki, hogy 16 éven fölüliek legyetek és 45 éven aluliak legyetek. Nem tudtuk, hogy miért mondják. Ijesztõ volt. Nagymamát közrefogtuk, nem látott, anyukámnak meg kétoldali csípõficamja volt, de nagyon szép asszony volt. És úgy vezettük õt. És akkor, hát megállt a Mengele elõttünk, és a többi. Bot a kezébe neki, és ott intett. A nagymamát kivette közülünk, õt intette balra, mi anyukámmal mentünk jobbra. Szegény ott állt, nézett, keresett minket.”
Zádor Oszkárné (Sárbogárd)
„Elõttünk állt egy unokabátyámnak egy gyönyörûszép, fiatal felesége, és egy bébi, egy két éves kislány talán, a karjában aludt. És az ott bandukolt azzal a gyönyörû kislánnyal arra a rossz oldalra.”
Breuer Tiborné (Domoszló)
„Mondtam a húgomnak, hogy én megfogom ezt a gyereket, mert szegény nem tud két kisgyerekkel lejönni. Középiskolai hittanórákon volt dr. Rát a tanárom. És amikor meglátott engem a gyerekkel, csak rámkiabált, hogy Rózsa azonnal add oda a gyereket az anyjának. Csak ennyit tudok. És olyan hangon mondta, hogy kénytelen voltam odaadni a gyereket, és azt mondta, hogy menjünk elõre, elõre, elõre.”
Neumann Lajosné (Pás)
„Ott már nagy kiabálást hallottunk, hát ugye az elõzõ transzportok. És a nagynénémék elõvettek fekete kendõt, hogy bekötik a fejemet, hogy én idõsebbnek nézzek ki.”
Hajdú István (Tapolca)
„Mengele volt személyesen, Mengele, ez az auschwitzi orvos. Õ volt a szelektáló, elsõsorban õ mondta meg, ki menjen jobbra, ki menjen balra. És mellette volt egy csomó SS tiszt, és volt egy csomó olyan közlegény, aki, ha valaki összeesett, vagy nem volt elég gyors, akkor még lökdöste, ráordított, vagy csoportba állította az embereket, akik jobbra vagy balra el lettek szortírozva.”
Marton Sándorné (Rákospalota)
„A nõvérem fogta a kisfia kezét, a másik kis kezét pedig, amit még most is érzek a kezemben, azt én. És akkor a Mengele ugye rám mutatott, mondhatom németül: ’Wie viel jahr bist du – hány éves vagy?’ A nõvérem rögtön ráválaszolt: ’Achtzehn jahre alt – 18 éves’. És akkor lökött egyet rajtam, hogy másfelé menjek, mint õk. És akkor láttam utoljára õket.”
Raducziner Lászlóné (Nyíregyháza)
„És akkor dr. Klein még nagyon udvariasan anyukámat megkérdezte: Ön hány éves, asszonyom? És akkor megmondta, hogy augusztus 27-én leszek negyvenkettõ. Azt mondta, hogy menjen balra. Anyám elkezdett sírni, és mondta, hogy gyermekem, megyek meghalni. De ez mind pillanatok alatt volt, mert los, los, mindent gyorsan kellett csinálni.”
Markovics Gyula (Sátoraljaújhely)
„Rettenetes ordítás volt német nyelven: alles raus – mindenki ki, ki.”
Baik Éva (Zalaegerszeg)
„Kinyitják az ajtót, és mindenkire ráordítanak, hogy leszállni. És akkor leugráltunk, amennyire csak tudtunk, és akkor mindenkit sorbaállítottak, a férfiakat külön. Soha többé nem láttuk a nevelõapámat.”
Beck Jenõné (Pincehely)
„A német SS katonák és az elõzõleg deportált lengyel zsidók csíkos ruhában odajöttek a vagon elé és egymás után rángatták le az embereket. És én még képzelje el, az SS katonától megkérdeztem, ott füstölgött, mit mondjak Önnek, százméternyire, ha volt, a krematórium. A hatalmas, nem füstölgött, hanem lángolva égett, és a borzalmas emberi bûz áradt mindenhol. És megkérdeztem az SS katonától, a hatalmas férfitól: ’Bitteschön, was ist das dort – kérem szépen, mi van ott? Dort ist der Backerei – ott van a pékség.’ És látja, hogy csodálkozom. ’Das Backerei – a pékség? Ja, was denkst du – igen, mit képzeltél? So viel million person – Ilyen sok millió ember…”
Kertész Árminné (Nyírbogát)
„Kérdezte egy egyenruhás: az enyém-e a három gyerek? Mondom, nem, testvéreim. Na akkor – azt mondja – adja át az anyjának, azt maga álljon oda. És akkor így le… Még annyi idõm se volt, hogy visszaforduljak, vagy, hogy egy szót szóljak. Úgy eltûntek valósággal, mint akit a föld elnyelt. Ezek mind-mind a gázba mentek…”
Bruszt Ivánné (Mezõkovácsháza)
„Nagyon nehezen bírtak járni, mert ugye napokig bezárva, nem mozgatták a lábukat, semmit, és borzasztóan le voltak robbanva az emberek.”
Szepes Andorné (Sopron)
„Ötvenhat éves volt az apám, amikor bevagoníroztak minket. És azért mondom, valami olyan módon ment tönkre a három nap alatt, hogy alig ismertem meg. Mondom, olyan nyolcvanévesnek hatott. Teljesen összetörte.”
Fehér Gézáné (Berzence)
„Kitereltek bennünket a vagonokból. Német katonák voltak, de ezek a német katonák, ezek SS-ek voltak. Ezek mind délvidéki, újvidéki meg délvidéki városokba való parasztgyerekek voltak, ezek mind beszéltek magyarul. És általában azért is ilyeneket tettek mellénk, hogy kifigyeljék, hogy ki mit mond. (…) Volt olyan hely, hogy tûz égett, nagy láng, és akkor majdnem úgy nézett ki, mintha a tûzbe vezettek volna bennünket. Fogtuk egymás kezét, és az ember hangtalanul imádkozott. És akkor úgy elfordítottak bennünket, de ott már az égett hús szagát lehetett érezni.”

Az Auschwitzba és Majdanekbe érkezõ, a több napos úttól végtelenségig elcsigázott, éhezõ és szomjazó, a marhavagonokból kikergetett embereket hosszú sorokba állították. A családokat szétválasztották egymástól. Itt már nem volt zene, mint például Sobiborban, és nem volt látszólagos kedvesség sem, bár a halálba indulóknak itt is azt mondták, hogy tetvetlenítésre viszik õket. Mindent gyorsan kellett csinálni, az SS õrök üvöltözve, botokkal verték-ütötték, terelték az embereket. Ennek is megvolt az értelme: ugyanis a folytonos ordítozás, az õrkutyák csaholása, a kiabálás, ütés-verés, lökdösés és durvaság megfélemlítette a vonatokkal érkezõ ezreket, akik így gondolni sem mertek, de még csak lehetõségük sem volt sem összebeszélésre, sem lázadásra, sem pedig szökési kísérletre.
Mire az emberek felocsúdtak, már vagy jobbra, vagy pedig balra „szortírozták” el õket. A 16 éven aluliakat, 45 éven felülieket, láthatóan munkaképteleneket és betegeket, valamint a gyermekes anyákat a szelektálást végzõ orvos – Auschwitzban legtöbbször a hírhedt dr. Josef Mengele, dr. Thilo Heinz és dr. Fritz Klein – balra, míg a többieket jobbra küldte. Jobb vagy bal: ez a két szó, ez a két irány az életet és halált jelentette a náci Harmadik Birodalom zsidói számára. Akiket balra küldtek, azok a gázba mentek, akik a jobb oldalra kerültek, azok pedig az életet jelentõ munkatábori részlegbe kerültek. Itt a teljes szõrtelenítés, fertõtlenítés, tetoválás és a csíkos rabruha felvétele után hatalmas, fából épült barakkok többemeletes priccsein kaptak elhelyezést, és megkezdõdött a kálváriájuk: rabszolgamunka a kõfejtõkben, vegyianyag gyárakban és egyéb üzemekben, ami ebben az esetben mégiscsak az életet jelentette.

3. 2. Elgázosítás

Az auschwitzi lágerkomplexumba begördülõ, például a magyarországi zsidókat is szállító marhavagonok egészen a birkenaui „zsidórámpáig” gurultak. Ez az 1944-ben épített, több ezer ember „befogadására” alkalmas, hosszú vasúti rámpa a lágerkomplexum szívében állt, az újonnan épített gázkamrák és krematóriumok tõszomszédságában. A vagonokból kihajtott embereknek az ügyeletes szelektáló orvos elõtt kellett felsorakozniuk. A már elõbb említett szempontok szerint válogató orvos jobbra és balra állította a beérkezõket. A baloldalra kerülõket természetesen nem vették nyilvántartásba, õk hosszú sorokban indultak rögvest a krematóriumok irányába. Ott hatalmas – Auschwitzban például a föld alá tervezett –, bunkerszerû öltözõtermekben meztelenre kellett vetkõzniük, egyszerre 2-3 ezer embernek is. Auschwitzban egy föld alá vezetõ betonlépcsõn kellett lemenni ebbe a bunkerszerû létesítménybe. Aki ezeken a lépcsõkön lépkedett, annak már csak percei voltak hátra, mielõtt megtért volna teremtõjéhez. Akik itt voltak, azok többségében már rosszat kezdtek sejteni. Persze a rengeteg gyerek miatt, például az anyák próbáltak viccelõdni és játszani a gyermekekkel, hogy azok ne fogjanak gyanút. Sokszor a fiatalok a vetkõzés közben még játszadoztak, kergetõztek egymással, gyakran nevetgéltek. A levetkõzõ embereknek értékeiket a ruházatuk zsebében kellett hagyniuk, majd a zsidó „Sondernkommando” tagjai – az SS õrség felügyelete alatt – beterelték õket a zuhanyzóhelyiségeknek álcázott gázkamrákba. A betonbunkerhez hasonlatos, alacsony mennyezetû helyiségekben a mennyezetrõl mindenhol zuhanyrózsák csüngöttek lefelé, így a befelé lépkedõnek elsõ látásra fel sem tûnt, hogy néhány perc múlva ebben az ablaktalan teremben fog kínhalált halni.

Egy-egy ilyen kamra mintegy 250 négyzetméteres volt, amelybe 2-3 ezer embert is be lehetett zsúfolni egyszerre. Amikor a nehéz vasajtót a halálra jelöltekre zárták, és a villanyokat lekapcsolták, a legtöbben akkor már ráeszméltek a valóságra. A termekben hosszúkás alakú, oszlophoz hasonlatos, sûrû sodronyszövésû vasketrecek csüngtek le a mennyezetrõl. A terem felett helyet foglaló SS személyzet ekkor gázmaszkokat vett fel, majd kinyitották a „Zyklon-b”-t, azaz a cián kristályszemcséket tartalmazó „konzervdobozokat”, és egy reteszt elhúzva a vasketrecekbe dobálták azokat – néhol öntötték azok tartalmát. Ezután körülbelül – a teremben lévõk számától, az általuk „kibocsátott” párától és hõtõl függõen – 10-20 perc, de legfeljebb fél óra alatt fulladt meg az utolsó ember is a halál termében. A szerencsétlenek egymást taposva próbáltak minél feljebb kerülni, küzdöttek a teremben maradt levegõért: az életükért… Mindhiába, ezekben a kamrákban a háború végéig százezrek lelték halálukat.
Egy-egy tömeggyilkosság után a gázkamrákat szellõztetõcsövek segítségével átszellõztették, majd a zsidó foglyokból álló „sondernkommandók” kezdték el a hányástól és ürüléktõl mocskos hullatömeget kicipelni – továbbfeldolgozásra. A holtestek elõször egy nagy boncterembe kerültek, ahol elrejtett ékszerek után kutatva vizsgálták át a testnyílásokat, kitörték az aranyfogakat, majd lenyírták a hosszabb hajfonatokat. Az így „teljesen értéktelenné tett” holtesteket ezután az egymás mellett mûködõ, tucatnyi, tûzifától és fáradtolajtól lángoló speciális kemencék valamelyikébe tolták egy csúsztatható hullatálca segítségével, majd egy nagy, péklapátszerû, kampósvégû eszközzel a kemence belsejébe lökték. Csak a hamu maradt vissza, amelyet a földeken elszórtak, vagy elástak, vagy pedig a patakokba, folyókba öntöttek.

Azonban 1944 nyarán, Auschwitzban, amikor a magyarországi zsidók kerültek sorra, nem csak a kemencékben égettek. Emeletnyi magas máglyákat készítettek fahasábokból és holttestekbõl, majd meggyújtották azokat. Ezen kívül még két hatalmas hullaégetõ gödröt is ástak, amelyekben pedig benzin, olaj és a hullákból kisülõ zsír segítségével tartották fenn a pokoli tüzet. Ugyanis csak így tudták tartani a gázkamrák diktálta, hatalmas „iramot”. Volt olyan nyári napja annak a borzalmas 1944. évnek, hogy 24 ezer (!) embert – férfit, nõt és gyermeket – öltek meg 24 óra leforgása alatt Auschwitz-Birkenauban. A krematórium óriási kéményébõl a füsttel együtt szállt fel az emberi hamu is, ami aztán pernye formájában hullt vissza az egész haláltáborra. „Havazott”: az atomjaikra hullott, legyilkolt emberek tízezreinek hamvai lepték be vékonyka rétegben a „civilizált” Európa e szégyenét. Mindezt 70 évvel ezelõtt – és még volt mersze a 20. század emberének azt mondani: sötét középkor…

3. 2. 1. Szemtanúk beszámolója Auschwitz-Birkenau mûködésérõl

1944. április 7-én Walter Rosenberg (Rudolf Vrba) és Alfred Wetzler (Josef Lanik) õrizetesek megszöktek Auschwitzból. Egy nagy farakás alá egy üreget ástak és lelocsolták benzinnel, hogy a vérebek ne tudják õket kiszagolni. Majd egy este belebújtak az üregbe, és 3 napig „éltek” benne, amíg a szökésük miatt elrendelt riadókészültséget le nem fújták. Ezután éjjelente haladva, sikeresen elhagyták az auschwitzi térséget. Szökésüknek nem csak a menekülés volt a célja. A két szökevény április 21-én Szlovákiában talált menedéket. Ott többször is elmondták a zsidótanácsnak az „élményeiket”, és ezek alapján állították össze az ún. „Auschwitz Jegyzõkönyv”-et, amit a náci háborús bûnösök nürnbergi pere során bizonyítékként használtak fel a szövetségesek (NG-2061 szám alatt). Csak néhány gondolatot engedjen meg belõle idézni a Tisztelt Olvasó:
„A foglyok érkezésük sorrendjében kapnak számot. Minden számot csak egyszer használnak, s így az utolsó szám az addig az idõpontig a lágerbe került foglyok összlétszámát jelzi. A birkenaui táborból történõ szökésünk idején, azaz 1944. április elején ez a szám kb. 180.000 volt. Kezdetben ezeket a számokat a foglyok bal mellkasára tetoválták, de mivel ezek elmosódtak, késõbb a bal alkarra, a csukló fölé került.
(…)
Valamennyi fogolykategóriát nemzetiségtõl függetlenül ugyanúgy kezelik. Csupán az ellenõrzések megkönnyítése céljából, különbözõ színû háromszögekkel különböztetik meg õket; ezek a fogoly számozása alatt, a bal mellkason helyezkednek el. A fogoly nemzeti hovatartozását a háromszögben található kezdõbetû jelzi (pl. a lengyeleknél: P=Pole). Az egyes színek a következõ kategóriákat jelentik: piros háromszög = politikai védõõrizetesek; zöld háromszög = köztörvényes bûnözõ; fekete háromszög = munkakerülõk (fõleg oroszok); rózsaszínû háromszög = homoszexuálisok; lila háromszög = a bibliakutatók szektájának tagjai. A zsidó foglyok megjelölése ettõl csak annyiban tér el, hogy a megfelelõ háromszöget (többnyire piros) kis sárga háromszögekkel egy Dávid-csillaggá egészítik ki.
(…)

