A Bethlen Gábor Alapítvány 2008. évi fõdíját, a Bethlen Gábor-díjat Rózsás János író, városunk díszpolgára és Dr. Erdélyi Géza felvidéki református püspök vette át december 5-én az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Jogi Kari Dísztermében.

„A tehetség, hûség és szívósság, mellyel magasrendû céljaiért küzdeni tudott, ma is hatékony példa lehet mindazok számára, akik a közösségi érdeket, alkotómunkát tekintik hivatásuknak.” – olvasható az alapító okiratban. Rózsás János munkásságát Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke, Erdélyi Géza munkásságát Tõkés László erdélyi református püspök méltatta. A legutóbbi kitüntetése kapcsán beszélgettünk Rózsás Jánossal a mindennapjairól, a legutóbb megjelent kötetének fogadtatásáról és Szolzsenyicinrõl, Elõtte azonban térjünk ki még két eseményre:

A magyarság rendületlen szolgálatáért Rendületlenül diplomát kapott a Magyar Szellemi Védegylettõl az 1956-os forradalom és szabadságharcra emlékezõ ünnepségen. Novemberben a VOSZ megyei szervezete által adományozott Megyei Prima Díjat vette át a magyar irodalom terén kifejtett kimagasló tevékenységéért. A szeptemberben bemutatott Válogatott írások címû kötetével is meglehetõsen nagy sikert ért el. Amikor felkerestük otthonában, éppen Pozsgay Imre levelét olvasta, amit akkor hozott a postás:
„Mûveidbõl, munkáidból életed csodája bontakozik ki. Aki ennyit tud a világról mint te, az uralkodik is rajta. Azért, mert önmagának is ura. Te vagy az, akinek a sorsa olyan tanulságokat adott, melyekkel megítélhetõ a világ. Amit külön is tisztelek benned, hogy mégsem ítélkezel, hanem a békélést és a szeretetet vallod.”
– Elvonultan élek, mégis felfigyeltek rám. Nagyon sok magas helyrõl jött levelet tudnék mutatni, közöttük Mádl Ferencét is. Ez a legutóbbi nagyon meghatott. Azt szeretem, amikor az írásaimban észreveszik, hogy senkivel szemben nincs bennem harag, gyûlölet. Én magamat adom, indulat nélkül õszintén szólok.
– Hogyan telnek a napjai?
– Fõként levelezéssel és a könyvem postázásával. Az volt az adományozó kikötése a lexikonnal kapcsolatban is, hogy a zöme menjen el tiszteletpéldányként közintézményeknek, iskoláknak, politikai-közéleti személyiségeknek. Ez nekem kötelességem. Már háromszázöt példányt elküldtem a Válogatott írásokból. Valamit el is kell adni, mert a postaköltség nem kevés. A Prima Díjból nemcsak a gyerekeimet támogattam, így karácsony táján jönnek a csekkek, az ember igyekszik támogatni a rászorultakat is. Nem tudok eleget tenni a meghívásoknak, éppen most kaptam emiatt egy szemrehányó levelet Veszprémbõl
– Hogyan tartja a kapcsolatot egykori bajtársaival?
– Hagyományos levelezéssel. Az internethez nem értek, lemezre mentem a levelet, amit aztán a fiam továbbít. A számítógép használatát rám erõltették a gyerekeim, amikor látták a sok javítást, jelölést az írógéppel írt leveleimen. A gépjármûvezetés ellen tiltakoztam, de a szövegszerkesztést megtanultam. A kérvényeket és a leveleimet oroszul írom a moszkvai barátaimnak. Most 18-án egy nagy nap lesz. Az ottani Magyar Intézet igazgatója megbeszélésre hívta az egyik, magyarul jól beszélõ Beljajev nevû fordító barátomat a könyveim orosz nyelvre történõ fordításával kapcsolatban. Emiatt én is voltam kint ’93-ban, de akkor nem sikerült. Munkáim szamizdatban terjednek, népszerûek, tetszik az oroszoknak az a hangnem, ahogy a Keserû Ifjúságot és a Duszja nõvért megírtam. Nem törekedtem könnyekre, sikolyra, lánccsörgésre, a bajtársaim azt mondták, hogy rózsaszínû szemüvegen, rózsásan írtam meg. Nagyon õszintén tettem, káromkodások nélkül. Úgy igyekeztem megírni a történeteket, hogy gyermek és fiatal egyaránt kézbe vehesse.
– Hogy lehetett kibírni azt a sok szenvedést, kínzást, megaláztatást?
