A Nagykanizsáról és környékérõl történt bevagonírozás 62. évfordulója alkalmából megemlékezést tartott az önkormányzat és a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete a vasútállomáson.

Emlékezõ beszédében Cseresnyés Péter polgármester, országgyûlési képviselõ hangsúlyozta: „az a hatalom és az az eszme, amely kiragad gyökérzetébõl egy közösséget, amely a múltat akarja végképp eltörölni, úgy, hogy elûzi otthonából embertársait, az a világot és a létezést kívánja megsemmisíteni. A mai nap azért gyûltünk össze újra, hogy tanúságot tegyünk amellett, hogy a világot és a létezést nem engedjük elvenni és eltörölni. Azért jöttünk el, hogy kiálljunk értékeinkért és hagyományainkért, és fennhangon kimondjuk közösen, hogy ez az esemény nem történhet meg soha többé. Mert mi úgy gondoljuk, hogy a kiállás és az emlékezés az egyik legnagyobb erõ, amit egy közösség felmutathat minden arctalan hatalommal szemben, tükröt tartva neki saját emberi együttérzésével és erkölcsével. Ezért kell újra és újra összegyûlnünk minden évben és emlékeznünk egyszerû emberi sorsokra, akiktõl elragadták az otthonukat, kitépték a gyökereiket, és Hortobágyra vagonírozták õket, meg akarván semmisíteni múltjukat és jövõjüket – figyelmeztetett a városvezetõ.

– Hiszen nem feledhetjük, hogy családok ezreit vitték 62 éve ezen a napon 12 munkatáborba az ország nyugati és déli határvidékérõl, köztük sokakat Nagykanizsáról – folytatta. – A kitelepítetteknek alig egy órájuk volt holmijuk összeszedéséhez, irataikat elvették, s új lakhelyükön csak mintegy fél méter széles ágyon kaptak helyet. Kényszermunkájukat az ottani falvak állami gazdaságaikban végezték, egészen addig, amíg az elsõ Nagy Imre-kormány 1953 júliusában amnesztiát hirdetett, és az év õszén feloszlatták az internálótáborokat. A kárvallott, meghurcolt családok azonban otthonaikba nem térhettek vissza, és csak segédmunkára vették fel õket. A rendszerellenesnek nyilvánított elhurcoltak házát, vagyonát így végleg elkobozták, amivel a lakosságot kívánta a hatalom megfélemlíteni. Mert ma már tudjuk, hogy nem csak a tomboló fizikai erõszak, a tomboló fizikai diktatúra képes a megfélemlítésre, emberek és egy egész társadalom leigázására. Hasonlóan rettenetes a szellemi diktatúra is – hívta fel a figyelmet a polgármester –, amely ravasz és aljas lépéseivel fokról-fokra számolja fel a biztonságot, az emberi kapcsolatok igazságát, és sorol hátrébb egész emberi társadalmi közösségeket, rétegeket. A kommunista vörös ragály évtizedeken keresztül tartó uralma ezáltal legalább olyan pusztítást végzett a közösségek és az értékek területén, mint a barna terror, amely emberek millióit pusztította el ugyanilyen embertelen és aljas politikai indokokkal. Emlékezni jöttünk. Emlékezni azokra – ismételte meg az ünnepi szónok –, akiket a kommunista rezsim megfosztott álmaitól, és megpróbált megfosztani múltjuktól és jövõjüktõl, vagyis otthonuktól. Õk ezzel – szomorú valóság – idõlegesen elvesztették a világukat és a felejtés áldozatává váltak évtizedekre. A mai alkalommal azonban lehetõség van arra, hogy e felejtés homályából újra élõvé és létezõvé válhassanak, hogy valódi otthonra leljenek a mi lelkünkben is a közös emlékezés erejébõl merítve.”
Zárógondolatában Cseresnyés Péter kiemelte: „a mai alkalom arra is lehetõség, hogy kinyilvánítsuk együttérzésünket és elmondjuk, nem felejtjük el azt a kort, és nem felejtjük el õket sem. Kinyilvánítjuk azt is, hogy ezzel az emléktáblával és szóban is emlékeztetünk mindenkit arra, kik követték el és milyen gyalázatos eszme zászlaja alatt az ellenük elkövetett bûnöket. Mert emlékeznünk és emlékeztetnünk kell. Ez erkölcsi kötelességünk. Éljünk tehát e lehetõséggel és tegyük kötelességünket, hogy a jövõ ne adjon alkalmat újabb embertelenség elkövetésére.”
A megemlékezést – melyen közremûködött énekkel és szavalattal Paulik Flóra, valamint Jerausek István – koszorúzás zárta.

B.E.

További képek a galériában.