Az auschwitzi láger területén különbözõ gyárak vannak, így többek között a DAW (Deutsche Aufrüstungswerke), a Krupp és Siemens cégek egy-egy üzeme, valamint egy „BUNA” nevezetû, több kilométeres kiterjedésû épülõ gyártelep, amelyik már a tulajdonképpeni táboron kívül fekszik. Ezekben az üzemekben dolgoznak a foglyok.
(…)
A szûkebb értelemben vett tábor, ahol a foglyokat elhelyezik, egy kb. 500X300 méteres területen fekszik. E tábort két sorban, kb. 3 méter magas betonoszlopok veszik körül. Az oszlopokat magasfeszültségû vezetékek kötik össze, amelyek mindkét oldalon szigetelõkre vannak erõsítve. E két kerítéssor között, kb. 150-150 méteres távolságokban 5 méter magas õrtornyok állnak, géppuskákkal és reflektorokkal felszerelve. A belsõ magasfeszültségû kerítés elõtt, kis távolságra egy szokványos drótkerítés húzódik. Ennek a kerítésnek már a puszta megérintésére gépfegyvertûzzel válaszolnak a tornyokból. Maga a tábor három házsorból áll. Az elsõ és a második házsor között van a tábor utcája. Kezdetben a második és a harmadik házsor között egy fal húzódott. 1942. augusztus közepéig a fal mögötti házakban helyezték el az 1942 márciusában és áprilisában deportált fiatal szlovák lányokat. Számuk kb. 7000 volt. Miután ezeket a lányokat Birkenauba szállították át, ezt a falat lerombolták. A bejárat fölött nagy betûkkel a következõ felirat volt olvasható: „Arbeit macht frei”.
(…)

Az egész tábort kb. 2000 méteres körben õrtornyok övezik, cirka 150 méterre egymástól. A fent leírt õrzési rendszerrel ellentétben, amelyet „kis õrláncnak” hívnak, ez alkotja a „nagy õrláncot”. A kis és a nagy õrlánc közötti területen találhatóak a különbözõ üzemek és munkahelyek. A kis õrlánc tornyait csak éjszaka foglalják el, s egyidejûleg a kettõs kerítésrendszerbe áramot vezetnek. A kis õrlánc legénysége reggel elhagyja õrhelyét, s egyidejûleg a nagy õrlánc tornyait foglaljál el õrök. A két õrzónán átszökni majdnem kizárt. A kis õrláncon éjszaka nem lehet átjutni, míg a nagy õrgyûrû tornyai olyan közel állnak egymáshoz (csupán 150 méternyire, azaz egy torony csak 75 méteres kört õriz), hogy ezek észrevétlen megközelítése lehetetlen. Ha valaki ezek közelébe megy, akkor minden további nélkül lõnek. A nagy õrlánc õreinek esti váltása csak akkor történik meg, amikor a táborlakókat már megszámolták, s meggyõzõdtek arról, hogy valamennyi fogoly a kis õrláncon belül található. Abban az esetben, ha kiderül, hogy egyik vagy másik fogoly hiányzik, akkor szirénákkal riadót fújnak. Ilyenkor a nagy õrlánc legénysége a tornyokban marad, a kis õrlánc õrei szintén elfoglalják helyüket a tornyokban, s akkor megkezdõdik a keresés a két õrlánc közötti területen; ezt néhány SS-katona végzi vérebekkel. A szirénákkal a láger távolabbi környékét is riadóztatják, s így a fogolynak, ha csodával határos módon mégis sikerült a két õrláncot átlépnie, minden valószínûség szerint számolnia kell azzal, hogy az SS és a rendõrség megerõsített õrjáratának kezébe kerül. Ha a foglyot három napon belül sem sikerül kézre keríteni, a nagy õrlánc addig a tornyokban tartózkodó legénysége azokat elhagyja, miután feltételezik, hogy a szökevénynek valamilyen módon sikerült elhagynia az õrláncokat. Ha élve fogják el a foglyot, akkor az egész láger szeme láttára felakasztják. Ha megtalálják a holttestét, akkor azt visszahozzák a lágerbe – akárhol akadnak is rá –, és a bejáratnál közszemlére teszik ki. A kezei közé tesznek egy táblát a következõ felirattal: „Hurrá, újra itt vagyok”. Fogságunk kétéves idõtartama alatt nagyon sok szökési kísérlet volt, azonban 2-3 eset kivételével élve vagy halva, de mindig visszahozták a szökevényt.
(…)

Birkenau nevezetû település valójában nem is létezik. A Birkenau név újkeletû, eredete a közelben található nyírfaligetre vezethetõ vissza. A manapság Birkenau néven ismert területet a helyi lakosság mind a mai napig „Rajska”-nak hívja. A jelenlegi, birkenaui láger központja az auschwitzi lágertõl kb. 4 km-es távolságra van. A birkenaui és az auschwitzi lágerek nagy õrláncai érintik egymást, s csupán egy sínpár választja el õket egymástól. Neuberaunról, amely települést érthetetlen módon mint utolsó tartózkodási helyünket kellett megadni, korábban soha nem hallottunk, s ezzel a várossal semmilyen kapcsolatban nem álltunk. Neuberaun 30-40 km-re van Birkenautól.
(…)
Azonos minta alapján építették az összeset, mindegyik kb. 30 m hosszú és 8-10 m széles. A falak alig magasabbak 2 méternél, míg a tetõ aránytalanul magas (5 m). Az épületek olyan istálló benyomását keltik, ami fölött szénapadlás van. Belül nincsen mennyezet, csupán maga a tetõ. A házat egy hosszanti fal szeli ketté, amelynek csak a közepén van nyílás. A ház oldalfalai és a középsõ válaszfal mentén, két oldalon magaslanak az alvóhelyek. Ezeket a padló, illetve két egymás fölötti „fiók” képezi, melyek a földtõl és egymástól 80 cm-es távolságban helyezkednek el, míg oldalirányukban függõleges válaszfalak különítik el az egyes alvórekeszeket. Ily módon három rekesz van egymás fölött. Mindegyikben három személyt helyeznek el. E kamrák túl rövidek, így nem lehet kinyújtózni, s a csekély 80 cm-es magasság pedig alig teszi lehetõvé az egyenes ülést. Ily módon egy házban – vagy úgynevezett blokkban – 400-500 embert helyeznek el.
(…)

A mai birkenaui láger területe kb. 850X1600 méter. Az auschwitzi lágerhez hasonlóan ezt is egy kis õrlánc veszi körül. Közvetlenül a kis õrláncon kívül egy új, jelentõsen nagyobb táborrészt építenek, amelyet elkészülte után a már meglevõ táborba olvasztanak. Ezeknek a nagy elõkészületeknek a célja elõttünk ismeretlen. Az auschwitzihoz hasonlóan a birkenaui lágert is 2 km-es körben egy nagy õrlánc veszi körül. Az õrzési rendszer hasonló az auschwitzihoz.
(…)
Az épületeket, amelyeket Birkenauba érkezésünkkor láttunk, 12.000 orosz hadifogoly építette. Õket 1941 decemberében szállították oda. A kivételesen kemény tél során olyan embertelen körülmények között dolgoztak, hogy megérkezésünkig szinte valamennyien elpusztultak. 1-tõl 12.000-ig voltak számozva, azonban a fentebb említett nyilvántartási rendszeren kívül. Ha további orosz foglyokat hoztak a táborba, akkor õk nem kaptak folytatólagosan számokat, mint a többiek, hanem mindig 1 és 12.000 között az elhunyt foglyok számait. Ennél a fogolykategóriánál tehát a számozás alapján nem állapítható meg az eddig odairányított foglyok összlétszáma. Az orosz hadifoglyokat állítólag büntetésbõl helyezték Auschwitzba és Birkenauba. A még életben lévõ oroszokat nagyon elhanyagolt, lerobbant állapotban találtuk. A még befejezetlen épületekben laktak, kitéve az idõjárás viszontagságainak, és tömegével haltak meg. Hulláikat száz- és ezerszámra éppenhogy csak elkaparták, s így azok pestisszagot árasztottak. Ezeket a holttesteket késõbb ki kellett ásnunk és el kellett égetnünk. (…) Naponta kétszer kaptunk enni: délben egy liter répalevest, este 30 dkg rossz kenyeret.
(…)

Röviddel ezután az egyik épületben berendeztek egy ún. kórházbarakkot. Ez volt a hírhedt „7-es számú blokk”. Kezdetben fõápolóként alkalmaztak itt, késõbb én lettem a gondnok. A kórház fõnöke, a 3350-es számú lengyel politikai fogoly, Viktor Mordarki volt. A kórház nem volt más, mint a halálra várók gyûjtõhelye. Minden munkaképtelen foglyot a kórházba küldtek. Orvosi kezelésrõl és ápolásról szó sem volt. Naponta kb. 150-en haltak meg. A hullákat naponta átszállították az auschwitzi krematóriumba.
(…)
Egyidejûleg elkezdõdött az ún. „szelektálás”. Hetente kétszer, hétfõn és csütörtökön az orvos kijelölte azokat a foglyokat, akiket elgázosítással ki kellett végezni, és holttestüket el kellett égetni. A kiszelektált személyeket teherautóval a nyírfaligetbe vitték. Azokat, akik oda élve megérkeztek, az elégetõ gödör mellett erre a célra kialakított nagy barakkban elgázosították, azután a gödrökben elégették. A 7-es blokkban ily módon hetente kb. 2000 ember halt meg, Közülük kb. 1200 személy „természetes” halállal, úgy 800 pedig „szelektálás” révén.
(…)

1942. december 17-én 200 fiatal szlovák zsidót, akiket „Sonderkommandóként” alkalmaztak az elgázosításnál és elégetésnél Birkenauban, kivégeztek. A kivégzés oka felkelés elõkészítése és szökési kísérlet volt. A csoport szándékait elárulták. Ezt a munkacsoportot az éppen akkor Makowból érkezett 200 lengyel zsidó váltotta fel. A kivégzettek között volt: Alexander Weisz, Franz Wagner, Oskar Steiner, Desider Wetzler, Aladár Spitzer, Béla Weisz, mindannyian Nagyszombatról.
(…)
A nyírfaligetbe küldött transzportoknál – még ha csomagjaikat Auschwitzban is kellett hagyniuk – nagy mennyiségû külföldi valuta volt, fõleg papír- és aranydollárok, s hihetetlen mennyiségû arany és drágakõ, valamint élelmiszer. Annak ellenére, hogy az értéktárgyakat természetesen le kellett adni, mégis elkerülhetetlen volt, hogy az elgázosítottak ruháinak átkutatásakor azok értéktárgyai (fõleg aranydollárok) az ott dolgozó zsidókhoz kerüljenek. Így jelentõs anyagi eszközök jutottak a táborba, s ezen kívül sok élelmiszer is. Magától értetõdik, hogy pénzért szinte semmit nem lehetett a táborban venni, de az SS-katonákkal és a lágerben különbözõ szakmunkára alkalmazott civilekkel, akiknek ily módon lehetõségük volt élelmiszert és cigarettát a táborba csempészniük, lehetett üzletelni. Az árak természetesen a körülményeknek megfelelõen rendkívül magasak voltak. Néhány száz cigarettáért 20 dolláros aranyérmével fizettek. A „Sonderkommando” legénysége elkülönülten élt. A belõlük áradó szörnyû hullaszag miatt sem érintkeztünk velük. Mindig piszkosak voltak, rongyosak, teljesen elvadultak, brutálisak és erõszakosak. Nem volt ritkaság – s ez a többi fogolynál sem keltett feltûnést –, hogy az egyik a másikat megölte. Egy fogoly megölése nem számít bûncselekménynek. Egyszerûen csak nyilvántartásba veszik, hogy az ilyen és ilyen számú fogoly meghalt. Az, hogy milyen módon következett be a halál, teljesen mellékes. Egyszer magam is jelen voltam egy esetnél, amikor egy Jossel nevû fiatal lengyel zsidó elmagyarázta egy SS-katonának „a gyilkolás helyes módját”, s szemléltetés végett puszta kézzel, fegyver nélkül megölt egy zsidót.
(…)
1943 februárjában naponta átlagban 2 szállítmány érkezett lengyel, francia és holland zsidókkal, akiknek legnagyobb részét azonnal elgázosították, anélkül, hogy akár egy töredékük a táborba került volna. Az ebben a hónapban elgázosított személyek létszáma kb. 90.000 fõ.
(…)

1943. február végén kezdte meg mûködését az újonnan felépített krematórium és gázkamra Birkenauban. A nyírfaligetben abbahagyták az elgázosítást és a hullaégetést, s ettõl az idõponttól kezdõdõen az erre a célra létesített 4 krematóriumban végezték ezt a tevékenységet. A nagy árkot a nyírfaligetben lefedték, s a talajt elegyengették. A hamut korábban is már trágyázásra használták a harmansei gazdaságban, s így ma már alig találhatók meg a tömeggyilkosság nyomai.
(…)
Jelenleg Birkenauban 4 krematórium üzemel: két nagyobb és két kisebb. A nagyobb krematóriumok 3 részbõl állnak: kemencék, elõcsarnok, gázkamra. A hamvasztóhelyiség közepébõl egy magas kémény emelkedik ki. Körülötte 9 kemence épült, mindegyik 4 nyílással. Minden nyílásba 3 átlagos méretû holttestet lehet elhelyezni, amelyek másfél órán belül teljesen elégnek. A kemencék kapacitása eléri a napi 2000 holttestet. A hamvasztóhelyiség mellett található a nagy elõkészítõ terem, amelyet úgy rendeztek be, hogy fürdõcsarnok benyomását keltse. A csarnokban 2000 ember fér el, s alatta állítólag van egy másik, hasonló méretû csarnok is. Innen egy ajtón keresztül vezet az út a néhány lépcsõfokkal lejjebb fekvõ, nagyon hosszú és szûk gázkamrába. A gázkamra falain zuhanyrózsák vannak, így a kamra egy óriási fürdõcsarnok látszatát kelti. A kamra lapos mennyezetén három légmentesen elzárható ablak van. A gázkamrából sínpár vezet a kemencékhez az elõcsarnokon keresztül. Az áldozatokat elõször az elõcsarnokba vezetik, ahol azt mondják nekik, hogy a fürdõbe mennek. Itt levetkõznek, s tovább ámítják õket azzal, hogy két fehér köpenybe öltözött férfi mindenkinek törülközõt és szappant oszt szét. Utána a gázkamrába préselik õket. 2000 ember teljesen megtölti a kamrát, úgy, hogy ott csak állva férnek el. Azért, hogy ennyi embert beszorítsanak, gyakran a kamrába lõnek, hogy a bennlevõket arra kényszerítsék, hogy elõre húzódjanak. Ha már mindenki a kamrában van, kívülrõl bezárják az ajtót. Ezután egy kis szünet következik, bizonyára azért, hogy a kamra hõmérséklete a kívánt hõfokot elérje. Utána gázálarcos SS-katonák másznak a tetõre, az említett ablakokat kinyitják, és bádogdobozokból port szórnak a kamrába. A dobozokon az alábbi felirat látható: „Cyklon zur Schädlingsbekampfung”, és egy hamburgi gyár cégjelzése olvasható rajta. Ez valószínûleg egy olyan ciánkészítmény, amelyik bizonyos hõmérsékleten gázzá alakul át. E procedúra után három perccel a kamrában mindenki halott. Még sohasem fordult elõ, hogy valaki életjelet adott volna magáról, ami a korábbi primitív elgázosítás során a nyírfaligetben gyakran megtörtént. A kamra kinyitása után szellõztetnek, s a „Sonderkommando” lapos kocsikon a kemencékhez viszi a holttesteket, ahol elégetik õket. A kisebb krematóriumok ugyanazzal a metódussal dolgoznak, csak éppen feleakkora kapacitással. A négy krematórium összteljesítõ képessége tehát naponta 6000 elgázosítás és elégetés.
(…)

