Pétervári Jánosné Margit néni nemrégiben ünnepelte 100. születésnapját, azonban koráról csak az anyakönyve árulkodik. Éveinek számát meghazudtoló mód' éli mindennapjait, mûveli kertjét, takarít és mászik gyümölcsért a fára. Annak ellenére, hogy az élet nagy megpróbáltatások elé állította, soha nem vesztette el jó kedvét, tartását és a mások iránti nyitottságát.

– Nemesviden születtem több mint 100 éve, 1914-ben az elsõ világháború idején. Nem sokan bírták ki, akik ebben az idõszakban voltak fiatalok. Kiálltam mindent, de újra nem élném végig. Volt abban az idõszakban minden, csak jó nem – idézte fel gyermekkorát Manci néni. Vagyonos iparos családban nõtt fel, édesapja Németországban volt katonatiszt, míg varrónõ édesanyja nemesi családból származott. Saját bevallása szerint, az volt a szerencséjük, azért bírtak ki mindent, mert hatan voltak testvérek, és vallásos családjukban nagy szigor, rend és fegyelem volt. Esténként mindig be kellett számolniuk arról, hogy telt a napjuk, milyen jegyeket kaptak az iskolában.
– Elvárták és megkövetelték a szüleink a szófogadást. Megszabták számunkra azt is, hogy kikkel barátkozhatunk. Apám mindig azt mondta: mondd meg ki a barátod, megmondom ki vagy. Igaza volt. Nem volt szabad eljárnunk otthonról, de én mindig megszöktem. Elmentem minden lakodalomba, szerettem a menyasszonyokat nézni. Ezért apám mindig megbüntetett, kukoricán térdeltem, amíg a többiek vacsoráztak – folytatta mosolyogva Manci néni.
Ennek is köszönhetõ, hogy mind a hat gyermeknek volt szakmája és tudása. Egyik a MÁV-nál dolgozott mérnök-fõtanácsosként, míg a másik Pest fõépítésze lett. Az õ közbenjárására járt a férje érdekében a képviselõi irodaházban, vagy, ahogy akkor hívták, a Fehér Házban. Csendõr férjét ugyanis hét évig bújtatta, akit ezt követõen hamis váddal bebörtönöztek.
– Jómagam mestervizsgázott varrónõ voltam, de elvették tõlem a bizonyítványomat. Ezt követõen a csermajori közgazdasági és tejipari szakiskolában tanultam ki a tejipari szakmát. Itt világhírû, drága sajtokat készítettek, melyeket szinte kizárólag csak külföldre szállítottak – mondta.
A vizsgát követõen vett két tejcsarnokot, egyet Légrádon, egyet pedig Beleznán. A pénzt lányok tanításából gyûjtötte össze. Azonban az államosítás miatt, a magánüzemek megszüntetése idején minden felszereléssel együtt elkobozták tõle a légrádi csarnokot. A beleznait még idõben sikerült eladnia a kanizsai tejgyárnak, azonban késõbb ez is megbukott. Majd gyümölcsfelvásárló lett és külföldre szállította a termést. Késõbb pedig földeket vett és egyedül mûvelte azokat saját marháival, mivel férje, akkoriban került börtönbe.
– 28 évesen mentem férjhez egy csendõrtiszthez. Az elsõ võlegényem meghalt a háborúban, a másik pedig az esküvõm elõtti éjjel jött meg, de akkor már be volt jegyezve a házasságkötésünk – idézte fel Manci néni.
– Rengeteg álmom volt, de a háború mindet tönkretette. Semmi nem lett belõlük. A mestervizsgámat elvették, az egyik tejcsarnokomat államosították, a másikat el kellett adnom, a földjeimet szintén államosítani akarták, de sikerült azokat bérbe kiadnom. A férjem hét évi bujkálást követõen fogságba került, pedig tündéri ember volt. Szabadulását követõen a férjem a vasútnál kapott munkát, de egy betegség 55 éves korában elvitte. A halálát követõen újra férjhez nem tudtam menni, két gyerekkel maradtam özvegyen, kifosztva mindenbõl, egyedül – folytatta.
Ezt követõen nem volt más választása, mint „kereket oldani” Nemesvidrõl. Ekkor költözött Nagykanizsára. A gyermekek is osztályidegennek számítottak, így az iskolákban csellel helyeztette el õket. A fiatalabbik fia Fehérvárra ment a Videotonhoz, az idõsebbik vasúti technikumban tanult Pesten. Így sikerült megalapoznia az életüket, sikerült õket emberré nevelnie, pedig abban az idõben sokan elkallódtak. Idõközben az iparengedélyét is visszakapta és varrni kezdett. Ahogy elmondta, akkoriban az összes menyasszonyt õ öltöztette és közben lakodalmakon is fõzött. Tartotta a vasúttal is a kapcsolatot, estélyeket szervezett. Velük máig nagyon jó viszonyt ápol, rengeteg kellemes emléket õriz, mely sok erõt ad neki. A rendszerváltás idején teljes erõvel a munkába vetette magát. A KDNP alapító tagjai között tartják számon. 2011-ben pedig nagy megtiszteltetés érte, férje megkapta az 56-os emlékérmet a helytállásáért.
– Soha nem hagytam magamat, akármilyen helyzetbe kerültem, megmaradtam annak, aminek születtem. Volt bennem tartás és önbecsülés. Soha nem lettem megalkuvó, és a gyermekeimet is erre tanítottam. Mindeközben pedig mindenkit szerettem, talán ezért is értem meg a 100. születésnapomat. Persze volt, akit nem kedveltem, de ezt soha nem mutattam ki. Ehhez mûvészet és megbocsátás is kellett – mondta Manci néni.
Bevallotta, mindig odafigyelt, hogy megtartsa alakját, modorát, kedvét. Világéletében társasági ember volt. Sokat kellett alkalmazkodnia, bármerre vitte a sorsa igyekezett, hogy elfogadják. Azt javasolja mindenkinek, bízzanak Istenben, hiszen aki bízik, nem csalatkozik. Ahhoz, hogy az utunkon haladni tudjunk, és közben megmaradjunk embernek, Isten segedelmére van szükségünk.
– Nagy boldogság volt a 100. születésnapomra szervezett ünnepély (melyért a család köszönetet mond a VOKE Kodály Zoltán Vasutas Mûvelõdési Ház igazgatónõjének és minden dolgozójának az ünnepség szervezésében és lebonyolításában végzett önzetlen munkájáért és segítségéért.)
Jó érzés volt a szeretteim körében lenni. Úgy érzem a tisztelet és a szeretet megmaradt. Most írják jóvá azt, amit végigszenvedtem. Büszke vagyok rá, hogy a rengeteg rossz dolog ellenére sikerült megtartanom a karakteremet, a tartásomat és ember tudtam maradni. Bárki szemébe szemrebbenés nélkül belenézek, és nem tartozom senkinek magyarázattal. A fiaimat is egészséges lelkületûeknek sikerült nevelnem és bátran engedtem õket a nagyvilágba – zárta Manci néni.
Arra a kérdésre pedig, hogy hogyan telnek a mindennapjai, csak ennyit válaszolt nevetve: – Hol a kertben vagyok, hol pedig a lakást takarítom. Nagy kertem van, ott szoktam szórakozni és a szomszédokkal beszélgetni.

Varga Mónika