– A Jó Isten segítségével. Az csoda, hogy én élek. Meg vagyok gyõzõdve róla, küldetést kaptam a Jó Istentõl. Elõször kaptam nyelvkészséget, hiszen 16 évesen felsõfokú német nyelvvizsgát tettem. A professzorok nem akarták elhinni, hogy nem jártam Németországban. Aztán nyolc hónap múlva oroszul tolmácsoltam. Jó a memóriám, és íráskészséget is kaptam, már az iskolában kitûntem írásaimmal az önképzõkörben, és hát beszélni is tudok. Érdekes, hogy én nem egy, hanem tizenhat helyszínt bejártam rabságom alatt. Voltam Ukrajnában, Kazahsztánban, õserdõben, sivatagban. A Jó Isten keresztül vitt poklon-erdõn, hogy sok élményem legyen. Olyan különc alak vagyok. Szolzsenyicinnel való barátságom is abból fakad, hogy nem savanyú káposztáért kuncsorogtam a lágerben, hanem orosz könyvek után futottam. A kézírásos eredeti naplóm vázlatán hazajövetelem másnapján már dolgoztam. Úgy gondoltam, megírom a kilenc év naplóját, s majd, ha öreg leszek, beadom a Széchenyi levéltárba, ahol az utókor megtalálja, mint Zágoni Mikes Kelemen leveleit. Már ’95 óta megtalálható a levéltárban, csak a másolata van nálam.
– Megírta a könyvei keletkezésének a történetét is.
– Amikor Szolzsenyicint kiutasították a Szovjetunióból, eljöttek hozzám Moszkvából, hogy írjam meg a fejlõdéstörténetemet, ahogy fegyverrel a kezemben orosz fogságba estem, az orosz nép barátja és az orosz kultúra átlagon felüli ismerõje lettem. Amikor a szovjetek elvtársak elmentek, jöttek a magyarok és azt mondták: Rózsás elvtárs, maga megírja az anti-gulagot, hogy a lágerekben nem volt olyan rossz, mint ahogy a maga barátja, Szolzsenyicin ecseteli, mert hiszen itt van egy magyar, aki képes volt átlagon felüli mûveltséget szerezni a lágerekben. Mondtam nekik, én egy különc alak vagyok, ne tessék az átlaghoz besorolni. Könyvmoly voltam világ életemben, és a lágerban addig törekedtem, míg az írást és olvasást el nem sajátítottam. Késõbb akaratom ellenére elkészítettem a kéziratot, mert jó dolgom nekem ott kint nem volt, a napi tizenkét óra munka mellett futottam a könyv után. Amikor elkészült a könyv, Moszkvából jött az üzenet hogy ez még szörnyûbb, mint amit Szolzsenyicin írt. Amikor 1993-ban Moszkvában voltam egy Gulag-konferencián, ott magyarázták meg irodalmár barátaim, hogy Szolzsenyicin hatalmas életmûvet tett le az asztalra. Leleplezte a szovjet rendszer lényegét, de te egy kisember sorsát írtad meg, a lágeri hétköznapjait, ami egy egyszerû olvasó számára hozzáférhetõbben ecseteli a rabsorsot. Mert hiába ír Szolzsenyicin különbözõ Kirov, Gorkij, Zinovjev, Kamenyev és egyéb perekbõl, de ott tízezrével vannak kivégzések, százezrével Gulagra hajszolások, amögött nincs egy ember. Az csak a szovjet rendszer szörnyûségét tárja fel. Az olvasót a te könyveid alapján jobban megérinti, hogy mit is élt át ott egy ember a láger hétköznapjaiban! A te könyved nagyon hatásos az egyszerû olvasó számára. Hát nem is örültek neki! Amikor Münchenben megjelent az elsõ kötetem, kemény dorgálásban részesültem, de akkor már Gorbacsov korszak volt, és nem kellett félnem. Meg különben elõzõleg, amikor megtagadtam a könyv megírását, a hosszú éves gyötrõdés egészségileg is megviselt, de a végén azt mondták: vegye tudomásul, magából nem csinálunk mártírt, magából nem csinálunk második Szolzsenyicint. Gyakorlatilag hagyták elaludni a dolgot. – A könyvem terjesztése nem megy túlságosan – folytatta Rózsás János, a kanizsaiak elõnyben vannak, hamarabb hozzájuthatnak. A kitüntetésekkel és Szolzsenyicin halála alkalmával a nevem ismertté lett, de a könyveimhez való hozzájutás nem olyan egyszerû Magyarországon. Én így is hálás vagyok a sorsnak, amiért sikerült a Gulag témát a felszínre hozni, és a Gulagok írójának neveznek.
– Hamarosan kikerül a nyomdából a Gulag lexikon második, bõvített kiadása. Mivel gazdagodott ez a kötet?
– Több mint nyolcszáz személy sorsával gazdagodott, 4720 személy szerepel benne. Az 534 oldal terjedelmû könyv harminckilenc dokumentumot, rehabilitációs iratot tartalmaz. Az volt a vágyam a korábbi években, talán még a sorstársaim kezébe kerülhet, és rájönnek arra, hogy emlékszem rájuk, hiszen név szerint említem a nevüket. De annyira megritkultak a soraik, nem hiszem hogy valaha orosz, ukrán, tatár vagy egyéb sorstáram kezébe kerül, ha odakint megjelenik.
– Hogyan telik majd a karácsony?