Elvileg csak a zsidókat gázosítják el, az árjákat csupán kivételes esetekben. Ezeket agyon szokták lõni. A krematóriumok megnyitása elõtt a nyírfaligetben lõtték õket agyon, s holttesteiket egy árokban elégették. Késõbb a krematórium elõcsarnokában, amelyet erre a célra külön berendezéssel szereltek fel, tarkólövéssel végeztek velük. Az elsõ krematóriumot 8000 krakkói zsidó elgázosításával és elégetésével „avatták fel” 1943. március elején. Erre az eseményre prominens vendégek érkeztek Berlinbõl, magasrangú tisztek és magas beosztású civilek. A krematórium vezetésével nagyon meg voltak elégedve, s gyakran néztek be a kémlelõlyukon keresztül a gázkamrába. Nagy elismeréssel szóltak az üzemrõl.
(…)
1943. március elején 45.000 zsidó érkezett Szalonikibõl. 10.000 férfit és egy kisebb csoport nõt a táborban helyeztek el, a többieket – kb. 30.000 embert – a krematóriumba vitték. Az említett 10.000 férfi rövidesen meghalt egy egészen kis csoport kivételével; legtöbben egy maláriaszerû, valószínûleg fertõzõ betegség következtében, s sokan közülük kiütéses tífuszban. Mások nem bírták ki a különösen nehéz létfeltételeket.
(…)
Mivel a görög zsidók közül a malária, a kiütéses tífusz pedig általában sok áldozatot követelt, ami által az elhalálozás rendkívül emelkedett, átmenetileg szüneteltették a szelektálást. A beteg görög zsidókat felszólították, hogy jelentkezzenek. Kértük õket, semmiképpen se tegyék. Mégis sokan jelentkeztek. Õket kivétel nélkül interkodiális fenolinjekció beadásával ölték meg. Az injekciókat egy egészségügyis altiszt adta be. Asszisztensként a következõ cseh orvosok voltak alárendelve: Dr. Cespira Honza Prágából (jelenleg a buchenwaldi koncentrációs táborban), Dr. Zdnek Stich Prágából (jelenleg szintén Buchenwaldban). Az orvosok mindent megtettek, hogy a szerencsétleneken segítsenek, s ha ez nem volt lehetséges, legalább a fájdalmaikat enyhítsék.
(…)

A 10.000 görög zsidóból még életben maradt kb. 1000-et másik 500 zsidóval erõdítési munkálatokra Varsóba küldték. Hetekkel késõbb néhány százan reménytelen állapotban kerültek vissza. Õket azonnal elgázosították. A fenolos kezelés beszüntetése után 400 maláriabeteg görög zsidót állítólag „további kezelések” végett Lublinba vittek. Hallottunk is arról, hogy Lublinba tényleg megérkeztek. További sorsuk alakulásáról azonban már nem szereztünk tudomást. Ami biztos, hogy a 10.000 közül egyetlen egy görög zsidó sincs már a táborban.
(…)
A szelektálás felfüggesztésével egyidejûleg a foglyok megölését is megtiltották. A legismertebb gyilkosokat, mint a birodalmi német köztörvényes bûnözõ Alexander Neumannt, Zimmert, Albert Hämmerlét, Rudolf Osteringert, Rudolf Bechertet; a politikai fogoly Alfred Kient, Alajos Stahlert ismételt emberölés miatt botütéssel fenyítették meg. Egy olyan nyilatkozatot is alá kellett írniuk, hogy bizonyos számú fogolytársukat megölték.
(…)
A kegyetlenkedésekért elsõsorban a sachsenhauseni koncentrációs táborból ideküldött Tyn nevû köztörvényes bûnözõ, valamint egy lengyel politikai fogoly, a varsói Mieczeslaw Katerinski felelõsek.
(…)

…a köztörvényes Arno Böhmtõl, aki a tábor egyik legaljasabb gonosztevõje volt.
(…)
1944. március 6-án tudomásunkra jutott, hogy a cseh zsidók számára elõkészítették a krematóriumot. Fredy Hirschhez siettem, hogy ezt közöljem vele, és gyors cselekvésre késztessem, mivel már nincs vesztenivalójuk. „Tudom a kötelességem” – válaszolta. Alkonyat elõtt újra a cseh táborhoz osontam, ahol megtudtam, hogy Luminallal megmérgezte magát és haldoklik. Másnap, 1944. március 7-én eszméletlen állapotban, 3791 társával egyetemben, akikkel együtt érkezett 6 hónappal ezelõtt, teherautókon a krematóriumba vitték, ahol elgázosították õket. A fiatalok énekelve mentek a halálba. Keserûen csalódtunk, hogy elmaradt a lázadás. A „Sonderkommando” mindenre elszánt emberei hiába vártak. Mellesleg e transzportból 500 idõs ember még a 6 hónapos karantén idõszaka alatt meghalt. Csupán 11 ikerpárt hagytak életben. Õket átvitték Auschwitzba, ahol biológiai kísérletek tárgyai lettek. Még életben voltak, amikor Birkenaut elhagytuk. Az elgázosított cseh zsidók között volt egy Szeredrõl való szlovák zsidó lány is, akit Fürst Rózsinak hívtak. Kivégzésük elõtt egy héttel, március 1-jén arra kényszerítették õket, hogy tudassák a rokonaikkal: jól vannak. Ezekre a levelekre március 23-i vagy 25-i keltezést kellett írni. Arra is rábírták õket, hogy külföldi rokonaiktól csomagokat kérjenek.
(…)

A birkenaui tábor 3 részlegbõl áll. Jelenleg csupán az I. és a II. részleget fogja körbe a „kis õrlánc”, mivel a III. részleg még építés alatt áll, lakatlan. Amikor 1944. április elején elhagytuk Birkenaut, a tábor viszonyait az alábbiak szerint lehet leírni: minden blokkban 5 tisztségviselõ van: blokkfelügyelõ (blokkelöljáró, Blockältester), blokkírnok (Blockschreiber), blokkápoló, két cseléd. A blokkelöljáró fehér szalagot visel a bal karján, ezen a barakk száma látható. A barakkban élet és halál ura, és felelõs a barakk rendjéért. 1944. február végéig a barakkok közel felének volt zsidó elöljárója. A barakk írnoka a felügyelõ végrehajtója. Õ végzi a szükséges papírmunkát, kartotékot vezet és nyilvántartja a mindenkori létszámot. Az ápolók és a barakkszolgák végzik a szükséges fizikai munkákat a barakkban. Ápolásról természetesen szó sincs. A „tábori elöljáró” felügyeli az egész lágert. Õ is fogoly. A jelenlegi birkenaui „tábori elöljárót” Franz Danischnak hívják, aki (a 11.182-es számú) politikai fogoly a felsõ-sziléziai Königshüttébõl. A tábori elöljáró az egész láger korlátlan ura. Joga van barakkfelügyelõket és írnokokat kinevezni és leváltani, munkákat kiosztani, stb. Danisch a zsidókkal szemben is korrektül, objektíven és megvesztegethetetlenül viselkedik. A tábori elöljáró mellett mûködik a tábori írnok, aki gyakorlatilag a legnagyobb hatalommal rendelkezik a táborban. Csak õ áll közvetlen kapcsolatban a lágerparancsnoksággal, õ veszi át a parancsokat és adja át a jelentéseket. E tevékenysége révén a lágerparancsnokságra bizonyos mértékben befolyást gyakorolhat. A barakkírnokok közvetlenül neki vannak alárendelve, s jelentéseiket neki kötelesek megtenni. Birkenauban a jelenlegi tábori írnok Kazimir Gork (a 30.029-es számot viseli) lengyel fogoly, egykoron banktisztviselõ volt Varsóban. Az egyes barakkokat 6-8 SS-barakkvezetõ felügyeli. Õk végzik esténként a létszámellenõrzést, és jelentik a láger vezetõjének, a Tirolból származó Schwarzhuber Untersturmbannführernek. Schwarzhuber részeges és szadista. A lágervezetõ felettese a lágerparancsnok, aki egyidejûleg az auschwitzi láger parancsnoka is. Az auschwitzi tábor irányítását is egy lágervezetõ látja el, aki Auschwitz és Birkenau közös lágerparancsnokának van alárendelve. A jelenlegi lágerparancsnok neve: Höss.
(…)

A munkacsoportok (itt munkakommandóknak nevezik) parancsnoka a „kápó”, aki a munkaidõ alatt korlátlanul rendelkezik a neki alárendelt foglyokkal. Nemritkán elõfordul, hogy a „kápó” a munka során megöl egy foglyot. Nagyobb munkacsoportoknál több „kápó” is van. Felettük áll a „fõkápó”. Korábban gyakran voltak „kápók” zsidók is. A fent említett berlini parancs ezt megtiltotta. Egy Róth nevezetû nagymihályi zsidó (szerelõ) mind a mai napig betölti ezt a tisztséget. A munkát német szakemberek ellenõrzik.
(…)
Eckstein szeredi rabbi tragikus módon pusztult el. Egy este késve érkezett a parancsfelolvasásra, mivel erõs hasmenése miatt WC-n volt. A szakaszvezetõ parancsára kétszer fejjel lefelé mélyen belelógatták a WC nyílásába, utána hideg vízzel lelocsolták, majd agyonlõtték.
(…)
A „Buna” gyártelep kiterjedt építkezésére vittek bennünket dolgozni. Hajnali 3-kor kellett munkába menni. Ebédre krumpli- vagy répalevest kaptunk, vacsorára 30 deka kenyeret.
(…)

A „takarítókommandóban” 100 fogoly dolgozott, kivétel nélkül zsidók. A láger egy teljesen elkülönített részében dolgoztunk. Nagy hátizsákokból, kofferekbõl és más csomagokból hatalmas bõröndökbe vagy külön raktárakba kellett válogatnunk a különbözõ tárgyakat fajtájuk szerint. Így például voltak ott fésûkkel, tükrökkel, cukorral, konzervekkel, csokoládéval, gyógyszerekkel megtöltött bõröndök is. Az ágynemûtárgyakkal megrakott koffereket tartalmuk szerint elraktároztuk. A ruhákat és a fehérnemûket egy nagy barakkba hordtuk, ahol szlovák zsidó lányok osztályozták és csomagolták ezeket. Ezeket a textíliákat aztán bevagonírozták, és (valahová) elküldték. A használhatatlan ruhákat egy memeli textilgyárba küldték, a használhatókat egy berlini jótékonysági egyesületbe. Az értéktárgyakat, pénzt, aranyat, valutát és drágaköveket a politikai osztálynak kellett átadni. Az értéktárgyak nagy részét az SS-felügyelõ vagy a kiválogatásnál dolgozó foglyok ellopták. Ennek a munkának a vezetõje, a ma már szakembernek tekintett Adalbert Davidovics volt Iglóból. Õ kapta meg ezt a tisztséget. A munkacsoport vezetõje Wikleff SS Sturmscharführer volt, egy durva és brutális ember, aki a lányokat is gyakran verte. A lányok Birkenauból jöttek munkára. Az ott uralkodó állapotokról hallatlan dolgokat meséltek. Verték és kínozták õket. A halálozási arányszám nagyobb volt közöttük, mint a férfiak között. Hetenként kétszer volt szelekció. Minden nap új lányok jöttek munkába azok helyett, akiket közben szelektáltak, vagy más módon haltak meg. A takarítókommandónál megszerzett viszonylag kényelmes beosztásomat röviddel késõbb elvesztettem, s büntetésbõl Birkenauba helyeztek át, ahol 1,5 évet töltöttem. 1944. április 7-én társammal együtt sikerült megszöknöm.”

3. 3. A magyar zsidóság holokausztja – a Höss-akció

Rudolf Höss és Auschwitz örökre beleégett a magyarság, a zsidóság, Európa, de azt hiszem, az egész világ emlékezetébe. A Höss parancsnoksága alatt mûködõ halálgyárban milliókat gyilkoltak meg, így példa nélkül álló rendbeliséggel találkozhatunk e bestiális sorozatgyilkos és társai esetében. Auschwitz gázkamráit lerombolták, Hösst felakasztották, de sosem felejtjük, mert sosem felejthetjük el – a civilizált Európa semmiképpen – az emberekkel telezsúfolt marhavagonok látványát, a halálba zakatoló szerelvények csikorgását és csattogását…
 

3. 3. 1. Rudolf Höss, az auschwitzi láger parancsnoka

Rudolf Franz Ferdinand Höss 1900-ban született a németországi Baden-Badenban. Az elsõ világháborúban már harcolt a német hadseregben, majd 1922-ben lépett be a náci pártba. Egy évvel késõbb részt vett egy francia besúgónak tartott tanár meggyilkolásában. Ezért tíz év börtönre ítélték, amely büntetésébõl 1929-ben szabadult. 1934-ben Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetõje rábeszélésére csatlakozott a koncentrációs táborokat õrzõ, „Halálfejes” (Totenkopf) SS-hez. Így 1938-ig a dachaui koncentrációs táborban teljesített szolgálatot, majd ezután két évig a sachsenhauseni koncentrációs táborban volt a parancsnok segédtisztje. 1940 májusától az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnokává nevezték ki.
Höss elõször néhány tucat, német köztörvényes bûnözõt hozatott az akkor még üres táborba. Õk lettek a láger elsõ „kápói”, azaz azok a foglyok, akiknek a többi fogoly megregulázása, felügyelete és közvetlen irányítása lett a feladata. A kápók ezért a munkáért cserébe jobb ellátást és kisebb „jutalmakat” is kaptak. Az elsõ fogolytranszport 1940. június 14. napján érkezett meg Auschwitzba. A tarnówi börtönbõl szállítottak ide 728 lengyel politikai foglyot. A következõ években Höss irányítása alatt az eredetileg 10 ezer lengyel fogoly számára felépített lágerbõl egy 40 négyzetkilométeres, tízezrek fogvatartására és dolgoztatására alkalmas komplexum jött létre. Höss 1941 õszén személyesen irányította az elsõ, Zyklon B-vel folytatott kísérleti gázosításokat, majd a „kedvezõ” eredmények nyomán két lengyel parasztházat alakítottak át ideiglenes gázkamrává. A „Bunker 1” és a „Bunker 2” lettek Auschwitz elsõ, ipari méretekben termelõ halálkamrái.

Höss saját bevallása szerint nem szerette munkáját. Családjával a koncentrációs tábor melletti szolgálati lakásban élt. Miután 1943-ban egy auschwitzi õrt sikkasztáson értek – mikoris levélben küldött haza egy tenyérnyi aranyrögöt a családjának –, az SS vezetése átfogó tábori vizsgálatot rendelt el. Ez feltárta, hogy az SS õrök tömegesen lopják a megölt zsidók vagyonát, és gyakoriak az engedély nélküli kivégzések is. A vizsgálat végén, 1943 decemberében Hösst leváltották, de „kitûnõ auschwitzi eredményei” miatt nem állították félre, hanem kinevezték a Koncentrációs Táborok Felügyelõjének helyettesévé. 1944 májusában a magyar zsidók deportálását elõkészítõ Adolf Eichmann Auschwitzba látogatva a tábort „elhanyagolt” állapotban találta és közbenjárására Hösst visszahelyezték Auschwitzba. Höss 1944 júniusának végéig irányította a róla elnevezett mûveletet, amelynek során több százezer magyar zsidót öltek meg. 1944 õszén a Szálasi vezette nyilas kormányzat által átadott magyar zsidók munkába állítását szervezte, majd 1945 elején pedig az irányításával folyt a keleten fekvõ lágerek kiürítése. A háború után egy vidéki gazdaságban bujkált, de 1946 márciusában egy feljelentés nyomán letartóztatták a britek. Nürnbergbe vitték, ahol a náci háborús fõbûnösök perében részletes tanúvallomást tett auschwitzi mûködésérõl. Ezután kiadták a lengyeleknek, akik bíróság elé állították, és halálra ítélték. Höss végig együttmûködött a lengyel hatóságokkal, és vállalta a felelõsséget auschwitzi tetteiért. A lengyel fõügyész kérésére megírta visszaemlékezéseit, amelyben részletesen vallott tetteirõl. 1947 áprilisában akasztották fel az auschwitzi I. krematórium elõtt. Mielõtt felakasztották, bocsánatot kért a lengyel néptõl…

3. 3. 2. Idézetek Höss nürnbergi, 1946. április 5. napi vallomásából:

