A halál az a pillanat, amikor a véges élet találkozik a végtelen nemlét, vagy öröklét kezdetével.

Lehet valakinek jó halála, de szép halála senkinek, mert az mindig fájdalommal jár. S mindig erõsebb a bánat, kínzóbb a hiány, ha egy értékteremtõ, közösségért munkálkodó élet zárul le Rohrböck Jenõtõl, a fafaragó népmûvésztõl búcsúzunk, emlékének adózunk a kiérdemelt tisztelet és szeretet hangján.
Mozgalmas életének színterei Budapest, Németország, Bécs, Nagykanizsa, legvégül pedig Szepetnek. Már elmúlt 50 éves, amikor elsõ kiállításán a HEMO-ban, Ernszt Katalin bíztatására bemutatkozott, majd folyamatosan gyarapodó alkotásainak a Sörgyár, Zrínyi Iskola, az Erkel Mûvelõdési Ház, a szepetneki ÁMK kínáltak teret a városban és környékén. A Bolyai Iskolában található névadóról készített reliefje, s alatta a felirat, utalva a matematikusra.”A semmibõl egy új, más világot teremtett”.
 

Rohrböck Jenõ is ezt tette. Árát, küzdelmeit õ tudja legjobban. A nyolcvanas években országszerte meggyengült a közmûvelõdési intézmények állami támogatása, s az anyagi csatornák szûkülése mellett létfontosságúvá vált a mûködéshez szükséges külsõ szponzorok megtalálása. Ebben a tevékenységben Jenõ fáradhatatlan volt, minden törekvése arra irányult, hogy az amatõr képzõmûvészek számára jöjjön létre a saját szakmai-érdekvédelmi közösségük s táguljon azok köre akik anyagilag is támogatják, segítik a fafaragók munkáját. Szervezõ munka eredményeként így jött létre az Alkotók Egyesülete, amelynek évtizedig elnöke, vezetõje volt. A közösség erõsödését a fafaragó táborok mûködtetésének sorsa is jelzi: Szank, Bánya, Nagykanizsa, Letenye, ezek a helyiségek mai is õrzik a táborokban dolgozó képzõmûvészek alkotásait, bizonyítva ezúttal azt is, hogy a kulturális élet romló anyagi körülményei ellenére is lehetséges eredményesen mûködni, ha vannak „megszállottak, elkötelezettek egy mozgalom, jó ügy érdekében.”
Autodidakta, kísérletezõ kedvû közvetlen és barátságos ember volt, magam is több kiállítását nyithattam meg. Megtisztelõ volt az erre való felkérése, mert szívesen barangoltam sokszínû témaválasztásai, parttalan érdeklõdésû világában. Botra támaszkodó, fáradtan ülõ vagy éppen táncoló parasztfigurái mindig egy valós, életszerû pillanatot örökítettek meg. A magyar történelembõl merített arcmásai Szent István, Gizella magán gyûjtemény részei, Zrínyi és Bolyai reliefje az e nevet viselõ iskolák aulájába, Dózsa Györgyöt ábrázoló faragása a szepetneki ÁMK-ban látható „Isten és béke veletek, nemzedékek õrzik majd nevetek” – áll a felirat az általa faragott emlékmûvön a helyi temetõben, amit az 1989 évi temesvári események mementójaként készített. Ennek közelében található másik munkája is a 2. magyar hadsereg emlékére emelt kopjafa.
Szerteágazó érdeklõdését mutatja a színház világa iránti fogékonyság. Hét színházi arc egyetlen oszlopba faragva volt a kezdet, majd egész sorozat készült a japán színház maszkos figuráiról, akiknek jellemük az arcuk szerepük szerint is.
Lokálpatrióta volt, az értékes, a cselekvõ fajtából. Munkáit közintézmények, iskolák, óvodák õrzik, vagy éppen használják, mint az óvodák számára készített játszótereit. Kitüntetési, díjai közül a „Gyermekmosoly” díjra volt a legbüszkébb s nagyon jellemzõnek érzem, hogy életének utolsó idõszakában, már betegen, megfáradva, két dédunokája arcmását faragta ki.
Tevékenységének elsõ, hivatalos elismerése Zalaegerszeg város Nívódíja volt, érmei kitüntetései egy vitrinben sorakoznak ma, õrzik a Bányaipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének, vagy különbözõ fafaragó táborok hálás megemlékezését. „Legmagasabb szintû” elismerése „A köz szolgálatáért” érdemjel ezüst fokozata, az önkormányzati miniszter aláírásával. Mindig szerényen, csendes örömmel nyugtázta az elismeréseket, bíztatásként betudva, hogy számon tartják.
Fontos tartotta a népmûvésze megszerettetését, de azt is tudta, megszerettetni valamit csak a megismerés, próba és gyaloglás által lehetséges. Ennek szellemében fogadta gimnazista osztályomat az akkor még mûködõ Alkotó-házban a Csónakázó tónál, s vezetésével a 16-17 éves tanítványaim elmélyült élvezettel próbálkoztak az alapfogások elsajátításával, sípok kifaragásával. Példát kaptunk arra, hogyan lehet élményszerûvé, személyesen átélhetõvé tenni a mûvészethez vezetõ utat.
Egyszer már meghalt a „Valahol Európában” címû film gyerekszereplõjeként. De ez csak szerepjátékból történt. Most végleg elment. 52 évi házasságot zárt le, ûrt hagyva maga után szeretteiben, tisztelõiben.
Fákban örökített munkái emlékeztetõként velünk maradnak.

Horvát Tamás nyugalmazott tanár