– Nagyon csendes lesz. A feleségemmel együtt nekünk már ajándék, ha még mindig megéljük együtt a karácsonyt. A gyerekek nem jönnek haza, mert a téli utazás kockázatos. Antal fiunk itthon lesz, vele töltjük a karácsonyt, de nagyon szerény keretek között.
– Az ön neve meglehetõsen elõtérbe került a hazai sajtóban az Ivan Gyenyiszevics egy napja (1962), majd a Gulag szigetcsoport (1973-1975) és több más, nagy jelentõségû mû világhírû írójának, Szolzenyicinnek elhunyta után. Miért volt különc, különös ember?
– Minden nagysága mellett egy ellentmondásos személyiség volt. Egyesek kicsit föltupírozták a barátságunkat. Valóban komoly barátság volt köztük, de késõbb egy kicsit elhalványult. A kapcsolattartás nem úgy ment, mint szerettük volna. Tervezte, hogy eljön Magyarországra, de a sors nem adta meg, és az én életemet is egy kissé megzavarták õmiatta, amikor a sorsunk összekapcsolódott. – Különös ellentmondás Szolzsenyicin gondolkodásmódjában, hogy az utóbbi években elfogadta a volt KGB-s Vlagyimir Putyin közeledését, magas állami kitüntetést vett át tõle. Ebben is az írónak és gondolkodónak a társadalmi megújulás felé történõ útkeresését, erkölcsi megtisztulásra intõ, a nemzet minden áron való megmentésére törekvését, az orosz birodalom régi fényének helyreállítását remélõ változások elindítójába vetett bizalmát kell feltételezni. Úgy érezte, kell egy erõs cár. Nem érdekes, hogy honnan jött, milyen diktatórikus hajlamai vannak, áttételesen netán már hány ember vére tapad a kezéhez, csak a szent Oroszországot nagyhatalmi pozíciójába, régi fényébe visszaállítsa. Mert értelemszerûen ez a hatalmas kiterjedésû, soknemzetiségû, erõsen tagolt birodalom bizony keménykezû diktátor után sóhajtozik.
Azt viszont nem gondoltam volna, hogy hazámban az írott és elektronikus sajtóban ezzel a halálesettel kapcsolatban ennyire rám terelõdik a figyelem – magyarázza Rózsás János. Úgy érzékelem – folytatta, hogy a magyar sajtó és a téma iránt érdeklõdõ közvélemény sokkal szorosabb és tartósabb baráti kapcsolatot tételez fel közöttünk a valóságnál. Igyekeztem nyilatkozataimban a tényleges helyzetet érzékeltetni, az elmúlt évtizedek tükrében ugyan nem cáfolni, de kissé lehûteni. Valóban a lágerben a tanár-diák kapcsolatunk komoly volt, a kiváló és sokrétû tájékoztatása számomra nagyon hasznossá vált a késõbbiekben. Sok ismerettel gazdagodtam, miután az akkor még csak középiskolai tanár Szolzsenyicin rendkívül értékelte bennem a tudásvágyamat. Örömteli leveleket írt, amikor íróként való felbukkanása után (1963-ban) felvettük a kapcsolatot. Azonban õszintén rögzíteni kell azt a tényt, hogy 1953 februárjában történt szabadulása után soha többé személyesen nem találkoztunk. Csak az újra felvett kapcsolat, a levélváltások jelentették azt, hogy számon tartjuk egymást. A szovetunióbeli üldöztetése, majd aztán a zürichi, késõbb az amerikai számûzetésben töltött évtizedek akadályozták a kapcsolattartást. Ez aztán a késõbbiekben nem az elmélyült, szoros barátság kialakulását eredményezte, inkább idõvel egyre jobban halványult, ritkult a kapcsolatunk a sorsunk teljesen eltérõ alakulása és egyéb körülmények miatt, melyekrõl nem lenne illõ nyilatkozni az idõközben elhunyt egyes szereplõk iránti kegyeletbõl.
Egyet tartottam a gyászos esemény kapcsán hazai vonatkozásban lényegesnek: – nyilatkozataimmal ismét sikerült ráterelni a figyelmet a II. világháború után szovjet kényszermunkatáborokba elhurcolt magyar rabszolgák százezreire. Szólhattam arról a hatalmas emberveszteségrõl, melyrõl a magyar történetírás és a tankönyvek mind a mai napig hallgatnak.
Most már csak az a kívánságom, hogy a rivaldafény kihunyása után is megmaradjon volt hallgatóimban, olvasóimban az érdeklõdés nemzedékem tragikus sorsa iránt, és a közoktatás felelõsei ne feledkezzenek meg a huszadik század eseményeinek tényszerû és sokoldalú megvilágításáról: Trianonról, a Horthy-korszak tárgyilagos megítélésérõl, a II. világháború magyar hõseirõl, és az azt követõ jóvátételi, szibériai kényszermunkáról, valamint 1956 mai napig kiható vívmányairól, a szabadságharc kegyetlen megtorlása ellenére.
B.Zs.