„1934 óta megszakítás nélkül tevékenykedtem a koncentrációs táborok igazgatásában, és 1938-ig Dachauban teljesítettem szolgálatot. (…) Auschwitzban 1943. december 1-ig parancsnokoltam, és becslésem szerint legkevesebb két és félmillió áldozatot végeztek és irtottak ott ki gázzal és elégetéssel, s legalább félmillió halt meg éhen és betegségben, azaz körülbelül hárommillió halottat tesz ki ez összesen. Ez a fogolyként Auschwitzba küldött összes személyeknek körülbelül 70-80 %-a. A többit kiválogatták és a koncentrációs tábor üzemeiben rabszolgamunkára alkalmazták. A kivégzett és elégetett emberek között körülbelül 20.000 orosz hadifogoly volt. (…) A többi áldozat, körülbelül 100.000 német zsidó, és nagyszámú holland, francia, belga, lengyel, magyar, csehszlovák, görög és más országbeli lakos, többnyire zsidó. Egyedül Auschwitzban 1944 nyarán körülbelül 400.000 magyarországi zsidót végeztünk ki. (…) Az RSHA (Reichssicherheitshauptamt, azaz Birodalmi Biztonsági Fõhivatal) megszervezése elõtt a titkos államrendõrség (Gestapo) és a bûnügyi rendõrség birodalmi fõnöksége volt felelõs a letartóztatásokért, a koncentrációs táborokba küldésért, az ottani büntetésekért és kivégzésekért. (…) A gázzal való tömeges kivégzések 1941 nyarán kezdõdtek, és egészen 1944 õszéig tartottak. (…)

A zsidókérdés ’végleges megoldása’ az összes európai zsidó teljes kiirtását jelentette. Parancsot kaptam, hogy 1941 júniusában könnyítsem meg a kiirtást. (…) Meglátogattam Treblinkát, hogy megállapítsam, hogyan hajtják végre a kivégzéseket. A treblinkai táborparancsnok azt mondta nekem, hogy fél esztendõ alatt 80.000 embert semmisített meg. Fõ feladata a varsói gettóból származó valamennyi zsidó megsemmisítése volt. Monoxid-gázt használt, és nézete szerint módszerei nem voltak nagyon hatékonyak. Én tehát, amikor az auschwitzi megsemmisítõ épületet felállítottam, a Ciklon B-t használtam, ez kristályosított cián. Egy kis nyíláson dobtuk be a halálkamrába. A klimatikus viszonyoktól függõen háromtól tizenöt percig tartott, amíg ez a gáz megölte az embereket a halálkamrában. Tudtuk, hogy mikor haltak meg az emberek, mert elhalt a kiáltozásuk. Rendszerint egy fél óráig vártunk, mielõtt kinyitottuk az ajtókat és eltávolítottuk a tetemeket. Miután elvitték a hullákat, lehúzták gyûrûiket és kiszedték aranyfogaikat. (…) Egyesek azok közül, akik azelõtt nagyon lelkesedtek a foglyok elpusztításánál alkalmazott módszerekért, némán hallgattak, amikor saját szemükkel látták 'a zsidókérdés végsõ megoldását'. Azt kérdezték tõlem, hogy én és az embereim hogyan tudjuk ezt állandóan nézni, és hogyan bírjuk elviselni az ilyen borzalmakat. Mindig azt válaszoltam nekik, hogy a Führer parancsait vaskövetkezetességgel kell végrehajtani, s hogy ezekkel a parancsokkal szemben háttérbe kell szorulni minden emberi érzésnek. (…) A treblinkai módszerekkel szemben további tökéletesítésként olyan gázkamrákat építettünk, amelyek egyszerre 2000 embert fogadtak be, míg a treblinkai tíz gázkamra csak kétszázat.

Áldozatainkat a következõképpen válogattuk ki: Auschwitzban két SS orvost foglalkoztattunk, akik felülvizsgálták a beérkezõ fogolyszállítmányokat. A foglyok elmentek az egyik orvos elõtt, aki – mialatt elmentek elõtte – gyors döntéseket hozott. A munkaképeseket beküldték a táborba. A többieket azonnal a megsemmisítõ telepre küldték. A kiskorú gyermekeket kivétel nélkül megölték, mert fiatal koruk következtében nem voltak munkaképesek. (…) Az asszonyok gyakran ruháik alá rejtették gyermekeiket. De ha a gyermekeket megtaláltuk, természetesen továbbítottuk és megöltük õket. Ezeket a megsemmisítéseket titokban akartuk végrehajtani, de a szakadatlan hullaégetésbõl származó, émelygést okozó bûz az egész környéket áthatotta, és a környezõ községekben minden ember tudta, hogy Auschwitzban megsemmisítések folytak. (…) Mint az auschwitzi táborok parancsnoka, gyakran éjjel-nappal ott voltam, amikor a holttesteket a gázkamrából kihordták, és a kemencékben elégették. Órákon át néztem, hogyan tördelik ki a hullák szájából az aranyfogakat, hogyan nyírják le a nõk haját, és hogyan követnek el mindenféle kegyetlenséget.

A gázkamra ajtajának kis ablakán át végignéztem, hogyan halnak meg az emberek. Mindezt meg kellett tennem, mert mindenkinek rajtam volt a szeme, s most meg kellett mutatnom, hogy nemcsak a parancsok és rendelkezések kiadásához értek, hanem közre is mûködöm azok végrehajtásánál. (…) Megfigyeltem, hogy olyan nõk, akik sejtették vagy tudták, mi vár rájuk, a szemükbõl sugárzó halálos félelmük ellenére nyugalmat erõltettek magukra és tréfálkoztak a gyerekekkel, csakhogy azok megnyugodjanak. Egyszer egy asszony hozzám lépett, és négy gyermekére mutatva, akik illedelmesen a legkisebbet kézen fogva mentek, megkérdezte: 'Hogyan tud majd felelni azért, hogy meggyilkolja ezeket a szép, kedves gyermekeket? Hát nincs magának szíve?' Egy éppen mellettem elmenõ öregember haragosan kiáltotta felém: 'A németek súlyosan fognak bûnhõdni a zsidók tömeges meggyilkolásáért!' (…) Néha a nõk vetkõzésénél szörnyû jelenetek játszódtak le. Hajukat tépték, õrültek módjára viselkedtek, borzalmas jajveszékelésük a velõkig hatolt. Ilyen esetekben az õrök az épület mögé vezették és tarkólövéssel elnémították õket. (…) Láttam, amint egy nõ a gázkamra ajtajának bezárásánál minden erejét megfeszítve nekifeküdt az ajtónak, hogy visszanyomja a vetkõzõbe gyermekeit, s zokogva kiáltotta: 'Legalább drága gyermekeimet engedjék tovább élni!' Sok ilyen megrázó jelenet játszódott le akkoriban, amelyek minden jelenlevõre megrendítõen hatottak. (…) Én személyesen 1943. december 1-ig felügyeltem az auschwitzi kivégzésekre, és a WVHA koncentrációs táborainak felügyeletében teljesített folyamatos szolgálatom alapján tudom, hogy ezek a tömegkivégzések az elõbb említett módon folytak le.

Minden elgázosítással végrehajtott tömegkivégzés az RSHA közvetlen parancsára, felelõsségére és felügyelete alatt történt. Közvetlenül az RSHA-tól kaptam minden parancsot ezekre a tömegkivégzésekre. (…) Idõrõl idõre külön kezelendõ foglyok érkeztek a helyi Gestapo irodából. Ezeket a foglyokat benzin befecskendezésével ölték meg az SS-orvosok. Az orvosoknak azt az utasítást adták, hogy szokványos halálozási okot tüntessenek fel, és egészen tetszésükre bízták ennek kiválasztását. (…) Idõrõl idõre orvosi kísérleteket végeztünk a nõi foglyokon, például sterilizálást és rákra vonatkozó kísérleteket. Az e kísérletekbe belehalt emberek zömét már elõzõleg halálra ítélte a Gestapo. (…) A Gestapo-törvényszék, az SS-vérbíróság sokszor összeült Auschwitzban, és személyeket hallgatott ki, például szökevény hadifoglyokat, stb. (…), akiket az ítélet értelmében szokás szerint Auschwitzban végeztek ki.”


3. 3. 3. A „Höss-akció”

Magyarország 1944. március 19. napi német megszállásával tulajdonképpen kimondták a halálos ítéletet a magyar zsidóság egészére is. A nácik eltökélték, hogy Európa még megmaradt, akkorra már a legnagyobbá lett zsidó közösségét – a magyart – is „bevonják” a végsõ megoldásukba…
A megszálló német csapatokkal együtt érkezett Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer (alezredes), a Harmadik Birodalom zsidóügyi megbízottja és teljes stábja, aki több millió ember haláltáborokba való deportálásáért és így haláláért volt felelõs. Eichmann „IV.B4” (a római négyes a Gestapót jelzi, a „B” a vallási ügyeket, az arab négyes pedig a zsidókra utal), úgynevezett „szállítmányozási” ügyosztálya volt hivatott irányítani a magyar zsidóság halállágerekbe való deportálását. Eichmann megbízható és tapasztalt embereit hozta magával a magyarországi zsidótlanítás elvégzésére. Helyettese magyar földön a 39 éves Hermann Krumey SS-Obersturmbannführer lett. A német megszállókkal együtt, Hegyeshalmon át a teljes Sondereinsatzkommando – Judenkommandonak (zsidókülönítmény) is nevezték – is beérkezett. Eichmann stábjába tartozott Krumeyn kívül Franz Abromeit, Anton Burger, Theodor Dannecker, Franz Novak, dr. Otto Hunsche, Wilhelm Schmidtsiefen, dr. Sigfried Seidl, Dieter Wisliceny SS-Hauptsturmführerek (százados), Ernst Girczik SS-Obersturmführer (fõhadnagy), Richard Hartenberger SS-Untersturmführer (hadnagy) és Leopold Richter valamint Wilhelm Vrtoch SS-Oberscharführerek (törzsõrmester) is. Eichmann e szûkebb törzsén kívül még további – megközelítõleg – 100 SS altiszt érkezett, bár ezt a számot Eichmann a késõbbiek során mindig tagadta. Eichmann parancsára 1944. március 20-án, Budapesten nyolctagú Zsidó Tanács alakult, amelynek vezetõje Stern Samu lett. Eichmann, egy vagyonos zsidó, Aschner Lipót rózsadombi villájába költözött, majd a fényûzõ élete megszervezése után rögtön hozzálátott a magyar zsidóság halálba küldésének megszervezéséhez is. Követendõ, sõt, „túlszárnyalandó” példaként a varsói zsidógettó felszámolását tûzte ki célul, amikoris – 1942 nyarán – 53 nap alatt 275 ezer embert hurcolt el az SS a treblinkai megsemmisítõ táborba.

Már a megszállást követõ héten 3076 magyar zsidót vettek õrizetbe. A német megszállás utáni „tömeges” feljelentések hatására – egy 1944. május 8-i összesítés szerint – 6950 internáltat õriztek. Budapesten az õrizetesek fogvatartására a németek igénybe vették az Astoria szálló alagsorát (a Gestapo elõször az Astoriába települt), a zsidó tanító- és rabbiképzõt, a Duna Gõzhajózási Társaság pincéjét, a toloncházat, valamint a Fõ utcai Pestvidéki Fogházat is. Azonban a fogdák hamarosan szûkösnek bizonyultak, és így az újabb és újabb letartóztatottaknak Kistarcsán, Csepelen és Sárváron kellett helyet keresni. Az SD (Sicherheitsdienst – Biztonsági Szolgálat, tulajdonképpen a hírszerzés) tevékenységét vidéken dr. Zöldi Márton volt csendõr százados, az 1942. januári újvidéki vérengzés egyik felelõse immár SS-tisztként segítette. A német biztonsági szervek lefoglalták, kiüríttették a budapesti svábhegyi üdülõszállókat. Szobáikba német kommandók és kiszolgálójuk, a magyar Állambiztonsági Rendészet települt. Itt volt vitéz Ferenczy László csendõr alezredes, a németek és a magyar csendõrség közötti „összekötõ tiszt” irodája is. Az SD budapesti vezetõjévé Wilhelm Höttl-t, míg a Gestapo budapesti fõnökévé Alfred Trenker-t nevezték ki. Még az SS birodalmi vezére, Heinrich Himmler is Budapestre érkezett, és titkos látogatásán a „biztonsági” intézkedéseket ellenõrizte.

A gettósítást elrendelõ magyar közigazgatási döntések hatására a budapesti német követség Berlinbe küldött napi jelentései gyors és eredményes intézkedésekrõl adnak számot. 1944. április 20-án 7493 egyénileg õrizetbe vett, és 38 ezer gettóba zárt zsidót jelentettek, míg 26-án pedig 8046-ot és 140 ezret. Két nappal késõbb már 8225-re és 194 ezerre rúgott az összesítések statisztikája. A megszálló germán csapatokkal egy napon érkezett Ernst Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági Fõhivatal (RSHA) vezetõje is, és világossá tette Horthy Miklós kormányzó elõtt, hogy a német erõk addig maradnak, amíg a magyar zsidókérdést nem rendezik. A már addig is szégyenletes magyar zsidótörvényeket újabb rendelkezések követték, tulajdonképpen ezzel megtörténik a zsidók teljes jogfosztása. Csak néhány az új, nácibarát Sztójay-kormány rendelkezéseibõl, avagy „a zsidókérdés új típusú, magyar rendezése”: 1944. április 30. napjától zsidók közmegbízatást nem vállalhattak, nem tarthattak keresztény háztartási alkalmazottat, és a zsidó filmszínészek, színészek, ügyvédek, újságírók kamarai tagságát törölték. 1944. április 5. napjától minden zsidónak kötelezõ volt egy 10 centiméter nagyságú, kanárisárga hatágú csillagot a ruhája mellrészére tûzni, és azt állandóan viselni. A zsidó köteles volt zsidónegyedben, gettókban lakni április 15-tõl kezdõdõen, ahova keresztény be nem mehetett. A városi hatóságok és elöljáróságok is elõszeretettel alkalmaztak zsidó honfitársaikat megcsúfoló és lealjasító rendelkezéseket. Például Szombathelyen, a rendõrség a közbiztonság megóvására hivatkozva elrendelte, hogy „sárgacsillagos zsidók” nem járhatnak moziba, labdarúgó mérkõzésekre és nyilvános szórakozóhelyekre. Este 7 óra után nem hagyhatták el lakásukat, a piacokra pedig csak a vásár utolsó órájában mehettek ki élelmiszert vásárolni.

Megállapodás született a németekkel, hogy a magyar zsidóság egészét deportálni fogják. Gettókat, gyûjtõlágereket csak ideiglenes jelleggel hoztak létre, azzal a céllal, hogy a zsidókat elõször oda összegyûjtsék, majd onnan a lehetõ leghamarabb deportálják. 1944. április 22-én Berlinben döntöttek a végállomásról is: Auschwitz-Birkenau.
Eichmann, miután értesítették a magyar zsidóság végállomásáról, azonnal Auschwitzba látogatott, hogy meggyõzõdjön róla: a halálgyár képes lesz „megbirkózni” a több százezer magyar emberrel. Azonban az ott uralkodó állapotokat lehangolónak találta. Auschwitz nemrégiben kinevezett új parancsnoka, Arthur Liebehenschel több, a foglyok életkörülményeit javító intézkedést vezetett be. A halálgyár produktivitása csökkent, a krematóriumok is elhanyagolt állapotba kerültek, a kémények rogyadoztak. Eichmann azonnal jelezte Berlinnek, hogy a tábor mostani állapotában képtelen lesz a magyar zsidók „feldolgozására”. Az SS vezetõi rögtön intézkedtek, és a magyarországi zsidókérdés végsõ megoldására visszahelyezték Hösst Auschwitzba. 1944. május 8-án megérkezett az „alapító” az általa megálmodott táborba, míg Liebehenschelt a majdaneki lágerbe vezényelték.

Höss nekilátott a tábor teljesítményének fokozásához. A deportálóvonatok eddig Birkenautól mintegy 2 kilométerre álltak meg, és a foglyokat gyalogmenetben terelték be a lágerbe. Erre a magyar transzportok esetében nem volt idõ, hiszen 10 ezer emberrõl volt szó naponta. Ezért megépítették a birkenaui, ún. „zsidórámpát”, mely egészen a gázkamrák szomszédságáig elvezette a vasútvonalat. Így az Auschwitzba begördülõ szerelvények elõször áthaladtak egy hatalmas, kétszárnyú épület tornya alatt, majd néhány száz méter megtétele után a tábor szívében álltak meg tulajdonképpen. Kitatarozták a lengyel parasztházból ideiglenes gázkamrává alakított II. számú bunkert is, amelyet az 1943-ban épült, új krematóriumok átadása óta nem használtak. Két óriási hullaégetõ gödröt is ástak, hiszen Höss tisztában volt azzal, hogy csak a krematóriumok kemencéi nem lesznek elegendõek a napi sokezer hulla elégetésére. Az SS õrség és tábori alkalmazottak számát 7 ezer fõre növelték, tehát majdnem egy hadosztálynyi ember „dolgozott” már Auschwitzban. Azonban Höss hiába diktált õrült tempót, a magyar hatóságokkal nem tudott lépést tartani. Ugyanis a Sztójay-kormány belügyminisztere, Jaross Andor, valamint két államtitkára, Endre László és Baki László eltökélte: a nyár elejéig megtisztítják az országot a zsidóktól. Ehhez mind a közigazgatás hivatalnokai, mind a rendõrség, de fõként a csendõrség részérõl teljes együttmûködést élveztek, ami még Eichmannékat is meglepte. Talán csak az 1941. év Ukrajnájában volt ilyen együttmûködés az ország „zsidótlanításának” kérdésében, mint 1944-ben a Magyar Királyság területén.

Baky és Endre napi hat transzportot akart útbaindítani Auschwitz felé, ami mintegy 15-20 ezer embert jelentett volna. Eichmann, aki tisztában volt a haláltábor kapacitási képességeivel és gyilkolási sebességével, csak két vonatot akart engedélyezni. Végül is napi négy transzportban egyeztek meg, ami körülbelül – naponta – 10 ezer magyar állampolgárt jelentett.
Eichmann kiküldöttjei Bécsben az érintett vasúttársaságokkal május 4-én és 5-én sikeresen egyeztették a szállítási terveket és a vasutak feladatait.

Az elsõ szerelvény 1944. május 14-én Nyíregyházáról indult Auschwitz felé. A zsidótlanítási akció lebonyolítására az országot a csendõrkerületek figyelembevételével öt zónára osztották. A gettóba terelt zsidók deportálását az I. zónában kezdték, amely Északkelet-Magyarországot és az 1939-ben megszállt Kárpátalját foglalta magába. A II. zóna az 1940. augusztusi, második bécsi döntéssel Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyt jelentette. A III. zóna Észak-Magyarországot, beleértve az 1938. novemberi, I. bécsi döntéssel Magyarországhoz visszakerült felvidéki területeket is. A IV. zóna a Dunától keletre elterülõ Alföld térségét jelentette, míg az V. zóna pedig Nyugat-Magyarország területeit, a Dunántúlt tulajdonképpen. Végül a VI. zóna Budapestet és környékét foglalta magába. A deportálási „menetrend” is ugyanezt a szisztémát követte. A magyar hatóságok eredetileg a budapesti zsidóság deportálását tervezték elsõnek, ám a németek számára fontosabb volt a keleti fronthoz közelebb esõ területek „zsidótlanítása”. Az I. és a II. zónából egyszerre indultak a deportálások: 1944. május 14. és június 7. között ezekrõl a területekrõl 92 szerelvénnyel 289 ezer embert szállítottak el. A III. zóna kiürítését június 5-én kezdték meg, és június 16-ig 23 szerelvénnyel 52 ezer embert hurcoltak Auschwitz felé. Június 16-án indultak el a marhavagonokat húzó gõzmozdonyok a IV. zónából, ahonnan június 29-ig 40 ezer embert deportáltak. Az V. zónából július 5. és július 8. között 29 ezer embert, míg a VI. zónából, a fõváros környéki települések gettóiból és csillagos házaiból – július 7. és 9. között – további 27 ezer embert szállítottak el. Nemzetközi tiltakozásra Horthy 1944. július 6-án Horthy utasítást adott a deportálások felfüggesztésére. Az utasítás azonban csak a fõváros közigazgatási területén lakó zsidókra vonatkozott, a Budapest környéki településekre nem.

A teljesség igénye nélkül: 1944. május 29-én a kistarcsai internálótáborból, majd 30-án a bácstopolyai kisegítõ toloncházból, valamint a nagykanizsai internálótáborból és gettóból egy-egy, zsidókkal zsúfolt tehervonatot indítottak útnak. A kassai csendõrkerület területére május 11. napján – Munkács központtal – a „zsidóakció” német törzse 48 fõs különítménnyel érkezett. Novak és Wisliceny SS-Hauptsturmführerek a kihelyezett német deportáló bizottságokat irányították. Magyar oldalról a városokban a rendõrkapitányság vezetõje, valamint a csendõr-alosztályparancsnok (szárnyparancsnok) volt a felelõs. Endre államtitkár elõírta, hogy a helyi hatóságok a németek kényelmérõl mindenben gondoskodjanak. Három nap múlva, május 14-én 3200 és 3169 „transzportzsidóval” elindultak a 45 tehervagonból összeállított szerelvények. Minden vonatról táviratilag jelentettek. Az SS szolgálati naplójába ezt írták: „A szállítmány a különleges kezeléshez (Sonderbehandlung) halad a megadott menetvonalon. A munkásszállítmányok útja akadálytalan.”

Adolf Eichmann idõközben Ausztriába is „átruccant”. Szolgálati helye Bécsben a császárváros II. kerületében, a Castellezgasse 35. szám alatt mûködött. Budapestrõl a kommandóból ide vezényelték Eduard Neumann, Leopold Richter és Wilhelm Vrtoch gestapósokat is, akik valamennyien SS-Oberscharführer rendfokozatot viseltek.
A nagyváradi gettóból indított elsõ transzport bevagonírozását a következõféleképpen írja le egy szemtanú: „1944. május 23. napján kora délután, már meglehetõs hõségben, 3110 embert zsúfoltak bele egy gabonaszállító vagonokból – ezek alacsonyabbak és levegõtlenebbek voltak, mint a marhavagonok – álló szerelvénybe, amely néhány órás várakozás után az auschwitzi haláltáborba indult. Minden vagonban 75 ember, egy kanna víz, és egy kübli.” A vidéki magyar zsidóság deportálása során Nagyváradról indult a Harmadik Birodalom irányába a legtöbb vonat: 1944. május 23. és június 27. között kilenc vonatszerelvény, amelyek összesen 27 215 embert szállítottak.

Edmund Veesenmayer, a Harmadik Birodalom magyarországi, teljhatalmú megbízottja július 11-én összesítette Eichmann átiratait: az elõzõ napig 147 szerelvénnyel 437 402 zsidót deportáltak Magyarországról. Közben megtervezték a budapesti zsidók kiszállítását is. Elsõ intézkedésként június 24-én éjfélig a kijelölt, a fõbejárat fölött fatáblán Dávid csillaggal jelölt házakba költöztették össze a deportálandókat. Az intézkedés lebonyolításában gyakorlati kivitelezõ szerepet kapott a Zsidó Tanács is.
Tehát még egyszer, mert nem lehet elmondani, leírni elégszer: 1944. május közepén indultak el az elsõ, halálba menõ vonatszerelvények. A következõ 56 nap során 437 ezer 402 zsidót deportáltak Auschwitzba a németek adatai szerint. Ezeket a magyar állampolgárokat összesen 147 szerelvénnyel a Német Birodalom területén lévõ haláltáborokba szállították. Túlnyomó többségüket egyenesen Auschwitzba vitték. A kiszállítást követõ napokban, hetekben az így elhurcolt magyar állampolgárok 87 százaléka, mintegy 380 ezer ember pusztult el szörnyû kínok között!

3. 4. Hírhedt auschwitziak…

a) A szadista…
Otto Moll SS-fõtörzsõrmester 1941 májusában került Auschwitzba, és kezdetben a mezõgazdasági munkára kirendelt foglyokat felügyelte. Kegyetlen szigorúsága miatt hamarosan egy olyan büntetõszázad parancsnokává nevezték ki, ahová a kisebb vétségekért (munka közbeni dohányzás, élelmiszerlopás, „lazsálás”) vezényelt foglyokat dolgoztatták. E büntetõszázad tagjai ásták ki a tábori csatornarendszert, miközben õreik folyamatosan verték õket. Majd 1942 õsszén, a Moll parancsnoksága alatt dolgozó Sondernkommandó kiásta, és hatalmas máglyákon elégette az ideiglenes gázkamrákban („Bunker 1” és „Bunker 2”) elgázosított több mint százezer zsidó tömegsírokban elföldelt holttestét. Egy év múlva, 1943 õszétõl fél évig az egyik auschwitzi altábor, a fürstengrubei szénbánya parancsnoka lett. 1944 tavaszán a gleiwitzi altábort irányította, majd a magyar zsidók érkezésekor Höss kinevezte a birkenaui krematóriumok és gázkamrák parancsnokává.

Mivel a magyar zsidók olyan tömegben érkeztek, hogy a krematóriumok kemencéi nem tudták elégetni az áldozatokat, Moll két hatalmas halottégetõ gödröt is ásatott. A gödrök alján csatornákat alakíttatott ki, amelyek a holttestekbõl kiolvadó zsírt a gödrök széléhez vezették, ahonnan a Sonderkommando tagjai vödrökkel kimerték, majd a máglyára visszalocsolták, így is gyorsítva az égési folyamatot. A magyar zsidók elgázosítása során Moll különösen szadista módszerekkel emberek százait gyilkolta meg. A Sonderkommando egyik túlélõje így emlékezett az SS tisztre: „Ha sok volt a munka, maga is segített a holttesteket a gödrökbe dobálni: feltûrte ingujját és kettõ helyett is dolgozott. Ez a fanatikus és õrült náci, aki nem ivott és nem dohányzott, többször kijelentette, hogy a parancs az parancs, s ha a Führer megparancsolná, saját feleségét és gyermekét is elégetné. Egyetlen szenvedélye az emberi vér látványa és a lövöldözés, kedvenc szórakozása pedig a halálra várakozó anyák gyermekeivel való enyelgés volt. Mosolyogva odalépett egy-egy anyához, megcsókolta a gyermekét, egy darab csokoládét adott neki, s elvitte a gyereket azzal az ígérettel, hogy mindjárt visszahozza. Ehelyett azonban, elevenen a forró emberi zsírba dobta. Ezt napjában többször megismételte, azután kijelentette: 'Ma már eleget tettem a hazáért!' S mint aki jól végezte dolgát, szolgájától, egy francia fogolytól uzsonnát kért. Szabad óráiban a Visztulára járt halászni."

Másik kedvenc kedvtelése az volt, hogy a csinos, meztelen nõket kivitte a gázkamra vetkõzõjébõl az égetõgödrök szélére és tarkón lõtte õket. Moll a Sonderkommando tagjaival is rendkívül brutálisan bánt. Akit rajtakapott azon, hogy elárulta a deportáltaknak, hogy mi vár rájuk a gázkamrában, azt élve a krematórium egyik kemencéjébe, vagy hullaégetõ gödrébe lökte. De olyan esetre is volt példa, hogy beküldte a csoporttal együtt a halálkamrába. A lopáson kapott „sonderes” foglyokat általában benzinnel leöntötte és felgyújtotta, másokat arra kényszerített, hogy a víztározóban addig ússzanak békaként brekegve, amíg meg nem fulladnak. Ha az új krematóriumok gázkamrái tele voltak, akkor a magyar transzportokat az újra üzembe helyezett „Bunker 2”-höz irányították. Dr. Nyiszli Miklós erdélyi magyar zsidó, aki a Sonderkommando orvosa és dr. Mengele boncolóorvosa volt, jól megfigyelhette itt Mollt:

„3-400-an kerülnek egyszerre a vetkõzõkbe. Itt sûrû botütésektõl nógatva, gyorsan leteszik ruháikat és távoznak a ház túloldalán lévõ ajtón. (…) Az ajtón kilépve, idejük sem jut arra, hogy körülnézzenek és helyzetük borzalmasságát felfogják, már karon is ragadja õket egy-egy sonderkommandós és viszi az SS-õrök sorfala között (…) a máglyához. (…) A lövés itt egy csattanásnak hallik a borzalmas ordításban. Elhangzik és a többnyire csak félig halottat bedobják az árok tûztengerébe. (…) Itt a máglyáknál Moll a parancsnok. Mint orvos, és mint szemtanú állíthatom, hogy õ a Harmadik Birodalom legelvetemültebb, leghidegvérûbb, legmegszállottabb gyilkosa. Még dr. Mengelében is jelentkezett néha valami emberi. (…) Moll mindenhol jelen van, fáradhatatlanul járja körbe a máglyákat, az utat a tûztõl a vetkõzõig. A vetkõzõtõl a máglyákhoz felvezetettek nagy része ellenállás nélkül engedi, hogy vigyék. A dermedtségtõl vagy félelemtõl annyira bénult, hogy talán nem is tudja, mi történik vele. Ilyenek az öregek és a gyermekek nagyrészben. Vannak azonban fiatalok. (…) Ezek létfenntartási ösztönük minden kétségbeesett erejével próbálnak ellenállni. Ha egy ilyen jelenetet Moll az emberfutószalag vonalán észrevesz, állandóan nyitott pisztolytáskájából elõrántja fegyverét. Egy dörrenés, sokszor 40-50 méter távolságról és az akadékoskodó holtan esik ki a sonderes kezébõl. Moll mesterlövésznek számít. Sok Sonderkommandós karját lõtte már át, ha elégedetlen volt munkájával, mindig csak a karját, minden kiabálás vagy figyelmeztetés nélkül.”
Moll 1944 nyarán a megsemmisítõ zóna korlátlan ura volt. Õsszel még kidolgozott egy tervet a krematóriumok lebontására, majd a foglyok tömeges legyilkolására és a nyomok eltüntetésére. Ezután visszahelyezték a gleiwitzi tábor élére, amelynek 1945 januárjában megszervezte a kiürítését. Ezután a kauferingi kényszermunkatábor parancsnokává nevezték ki. Moll a háború után amerikai fogságba esett, akik Dachauban bíróság elé állították. 1946. május 28-án akasztották fel.

b) A „halál angyala”

A fronton szolgáló dr. Josef Mengelét egy harctéri sebesülés után, a saját kérésére helyezték Auschwitzba, 1943. május 30-án. Abban az évben a cigánytábor, 1944 õszétõl pedig már az egész kórházszektor fõorvosa volt. Fõ feladatát – dr. Fritz Kleinnel és dr. Thilo Heinzzel együtt – a szelektálás jelentette, de kiterjedt kísérletezést folytatott a tábor foglyain is. Tízezrek haláláért felelõs. Napi munkaideje lejártával magánrendelõt mûködtetett a cigánytáborban, ahol elsõsorban az ikrekkel való kísérletezéseivel vált hírhedté. Nem ivott, mint az SS személyzet többsége, és nem pusztította magát más módon sem, ugyanis szerette a munkáját. Különbözõ emberkísérleteivel vezette le a feszültségét, mindig ez éltette és ez foglalkoztatta. Számára Birkenau a soha vissza nem térõ alkalmat, az ikrek pedig a zsúfolt munkanapot követõ kikapcsolódást jelentették. Erdélyi származású zsidó boncolóorvosával, dr. Nyiszli Miklóssal gyakorta értekezett a kutatásai eredményeirõl. Szeretett a tudós képében teccelegni.

A cigánytábor gyermekei között a szomjazás miatt gyakran elõforduló arcüszkösödéssel, más néven nomarákkal kapcsolatban folytatott kutatásokat. Érdeklõdése hamarosan az ikrek felé fordult, vizsgálatait cigány gyerekeken kezdte, majd a zsidókkal folytatta. Összességében több száz ikerpárt, törpét, mozgássérültet, hermafroditát gyûjtött össze. Az ikreket Mengele a tábor különbözõ pontján helyezte el, ahol a parancsnoksága alá tartozó deportált orvosok mindenkit megvizsgáltak, minden testméretet aprólékosan lejegyeztek. Az ikreket (nemegyszer anyjukkal együtt) Mengele mentette meg az azonnali elgázosítástól, ellátásuk az átlagosnál jobb volt, a doktor általában kedvesen bánt velük, néha még édességeket is hozott nekik. Õk nevezték el a „Halál Angyalának”. Ez azonban csak a látszat volt, Mengele kutatásai során semmitõl nem riadt vissza. Ha az egyik iker meghalt, a másikat is megölte, hogy a boncolás során kiderüljön, szenved-e például ugyanolyan betegségben? Pácienseit szívbe adott kloroforminjekcióval ölte meg, de a legtöbbeket a zsidó orvossegédeivel gyilkoltatta le.

Volt egy olyan ikerpár, akiknek összevarrta a vénáit, és így mesterséges sziámi ikerpárrá tette õket. Arra volt kíváncsi, túlélik-e a beavatkozást: persze nem élték túl… Az ismétlõdõ vizsgálatok közben a gyerekek órákig álltak meztelenül a hidegben, gyakran vettek tõlük nagy mennyiségû vért, volt olyan kísérlete is, amely azt célozta, hogy az ember mekkora vérveszteséget visel még el. Volt eset, hogy tíz cigánygyermek fejet kért a kutatásaihoz. A gyerekeket injekcióval megölték, majd fejüket levágták és Mengele rendelõjébe küldték. Egyes, megölt páciensei hulláit megfõzette, és csontvázaikat az ikerkutatások „eredményeivel” együtt Berlinbe küldte. Mengelét foglalkoztatták a szemszínnel kapcsolatos rendellenességek és kutatások is. Az emberi szemszínt akarta megváltoztatni különbözõ oldatok befecskendezésével, százakat vakítva meg ezzel.
Mengele 1945 januárjában, kutatási "eredményeivel" együtt hirtelen elhagyta a tábort. A „Halál Angyala”, vagy, ahogy mások nevezték, „dr. Auschwitz”, soha nem került bíróság elé. Több évtizedes dél-amerikai bujkálás után, egy piknik során, 1979-ben fulladt az Atlanti-óceánba a brazíliai Embunál.

c) A „halál ördöge”

Dr. Thilo Heinz SS-orvos, fõhadnagyi rangban szolgált a második világháború idején. 1942 és 1944 között Auschwitzban dolgozott orvosként. Elsõsorban a „Bunkerekben” folytatott elgázosításokban segédkezett, de 1944-ben gyakran részt vett a magyar transzportok szelektálásában is, a zsidórámpán. Tõle származik a mondás: „Auschwitz a világ végbélnyílása”. Mengele ikrei nevezték el a „halál ördögének”, mert annyira féltek tõle. Kegyetlen, szadista ember volt.

3. 5. Nácik – Eichmann törzse

A magyarországi deportálásokért felelõs nácikat figyelembe véve – ismét csak a teljesség igénye nélkül – megállapíthatjuk a következõket:

a)
Eichmann helyettese, a magyar állampolgárok halálba küldéséért a feletteséhez hasonlóan – azzal egy soron – felelõs Hermann Krumey SS-Obersturmbannführer 1945. április elején az õt terhelõ és nála lévõ iratokat elégettette, majd eltûnt. A németországi, ún. „nácítlanítási” eljárásokban valós szerepét elhallgatva, bizonyítékok hiányában sikerrel kimagyarázta, tisztázta magát. Majd a hesseni Korbachban drogériát nyitott, és egészen 1957 áprilisáig polgári életet élt. Ekkor letartóztatták, de júniusban már ismét szabad volt. A tömeggyilkosságban való részvételérõl 1960-ban új adatok váltak ismertté, így az év májusában ismét õrizetbe vették. 1965-ig vizsgálati fogságban volt, majd a Krumey-Hunsche perben bûnösnek mondták ki, és elítélték. A kiszabott büntetését azonban letöltöttnek számították, és az ítélet után újra visszanyerte szabadságát. Azonban újra bíróság elé állították, és 1969 augusztusában életfogytiglani börtönnel sújtották, mely a további jogi eljárások után csak 1973 januárjában emelkedett jogerõre.

b)
A jogászként végzett dr. Otto Hunsche SS-Hauptsturmführer már 33 évesen kipróbált és tapasztalt SS tisztnek számított. A háború elején az európai zsidók egyéni és közös tulajdonának tervszerû és átfogó kisajátításában szerzett „érdemeket”. Budapesten mindig egyenruhában járt. A zsidóság deportálásának megszervezése és végrehajtása alatt volt, mikor élénken fenyegetõzött, máskor csupán, mint jogi szakértõ adott tanácsokat. A magyar belügyminisztériumi értekezleteken a tervezett tisztogatásokhoz hatékony tanácsokat adott, a végrehajtott intézkedésekrõl pedig a német érdekek képviseletében közvetlenül tájékozódott. A magyar zsidó internáltak ügyeiben jelentõs befolyással bírt, vagyoni, személyi zsarolásukban, valamint a kistarcsai deportálásokban is tevékeny része volt. Hunsche mellett 1944 tavaszán, Budapesten feltûnt egy Bethke nevezetû SS-Hauptsturmführer is. A náci fedõzsargon szerint tulajdonjogi, biztonságba helyezési ügyekkel, értsd: magyar vagyonok, bármilyen különleges zsidó értékek és mûtárgyak megszerzésével foglalkozott. Dr. Otto Hunsche a német összeomlás idején, 1945 májusáig egy hegyvidéki házban bujkált. Akkor elfogták, majd 1948-ig internálták. Ezután szabadon engedték és évekig jogászként dolgozott: csak 1957-ben, Krumey-val együtt állították bíróság elé. 1962-ben, azaz tettei után majd 2 évtizeddel, Frankfurt am Mainban ítélték öt év szabadságvesztésre. 1963 februárjában már szabadlábon volt, de május 20-án a „Krumey-Hunsche eljárásban” ismét perbe fogták. Hiába, mert Hunsche védõje sikeresen végezte munkáját: Eichmann volt munkatársa 1965. február 3-án szabadult. Azonban a Német Szövetségi Bíróságon új pert indítottak ellene, és 1969. augusztus 29-én – a tömeggyilkosságokban való részvételéért – jogerõsen 12 évre ítélték.

c)
A magyar zsidóság holokausztja idején mindössze 31 éves Franz Novak SS-Hauptsturmführer eredetileg nyomdásznak tanult. Az SD uniformisában már „vasúti szállítmányozási szakemberként” tûnt fel. Adolf Eichmann közvetlen parancsait éppúgy végrehajtotta, mint korábbi helyettese, a tömeggyilkosságok megszervezésében és lebonyolításában szintén gyakorlott Rolf Güntherét.
 

d)
Theodor Dannecker SS-Hauptsturmführer Eichmann évtizedes ismerõse és mindenben hû követõje volt. A kezdetektõl részt vett az európai zsidók megsemmisítést célzó felkutatásában és lágerekbe való deportálásában, valamint Európa „nyugat-keleti irányban történõ átfésülésében”, a zsidótlanítás érdekében. Az 1944 õszi, hegyeshalmi gyalogmenetek egyik szervezõje, tapasztalt, könyörtelen gestapós volt – magyar földön is. A semleges államok budapesti követségei által védett zsidó munkaszolgálatos századok „elrablásában” és rabszolgamunkára kényszerítésében is részes, 1944 novemberének a végén közel 20 ezer férfi – köztük a magyar kultúra, a tudomány számos jeles mûvelõjének – Józsefvárosi pályaudvaron történõ bevagonírozását irányította. A józsefvárosi vasútállomáson fegyveres erõszakkal eltávolíttatta, és halállal fenyegette meg a svéd védlevéllel rendelkezõ munkaszolgálatosok kimentésén fáradozó Raoul Wallenberg követségi titkárt és magyar munkatársait is.

e)
Dr. Siegfried Seidl SS-Hauptsturmführer 33 éves volt a magyarországi deportálások idején, amelyben tevékenyen részt vett. Debrecenben például a gazdag zsidókat a magyar hatóságokkal kémként elfogatta, majd megzsarolta és kifosztotta (bécsi irodájában a debreceni zsidók saját bútorukat, elrabolt szõnyegeiket ismertek fel). A zsidó hitközséget hamis ígéretekkel manipulálta, közben hatalmas összegekkel sarcolta meg. 1944 nyarától a vidéki munkahelyekre rendelt ausztriai magyar kényszermunkások dolgoztatását felügyelte. Seidl kíméletlenül fellépett a zsidó gyerekek nehéz fizikai munkára fogásáért is. Hithû náciként a zsidókat sokadrendû, alantas lényeknek tekintette, gyakran alkalmazott fizikai erõszakot kihallgatásai során. Nem nézte, hogy nõt, gyereket vagy idõs embert érnek-e ütései… Tettei méltó jutalmaként 1947-ben felakasztották.

f)
Dieter Wisliceny SS-Hauptsturmführer volt, 1934-ben került az SD-hez. Eichmann-nal 1935-tõl dolgoztak együtt, két évvel késõbb már konkrétan is a zsidóügyekkel foglalkozott. 1940-tõl a pozsonyi német követségre rendelték zsidóügyi szakértõként (Judenberater), majd a szlovák zsidóság deportálását szervezte meg.1942 áprilisában megismerte az SS „végsõ megoldás” programját: ennek végrehajtása a becsvágyó tisztnek gyors felemelkedést hozott. 1943 februárjától egészen decemberig a görögországi zsidóság deportálásának egyik szervezõje. Wisliceny Budapesten a Margit híd pesti hídfõjénél, budai panorámás lakást foglalt magának és alárendelt SS-legényeinek. A zsaroláson alapuló korrupcióban igen eredményes volt (sikeresen, ötvenezer dollárral zsarolta meg még az amerikai Jointot is). Szüntelen tárgyalt, változatosan manipulálta a magyar zsidóság vezetõit, beleértve Komoly Ottó kultúrmérnököt és több cionista vezetõt is. 1944 késõ õszén Hegyeshalomban ötvenezer magyar zsidó kényszermunkás német szolgálatba való átadásán dolgozott. Az SS-százados a magyar fõvárosból 1944 karácsonya elõtti napokban, közvetlenül a szovjet ostromgyûrû bezárulta elõtt, gazdag zsákmánnyal távozott. 1945 májusában esett amerikai fogságba. A világháború után Nürnbergben és Magyarországon is több perben tett tanúvallomást, majd a szövetségesek Csehszlovákiának adták ki. Ott halálra ítélték majd 1948. február 27-én, Pozsonyban felakasztották.

g)
Eichmann budapesti stábjában kapott helyet Richard Hartenberger SS-Untersturmführer is. Repülõgépes futárszolgálatot teljesített, titkos parancsokat és jelentéseket továbbított, összekötõ tisztként mûködött. A már kiszállított magyar zsidókkal íratott, a még nem deportált magyarországi zsidóságnak szánt „megnyugtató”, ún. Waldsee-levelezõlapokat szállította. Ezeket a levelezõlapokat a címzettekhez a Zsidó Tanács juttatta el, hogy idõben és minél többen megtudják a hazugságot: a munkára való áttelepítés keretében kiszállított vidéki zsidóság egy erdei tónál, a neve után feltehetõleg festõi szépségû Waldseeben – valójában persze Auschwitz-Birkenauban – jól vannak, jó helyre kerültek… Az SS-nek rendkívül fontos volt, hogy a még itthon lévõ magyar zsidók megnyugodjanak, és nehogy lázadásba kezdjenek.


h)
Franz Novak SS-Hauptsturmführer a háború után sikeresen vált köddé, Ausztriában egészen 1957-ig élt álnéven: egy nyomdában dolgozott. Miután kilétére fény derült, 1961-ben letartóztatták, de nem sokkal késõbb szabadlábra helyezték. 1964-ben kezdõdõ elsõ perében úgy vallott, hogy számára Auschwitz „mindössze egy pályaudvart jelentett”. Nyolc évre ítélték, de egy formai hiba miatt az egész eljárást megszüntették. A megismételt eljárásban pedig pere – 1966-ban – felmentésével zárult. Miután újra perbe fogták, az ügye érdemben 1969-ben folytatódott, majd 1972-ben hét év börtönnel sújtották. Mivel 1966-ig már öt esztendõt letöltött elõzetes fogvatartásban, így a többit – Rudolf Kirschläger köztársasági elnök kegyelmével – elengedték neki. A nácivadász Simon Wiesenthal szerint minden Auschwitzban megölt áldozatáért Novak 3 percet és 20 másodpercet bûnhõdött…
Ahogy nem sokat bûnhõdött a magyarországi deportálások szürke eminenciása, Edmund Veesenmayer SS-Brigadeführer (vezérõrnagy) sem. 1945. március végéig a nyugati határszélen, a hédervári kastélyban lakott. Majd Salzburg környékén az amerikaiaknak adta meg magát. A nürnbergi tanúskodásával, és ügyes védekezéssel a magyar népbíróság elé csak tanúként került. 1949-ben a Nürnbergi Katonai Bíróság 20 év börtönnel sújtotta, de 1951 decemberében, egy általános amnesztia keretében kiszabadult. Eztán a nyilvánosságot kerülte, náci múltjáról pedig mélyen hallgatott. Darmstadtban élt 1977 karácsonyán bekövetkezett haláláig.

Szerencsére az Eichmann kommandóval együttmûködõ magyar politikusoknak, fõhivatalnokoknak és a csendõrség több tisztjének nem volt ilyen szerencséje. Népbíróság elé kerültek és halál várt Baky Lászlóra és Endre Lászlóra 1946 márciusában, míg Jaross Andornak április 11-én lett ugyanez a végzete. Bitófán fejezte be életét Ferenczy László, Vajna Gábor, Kovarcz Emil, Hain Péter és még számos nyilas, náci érzelmû, a magyar zsidóság tragédiájában súlyosan felelõs személy is. Nem menekülhetett dr. Zöldy Márton csendõrszázados, a „novi sadi mészáros” sem: a szerbek szolgáltattak igazságot a tömeggyilkos áldozatai és hozzátartozói számára, mikor 1946 novemberének elején felakasztották rémtettei egyik helyszínén, Újvidéken, a Kiszácsi út végén, nagy tömeg elõtt.
És mi történt Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführerrel, a Birodalmi Biztonsági Fõhivatal „IV.B4” osztályának vezetõjével? Az „európai zsidókérdés végleges megoldásának” gyakorlati végrehajtója sokáig élhetett még szabadon tettei után. Eichmann a világháború után Argentínába szökött egy vatikáni útlevél segítségével, ahová családja is követte, és itt háborítatlanul élt egészen 1960-ig. Ekkor az izraeli Moszad ügynökei egy jól elõkészített akció során elfogták, és kalandos úton Izraelbe csempészték. Itt a rákövetkezõ évben bíróság elé állították, a zsidó bíróság pedig bûnösnek találta és halálra ítélte. 1962. május 31. napján, Ramlában akasztották fel, majd hamvait a Földközi-tengerbe szórták.

4. Egy zalai falu kiirtott zsidóságának rövid története: a hahóti zsidóság

Azért hozom ide a Zala megyei Hahótot példaként, mert Nagykanizsától mintegy 25 kilométer távolságra fekszik, mégis, lehetett volna bárhol az országban 1944 tavaszán. Ugyanis az itt történtek mintapéldája annak, amit a horthysta közigazgatás, csendõrség és rendõrség – a nácikkal összefogva – a zsidó néppel mûvelt.
Felsõhahótra már az 1700-as évek vége táján költöztek be zsidók. A települést a Nagykanizsáról Zalaegerszeg felé futó forgalmas kereskedelmi- és postaút szelte ketté, így a falu lélekszáma – vele a zsidóké is egészen a 20. század elejéig – folyamatosan emelkedett. Hahóton az ortodox hitközséget 1870-ben Grünfeld Ádám, Grünfeld Jakab és Sebein József kereskedõk alapították. Két évvel késõbb már zsidó templommal is büszkélkedhetett a falu, a legtöbb zsidó lakossal pedig 1890-ben, mikoris 128 fõt számlált az ortodox hitközség tagjainak száma. Az 1880-as években iskolát építettek a hívek adakozásából, ami egészen 1913-ig mûködött. Az 1885. év jelentõs volt a hitközség életében, hiszen a Hahótot környezõ 7 falu kisebb hitközségei csatlakoztak hozzá, amellyel anyakönyvi kerületi központ lett. Az elsõ rabbit, aki 1895-ben hunyt el Jeruzsálemben, Schwarzenstein Ignácnak hívták. 1904-ben újabb zsidó templomot emeltek a tagok adományaiból. A hahóti zsidó emberek mezõgazdasággal (gyümölcs- és növénytermesztés, valamint állattartás) és kereskedelemmel is foglalkoztak. 1929-re 35 zsidó család 120 tagja élt és dolgozott Hahóton. Az ország német megszállása idején, 1944 áprilisára 76 tagra olvadt az ortodox közösség létszáma, legalábbis ekkora létszám szerepelt a hitközségi jelentésben. Az elnök ekkor Grünfeld Béla, az anyakönyvvezetõ rabbi pedig Schück Jenõ volt. A hahóti rabbi egyébként – mint munkaszolgálatos – egyedül élte túl a holokausztot a Zala megyei izraelita vallási vezetõk közül.

A fõszolgabíró, Horváth Vilmos 1944. május 17-én adta ki rendeletét, miszerint május 20-án, déli 12 óráig Pacsára kell beérkeznie az összes hahóti zsidónak. Innen június 20-án szállították tovább õket Zalaegerszegre.
Ekkortájt a hahóti születésû pannonhalmi fõapát, Kelemen Krizosztom tevékenyen lépett fel a zsidóság megmentéséért. 1944-ben a Nemzetközi Vöröskereszt a Pannonhalmi Bencés Apátságot és környékét védelmébe vette: „760 embernek 3 hónapon át biztos menedéket nyújtottunk, az ostrom alatt pedig a rendtársakon kívül 2-3 héten keresztül, mintegy 3000 személy talált menedéket a fõmonostor falai között. A hónapokat itt töltõ menekültek között sok más vallású is volt, köztük zsidósága miatt üldözött személy, 50-en fölül van azoknak a leventéknek a száma, akiket pannonhalma falai között megvédelmeztünk, nem engedtük ki õket Németországba. Ezen személyeket, menekülteket a fõapát személy szerint vette oltalmába, magára vállalva a következményeket.” Kelemen Krizosztom 1998-ban kapta meg a „Világ Igaza” kitüntetést. E magas rangú izraeli elismerést, a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Kneszet 1953-as törvénye alapján azoknak adományozza, akik zsidó életeket mentettek meg a holokauszt, a Soá idején.

A második világháború után Hahót zsidó hitközsége már nem alakult újjá, 1956-ra mindössze 6 zsidó személy élt a faluban. A volt zsidótemetõ állapota is erõsen leromlott. Hahót északnyugati részén, a Pap-hegy lábánál fekvõ temetõt a zalai zsidók adakozásából újították fel. Ünnepélyes felavatására 2013. december 12. napján került sor.

 5. Volt egyszer egy hahóti kislány…

Mayer Istvánné, Juci néni a Rosenberger család tagjaként látta meg a napvilágot Zalaegerszegen, 1928. június 1-én. Hahóton lakott a szüleivel, egészen az ország 1944-es német megszállásáig: átlagos lány voltam – mondja magáról – egy nagy „bûnnel”: zsidónak születtem…
– A polgári iskolát Zalaegerszegen jártam ki, 1943-ban végeztem. Ezután Keszthelyre kerültem, ahol egy Szücs Aliz nevezetû hölgynek volt egy gyors- és gépíró iskolája, oda iratkoztam be. Az iskolát elvégezni már nem tudtam, mert bejöttek a németek 1944 márciusában, és egy zsidó számára onnan minden lehetetlenné vált: maga az élet is, nemhogy az iskola. Miután kötelezõ lett a sárga csillag viselése, édesapám egy falubeli jó ismerõsét küldte el értem Keszthelyre, mert április vége táján már elkezdték a zsidókat leszedni a buszokról, vonatokról. Hogy mit éreztem addig a zsidótörvényekbõl? Azt, hogy Hahót egy antiszemita, zsidóellenes falu lett. Ismeretlen falubéliek már 1940-1941-ben nyilaskereszteket rajzoltak a zsidók házaira – emlékszik vissza a még ma is életerõs holokauszt túlélõ. – Ennek egyik legfõbb oka egy Niemetz Sándor nevezetû esperes volt, aki élen járt a zsidók kirekesztésében. Egy alkalommal, mikor az egyik szomszéd lány a kisöcsémet kézenfogva kísérte hazafelé az utcán, megállította õket, majd a kislányt elzavarta az öcsém mellõl, mondván: „Hogy mersz te egy zsidónak segíteni?” Egyébként ezt a papot a jegyzõnkkel együtt a háború után a Nagykanizsai Népbíróság ítélte el népellenes bûncselekmények miatt. Szóval a papok viselkedésén rengeteg múlott… De jó hahóti példa is van, a tanítónk, Bakos József: õ egy igaz ember volt. A testvérem, Miklós, 1936-ban született, apám imádta, ahogy engem is. Õ egyébként a bátyjával közösen egy malmot vezetett. Mikor a falu jegyzõje, Román János kihirdette, hogy minden zsidónak Pacsára kell menni, gettóba, akkor apám szinte éveket öregedett pár nap alatt. Mintha sejtett volna valamit… (A fõszolgabíró /fõjegyzõ/, dr. Horváth Vilmos 1944. május 17-én adta ki rendeletét, miszerint május 20-án, déli 12 óráig Pacsára kell beérkeznie az összes hahóti zsidónak. Innen aztán június 20-án szállították tovább õket Zalaegerszegre. – a szerzõ)
A templom elõtt kellett gyülekezni, majd 1944. május 20-án, lovas kocsikon indult el Hahót zsidósága Pacsára. Annyi értéket vihettünk magunkkal, amennyit elbírtunk. Pacsán néhány házat ürítettek ki nekünk, és a mezõgazdaságban kellett dolgoznunk, egy cukorrépaföldön. Június 20-án szállítottak tovább minket, az egerszegi gettóba kerültünk, az akkori Kis utcába. Apám oda már nem jöhetett velünk, mert közben elvitték munkaszolgálatosnak: ennek köszönhette aztán az életét – réved maga elé Juci néni, majd elkomorodik, mikor eszébe jutnak a csendõrök. – Zalaegerszegen szintén kiürített házakba kerültünk, ahol már csendõrök vigyáztak ránk. Durvák voltak, gyûlölettel néztek ránk, és nem értettem, hogy miért: hiszen csak gyerekek voltunk, és mi sosem bántottuk õket. Aztán néhány nap múlva gyalog hajtottak végig minket az egész városon, a vasútállomásig. Útközben bámészkodtak az emberek és bizony néhányan kiabálták: „mocskos zsidók, most megkapjátok, ami jár!”. Az állomás mellett lévõ téglagyárféleségbe zártak be minket, a szabad ég alatt kellett aludnunk. A csendõrök itt már ütötték-verték a gazdagabb zsidókat: „hova dugtad az ékszert, büdös zsidó?” – ordibálták.
Július elsõ napjai lehettek, mikor begördült értünk a vonat. Egy gõzös után marhavagonok voltak egymásba kapcsolva, vagy tíz. A vagonok oldalán voltak kis ablakszerûségek, ezeket szögesdróttal zárták le. Mintegy nyolcvanan kerültünk egy vagonba, mint a marhákat, úgy hajtottak fel bennünket, egy rámpán. Egy vödör víz inni, egy vödör a szükségnek. Még el sem indultunk, de a kisgyerekek már vízért sírtak. A nagybácsim kérlelte a csendõrt egy kis vízért, erre a csendõrök megrugdosták és nekivágták a vonat oldalának. Elindultunk, de fogalmunk nem volt, hogy hova visznek bennünket. Három vagy négy nap a júliusi forróságban, nyolcvanad magammal összezárva, egy marhavagonban. Néha megálltunk, néha továbbindultunk. Ki se nyitották az ajtót egész út alatt, a vödör víz már az elsõ nap elfogyott… Mire begördült a szerelvényünk Auschwitzba, már félholtak voltunk a szomjúságtól: a nagyapám szegény teljesen megõrült – sorolja az egykori, hahóti kislány, aki akkor még nem is sejtette: a pokol még csak most kezdõdik a számára. – Nappal érkeztünk meg, egy hatalmas torony alatt gördült be a vonat, egészen egy nagy, nyitott rámpáig. Mikor az SS katonák kinyitották a vagon ajtaját, rögtön lefelé kezdtek rángattak mindenkit. Üvöltöztek, bottokkal hadonásztak és csapkodtak: „los, los Juden” – kiabálták.

Két nagy sorba kellett beállnunk, ötösével sorakoztunk. A férfiaknak az egyik sorba, a nõknek és a gyerekeknek a másikba. Csíkos rabruhás emberek taszigáltak minket elõre, és közben oda, odasúgták: „sechzehn, sechzen”. Az arcára már nem emlékszem, csak arra, hogy maga a „halál angyala”, Mengele volt a válogatóorvos. Gyorsan ment az egész. Mikor én kerültem sorra, rámnézett: „Wie alt bist du?” – kérdezte. „Sechzehn” – vágtam rá, õ pedig jobbra mutatott. Mikor visszafordultam, anyámat és a kisöcsémet már balra lökdösték: soha többé nem láttam õket. Még annyi idõm sem volt, hogy elköszönjek tõlük, valósággal eltûntek a szemem elõl. A baloldalra kerülõk – így anyámék is – mind a gázba mentek… – sírja el magát az idõs asszony, majd igazi haraggal a hangjában mondta: sose felejti el, ahogy a nyolcéves kisöccse a kezét szorongatta. Csak az emléke maradt, és a tudat: szerették egymást. Juci néni a fiát is róla nevezte el, Miklósnak. – Én az unokatestvéreim mellé kerültem, õket Balatonudvariból hurcolták el. A szelektálás után úgy három kilométert kellett gyalogolnunk Birkenauig. Aztán egy barakkba hajtottak be bennünket. Elõször le kellett vetkõznünk, majd teljesen szõrtelenítettek mindenkit, aztán jött a fertõtlenítés. Majd csíkos ruhát kaptunk és egy fapapucsot, aztán gyerünk be a barakkvárosba. Egy nagy, istállószerû hodályban helyeztek el minket, annyian voltunk, hogy csak a földön volt helyünk. Úgy feküdtünk, mint a heringek: ha valaki fordult, akkor fordult vele az egész sor is.
Az elkövetkezõ hetek nyomorúságosak voltak. Minden hajnalban kizavartak minket a barakkok fõutcájára „célappelra”. Órák hosszat kellett vigyázban állni, ha valaki megmozdult, azt már ütötték is korbáccsal a kápók. Ezek is rabok voltak, de a legtöbbször köztörvényes bûnözõk. Itt nem kellett dolgoznunk, csak egész nap a barakk elõtt ácsorogni. Birkenauban a legszörnyûbbek a válogatások voltak. Néhány naponta jöttek a német katonák, és aki beteg volt, vagy csak gyengélkedni látszott, azt kivették a sorból, és vitték teherautón a krematóriumok irányába. Az elején még azt mondták nekünk, hogy majd találkozhatunk a rokonainkkal, de aztán késõbb rájöttünk az igazságra. Tudtuk, hogy akit a „gyengélkedõre” visznek, az valójában a gázba megy. Mindenki próbálta a legjobb formáját mutatni, nehogy kiválasszák. Egyik hahóti unokatestvérem az egyik ilyen szelektáláson veszett oda. Szédelgett, nem tudott egyenesen állni. Skarlátos lett, kivették közülünk, õt is akkor láttam utoljára… Egész napra egy kis darab kenyeret, és egy 5 dekás margarint kaptunk, néha répalevest. Itt ettem életemben elõször margarint. A vízért is hosszú sorokba kellet állni, ami mindig meleg volt, és poshadt a szaga. Egy kanizsaival megláttuk egymást, integettünk: Lusgarten Klárinak hívták azthiszem. „Kanadás” volt, vagyis a zsidóktól elvett bõröndöket szortírozták. Szép lány volt, gyönyörû, hosszú hajfonattal, de õ sem jött haza: a szüleivel és Miklós nevû bátyjával együtt veszett oda. – emlékszik vissza Mayer Istvánné. – Szeptemberben aztán újra bevagoníroztak bennünket és irány az északnyugati irányba fekvõ Ravensbrück. Berlinben megállt a vonat, erre tisztán emlékszem. Mozdonyt cseréltek, de közben légiriadó lett. Ottmaradtunk bezárva a vagonokba, a bombák meg hullottak mindenfelé, de mi féltünk, boldogok voltunk: akkor láttuk elõször, hogy verik a németeket… Ravensbrückben néhány hetet lehettünk, szénporban kellett aludnunk, a csupasz földön ismét. Boldogok voltunk, mikor végre beengedtek minket a barakkokba: priccsen aludhattunk.
Mikor fújtak a hideg õszi szelek, délre indultak velünk, a Lipcsétõl déli irányba fekvõ Altenburgba. Itt már jónak volt nevezhetõ az ellátás, priccs és pokróc, valamint ehetõ étel járt mindenkinek. Ezért egy lõszergyárban kellett dolgoznunk. Egyik héten éjjel, másik héten pedig nappal kellett mennünk, és tizenkét óráztunk. 1944 karácsonyán megbetegedtem, a mai napig nem tudom, hogy miért. Negyvenfokos lázzal kerültem egy deportált belga doktornõ kezeibe. Mindent megtett értem, sosem tudom elfeledni. Megmentette az életemet. Mikor a kápónk, akit csak „lósz”-nak hívtunk, mert minden második szava ez volt, hogy „gyerünk”. Szóval a kápó ki akart szelektálni, de a doktornõ odajött, felállított, és súgta: húzzam ki magam. Álltam feszesen, az életemért, bár majdnem elájultam. Mondta az orvosnõ a kápónak: hiszen ez már jól van, tud dolgozni. Az meg továbbment, és így nem válogattak ki. Lassan meggyógyultam, és így visszakerülhettem a gépsorra, az unokatestvéreim mindenben segítettek. Ágyúba való lõszereket kellett gyártanunk, és a gyárban nem ütöttek bennünket. Jött a tavasz, és az egyik nap arra mentünk dolgozni, hogy nincs meg a gyár. Szó szerint széjjelbombázták az amerikaiak. 1945 márciusának eleje lehetett, mikor gyalogmenetben elindítottak bennünket. Ekkor volt egy érdekes találkozásom. Jött egy csoport a buchenwaldi táborból, úgy hajtották õket. Egyszer csak felismertem a kanizsai nagynénémet, Hoffmann Bélánét, aki a velem egykorú lányával, Évával menetelt. Na, náluk a háború után többször is jártam, Izraelbe. Egymás mellé kerültünk tehát, és irány gyalogmenetben nyugati irányba. Wehrmachtos katonák hajtottak bennünket, és erõsen közeledett a front. Egész éjjel lövöldözés mindenfelé, halottak és roncsok: de én nem sajnáltam a németeket… – szögezi le Juci néni. – Hogy a menetelés közben mit ettünk? Amit találtunk. Hol répát, hol burgonyahajat. Ekkor már kis csoportokra szakadozott a nagy menetünk. A mi csoportunkat egyetlen katona kísérte. Mikor az egyik falun mentünk keresztül, a wehrmachtos kísérõnk megállt, és mondta: pihenjünk, mert õ ebben a faluban lakik, és megnézi a családját. Bármit csinálhatunk, õ csak reggel fog visszajönni. Elment, mi pedig pihentünk, feküdtünk, aludtunk, de senki sem szökött meg: nem lett volna hova. Reggel a német katonánk visszajött, és mentünk tovább. Körös-körül lövöldözés volt, már nappal is, április eleje lehetett. Végül is egy délelõtt beérkeztünk egy hangulatos kisvárosba, Waldenburgba, ami Stuttgarttól északi, Nürnbergtõl pedig délnyugati irányba fekszik. Leültünk a macskaköves fõtéren, és egyszerre csak megszólalt a sziréna. Mi már tudtuk, mert a táborban megtanultuk, hogy a szaggatott jelzés légitámadást, az egyenletes, hosszú hang pedig szárazföldi veszélyt jelez. Most hosszan szólt a sziréna, úgyhogy azonnal sorba kellett állnunk, és felhajtottak bennünket a városka feletti, áprilisi zöldben pompázó, hegyi erdõbe. Mellettünk SS katonák vonultak el, tépték le a jelvényeiket: éreztük, hogy közeleg a szabadság, sosem felejtem el azt a napot: 1945. április 13. szombat. (Juci néni 70 év távlatából is olyan jól emlékezett, hogy mindössze egy napot tévedett. Péntek volt azon a napon…)

Délután két német repülõgép jelent meg a fák fölött, és végiggéppuskázták az erdõt. Bújtunk az avarban, és szerencsénk volt: senki sem sérült meg. Estére az õreink eltûntek, és az az éjszaka különleges volt. Mintha vadállatok üvöltését halottam volna, közben még mindig lövöldözés mindenfelé. Izgalommal teli várakozást éreztem. Reggel a velünk levõ férfiak felkászálódtak, hogy lemennek a városba körülnézni. Nemsoká vissza is tértek, és mondták: felszabadultunk. A szokás hatalma: ötös sorokba álltunk, majd levonultunk vissza a városkába, épp akkor, mikor begördültek az elsõ amerikai tankok: akkor láttam életemben elõször néger embereket. Mikor meglátták a csíkos ruhánkat és lerongyolódott állapotunkat, kekszet és csokit dobáltak közénk: elsírtam magam… A fõtéren táboroztunk le ismét. Az amerikaiak üstökben tejet hoztak és rengeteg ennivalót hagytak ott nekünk. SS raktárakat törtek föl, és mondták: nyugodtan válogassunk. Ott meggazdagodhattam volna… – neveti el magát a kétórás beszélgetésünk során elõször az idõs hölgy. – Ha hiszi, ha nem, a Kabos Laci édesanyjával és húgával voltam ekkoriban együtt, egy iskolafélében szállásoltak el bennünket. Itt már tudtunk fürödni, és levethettük végre azt az átkozott, csíkos ruhát. Waldenburgot egy kis patak választotta ketté. A pataktól keletre orosz katonák táboroztak le, ott volt egy kis szálloda, a Hotel Grünfeld. Akik zsidó túlélõk ott laktak, azok egy héten belül otthon voltak, hiszen az oroszok hazajutatták õket teherautókon. Mi azonban a patak nyugati oldalán voltunk, már amerikai övezetben. Agitáltak is minket, hogy maradjunk kint, ne siessünk haza. Néhány hét múlva közölték velünk, hogy a gyerekeket elviszik Svájcba, egy szanatóriumba, megerõsödni. Én is illetem a csoportba, úgyhogy készülõdni kezdtem. Felültünk a buszra, már el is köszöntem a két idõsebb unokatestvéremtõl. Egyszer csak jött egy rabbi, és mondta, hogy a gyönyörû Svájcban majd felerõsödünk, és utána elmegyünk a Szentföldre, mert ott van a zsidók igazi hazája. És én egyszer csak felugrottam, és leszálltam a buszról – nem mentem el a leendõ Izrael állam területére. Haza akartam jönni, hogy megtudjam, ki élte túl, mi van a családommal, az apámmal.
Még néhány hétig a kisvárosban maradtunk, és „szajréztunk” a feltört raktárakból: organizálni – így hívtuk a lopást… Amit összeszedtünk, abból aztán megfogadtunk néhány teherautót, és irány Magyarország. Ekkor már 1945 szeptemberét írtunk. Pozsonyban megálltunk, és ott nagyon kedvesek voltak velünk. Csináltunk magunknak kitûzõket, amelyeken az állt: Auschwitz. Mikor ezt az emberek meglátták, ételt adtak, ebédelni, vacsorázni vittek. Nagyon jól esett akkor ez a kedvesség, fõleg az SS pokla után… Ott elváltunk alkalmi taxisainktól, és átjöttünk a Dunán. A szovjet katonák mindenben segítõkészek voltak, én nem tudok róluk rosszat mondani. Az oroszok Pestre hoztak bennünket, majd ott a két unokanõvérem elvitt a Sziget utcába, az egyik nagybátyámhoz. Õk védett házban vészelték át a holokausztot. Ott maradtam náluk, és nemsokára rokonoktól kaptam a hírt: apám túlélte, de tífuszt kapott és kórházban van. És egyszerre csak kaptam egy lapot Hahótról: szia édes kislányom, itthon vagyok. Valósággal rohantam haza apámhoz. Így 1945 késõ õszén léphettem át megint Hahót határát – érzékenyül el ismét Mayerné. – Apám nem tudta titkolni fájdalmát: tízen voltak testvérek, és egyes egyedül jött haza, és nem kopogtatott többé anyám és az öcsém se. Sosem tudott megbocsátani és én sem tudok, de nem is akarok.
Egy évtized múlva ért egy rossz élmény, ami miatt nekem a mai napig is ellenforradalom 1956. Mikor elkezdõdtek a zavargások, valakik kiírták apámék kapualjába: „Icig, nem viszed Auschwitzig” – utalva arra, hogy most nem visznek el minket, hanem helyben fognak elintézni. A Tüttõs utcában laktak, a mostani „Csipkeház” helyén. Borzasztó érzés volt ezt Auschwitz és a családom legyilkolása után újból átélni. Mesélték akkoriban azt is, hogy bizonyos személyek csendõrruhába öltöztek… Így telt el nekünk 1956 októbere. A férjem, Pista is munkaszolgálatos túlélõ volt, akárcsak az apám. Testvére, szülei mind Auschwitzban maradtak. Milyen az élet? Õt Wehrmachtos katonák mentették ki a nyilasok karmai közül, akik bevitték, azt hiszem Zalaszentgrótra és az összes körmét mind leverték a lábáról. De nem volt bosszúálló: Pista tudta pontosan, hogy az egyik nyilas, aki bántotta, hol lakik, mit dolgozik a háború után. De nem ment utána, még csak fel sem jelentette, hagyta békében élni: családja lett annak a gazembernek, és õket sajnálta volna. Ilyen ember volt az én férjem…– tette hozzá zárásként Juci néni, Auschwitz túlélõje.

Mivel a jogtörténettel foglalkozó íróként a népbírósági joganyagunkat évek óta kutatom, így összegyûjtöttem ide, a riport végére a fellelhetõ Zala megyei, Hahótot érintõ népbírósági és népügyészségi adatokat. Ezekbõl tájékozódhatunk – sõt, akit érdekel, mélyebben is utánakereshet – a községet érintõ, a faluhoz valamilyen módon kapcsolódó háborús és népellenes bûncselekmények elkövetõirõl. Mit ne mondjak: feltûnõen kevés a perbefogott…
Zala Megyei Levéltár XXV. 6. fond, Nagykanizsai Népügyészség iratai (1945 – 1949)
1946. évi iratok
5. doboz, IV 310 – Kasza Ferenc járási fõjegyzõ népellenes bûntette (Pacsa)
1947. évi iratok
6. doboz, NÜ 1. – Dr. Horváth Vilmos pacsai fõjegyzõ népellenes bûntette
12. doboz, NÜ 422 – Bogár Miklós népellenes bûntette (Hahót)
12. doboz, NÜ 459 – Perkó József háborús bûntette (Hahót)
12. doboz, NÜ 488 – Román János jegyzõ népellenes bûntette (Hahót)
13. doboz, NÜ 502 – Kis György (Hajas) népellenes büntette (Hahót)
14. doboz, NÜ 602 – Rácz Zsigmond népellenes bûntette (Hahót)
1949. évi iratok
16. doboz, ÁÜ 5425 – Szalai Ferenc háborús bûntette (Hahót)
17. doboz, ÁÜ 5694 – Niemetz Sándor esperes-plébános népellenes bûntette (Hahót)
Zala Megyei Levéltár XXV. 16b. fond, Nagykanizsai Népbíróság iratai; Népbírósági perek (1945 – 1947)
1945. évi iratok
2. doboz, Nb 63 – Gerencsér József (Hahót)
3. doboz, Nb 97 – Perkó József (Hahót)
1947. évi iratok
14. doboz, Nb 39 – Román János (Hahót)
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány népbíráskodásról szóló 81/1945. és 1440/1945. ME számú rendeletei alapján – többek között – az követett el háborús bûncselekményt, aki az 1939. évi háborúnak Magyarországra való kiterjedését, vagy Magyarországnak a háborúba mind fokozottabb mértékben történt belesodródását vezetõ állásban kifejtett tevékenységével vagy magatartásával elõsegítette, vagy azt megakadályozni nem törekedett, bár erre vezetõ közhivatali állásánál, politikai, közgazdasági, közéleti szerepénél fogva módja lett volna.
Az is, aki vezetõ jellegû cselekményével a nyilas mozgalomnak segítséget nyújtott a hatalom megszerzésére irányuló lázadáshoz, a hatalom megtartásához, vagy, aki e hatalom megszerzése után kapott kinevezés alapján a nyilas kormányzatban, közigazgatásban vagy honvédelem keretében, életét fenyegetõ kényszerû szükség nélkül vezetõ állást vállalt.
Szintén háborús bûncselekmény elkövetésében volt bûnös, aki a megszállott területek lakosságával vagy a hadifoglyokkal való bánás tekintetében a háborúra vonatkozó nemzetközi jogszabályokat súlyosan megsértette, vagy a visszacsatolt területek lakosságával a rábízott hatalommal visszaélve, kegyetlenkedett, vagy aki általában felhajtója, tettese vagy részese volt emberek törvénytelen kivégzésének vagy megkínzásának. Aki gyülekezet elõtt elmondott beszédben vagy rádió útján a háború fokozottabb mértékben való folytatására izgatott, vagy valamilyen katonai jellegû alakulatnak személy vagy vagyontárgy ellen elkövetett erõszakos cselekményhez segítséget nyújtott. Úgyszintén, aki magyar állampolgár létére a német hadsereg vagy biztonsági szolgálat (SS., Gestapo stb.) kötelékébe lépett, és az is, aki valamilyen német alakulatnak a magyarság érdekeit sértõ adatokat szolgáltatott, vagy, mint besúgó mûködött.
Népellenes bûntettben volt bûnös többek között a minisztériumnak vagy az országgyûlésnek az a tagja, valamint az a vezetõ állást betöltõ közalkalmazott is, aki a nép érdekeit súlyosan sértõ jogszabály kezdeményezõje volt, vagy annak meghozatalában tudatosan résztvett. Az is, aki az 1939. évi szeptember hó 1. napját követõ idõben közhivatali ténykedése során a nép egyes rétegei ellen irányuló törvények és rendeletek végrehajtásában a számára elõírt ténykedést túlhaladva, olyan tevékenységet fejtett ki, amely a személyes szabadságot vagy a testi épséget veszélyeztette vagy sértette, illetve egyes személyek vagyoni romlását elõsegítette. Nemkülönben az a joghatósággal bíró közalkalmazott is, aki következetesen népellenes, fasiszta-barát hivatali mûködést fejtett ki.
Továbbá népellenes bûncselekményt követett el az, aki a fasiszta és a demokráciaellenes törekvéseknek vagy a társadalom egyes rétegei üldözésének célját szolgáló hivatalos szerv, párt vagy társadalmi szervezet besúgójaként mûködött vagy annak számára adatokat szolgáltatott. Az is, aki a fasiszta és a demokráciaellenes uralmi rendszer hatalmi eszközeinek saját céljaira való felhasználásával szemérem, vagyon vagy személyes szabadság elleni bûncselekményt követett el.
Szintén népellenes bûncselekmény elkövetésében volt bûnös az, aki anélkül, hogy evégbõl vele szemben közvetlenül vagy közvetve kényszert alkalmaztak volna, a németek által Magyarországon szervezett Volksbundba tagként belépett, vagy pedig fasiszta, illetõleg demokráciaellenes pártban, szervezetben vagy alakulatban tisztséget vállalt, avagy azoknak tagjaként tevékeny mûködést fejtett ki. Szintúgy, aki kényszerû szükség nélkül a nép- vagy demokráciaellenes hírverés szolgálatába szegõdött, illetve magatartásával a fasiszta- (nyilas-, német-, háború-) ellenes vélemény nyilvánítását akadályozta.

A tanulmányban felhasznált irodalmak jegyzéke:
http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/doksi/hoess_v.html
http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/doksi/au_jegyz_1.html
Dr. Beér János: Széljegyzetek a háborús fõbûnösök peréhez. Társadalmi Szemle. I. évfolyam 6. szám
Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Válasz, 1948. november
Csánk Béla: Nürnberg és az új nemzetközi jog. Népbírósági Közlöny, 1946. február 23.
Csánk Béla: A nürnbergi nemzetközi bíróság és az angol parlament. Népbírósági Közlöny, 1946. március 16.
Csánk Béla: A háborús bûnösök és az új nemzetközi jog. Népbírósági Közlöny, 1946. augusztus 18.
Emberirtás, embermentés: Svéd követjelentések 1944-bõl. Az Auschwitzi Jegyzõkönyv / vál., ford., [...] Bajtay Péter. Katalizátor Iroda, Budapest, 1994.
Frojimovics Kinga – Molnár Judit: Gettómagyarország 1944. A Központi Zsidó Tanács iratai. Makor (Magyar Zsidó Levéltári Füzetek) 2005/5.
Gárdos Miklós: Nemzetvesztõk. Táncsics Könyvkiadó, Budapest 1971.
Gárdos Miklós: Gyújtogatók, gyilkosok. Háborús bûnösök. Népszava Kiadó Vállalat, 1989.
Gideon Hausner: Ítélet Jeruzsálemben. Európa, 1984.
G. M. Gilbert: Nürnbergi Napló. Magvetõ Kiadó, Budapest 1967.
Himler Márton: Így néztek ki a magyar nemzet sírásói. A magyar háborús bûnösök amerikaiak elõtt tett vallomásának hiteles szövege. St. Marks Printing Corp., New York 1958.
Jacques Delarue: A Gestapo története. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1965.
Karsai Elek: „Szálasi naplója.” A nyilasmozgalom a II. világháború idején. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1978.
Karsai Elek – Karsai László: A Szálasi per. Reform Lap- és Könyvkiadó RT. 1988.
Karsai László – Molnár Judit: Az Endre-Baky-Jaross per. Cserépfalvi, Budapest 1994.
Karsai László – Molnár Judit: A magyar Quisling-kormány. Sztójay Döme és társai a népbíróság elõtt. 1956-os KHT., Budapest 2004.
Lackó Miklós: Nyilasok, nemzetiszocialisták. Kossuth Könyvkiadó, 1966.
Molnár Judit: Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendõrkerületben. Cserépfalvi, Budapest 1995.
Molnár Judit: Csendõrök, hivatalnokok, zsidók. Válogatott tanulmányok a magyar holokauszt történetérõl. Szegedi Zsidó Hitközség, Szeged 2000.
Munkácsi Ernõ: Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához. Renaissance, Budapest, 1947.
Ormos Mária: Nácizmus – fasizmus. Magvetõ Kiadó, Budapest 1987.
Papp Attila: Néptörvényszék, Népbíróság és népbírósági jog Magyarországon. E-tudomány, 2011/4. szám (www.e-tudomany.hu)
Dr. Papp Attila: Ügyészség, Népügyészség, 20. század. Magánkiadás, Nagykanizsa, 2012.
A. Poltorak: Nürnbergi Epilógus. Magvetõ Kiadó, Budapest 1967.
Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon. I. kötet. Belvárosi Könyvkiadó, Budapest 1997.
Ránki György: 1944. március 19. Magyarország német megszállása. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1978.
Ránki György: A Harmadik Birodalom árnyékában. Magvetõ Kiadó, Budapest 1988.
Ránki – Pamlényi – Tilkovszky – Juhász: A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933 – 1944. Kossuth, Budapest 1968.
Saul Friedländer: XII. Pius és a Harmadik Birodalom. Kossuth Könyvkiadó, 1966.
Soós Mihály: A háborús és népellenes bûntettek feltárásának forrásai. In: Gyarmati György (szerk.): Az átmenet évkönyve 2003. Trezor 3. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest 2004.
Szabó Imre: A Nürnbergi per és a nemzetközi büntetõjog. Officina, Budapest 1946.
Szabó Imre: A Nürnbergi per és a nemzetközi büntetõ jog. Officina, Budapest 1948.
Szita Szabolcs: A Gestapo Magyarországon. Korona Kiadó, Budapest 2002.
Zinner Tibor: Háborús bûnösök, népbíróságok. História, IV. évfolyam (1982), 2. szám
Zinner Tibor: Háborús bûnösök perei. Internálások, kitelepítések és igazoló eljárások 1945–1949. Történelmi Szemle, 1985. évi 1. szám