Május 9-én vett Nagykanizsa város polgársága, Nagykanizsa város elöljárói Nagykanizsa díszpolgárától, Takács Jánostól örök búcsút. Temetése és a nagyszámú résztvevõ tanúságot tett arról, hogy életével, tevékenységével kiérdemelte Nagykanizsa Megyei Jogú Város kiemelt polgári megtiszteltetését.

Takács János nem volt a város szülötte, gimnáziumi tanulmányai idején került a városba, de ettõl kezdve élete a város eseményeivel szorosan összefonódott. Tanulmányait a pietás szelleme hatotta át, amelyet a Piarista Gimnázium közvetített és ültetett el benne. Az a pietás, amely nem ismer határokat, a világnézet, a pozíció, a származás, a hatalom képviselõi között, és amely azt a keresztény humanitást képviselte, mely e város szellemét háromszáz éven keresztül meghatározta, és talán meghatározza ma is.
Tanulmányainak kezdetén Kanizsa Trianon után is egy kereskedõ, egy garnizon ám egy határszéli város, melyben a magyarok mellett jelentõs létszámban találhatók különbözõ nyelvû és származású családok. Az elmúlt kommunista éra a város szellemét erõsen megváltoztatta ugyan, átalakítani teljesen még sem tudta. Ebben az idõben is voltak, akik egyéni érdekeiket hátra szorítva a közösséggel együtt és a közösségért tudtak élni.
Iskolás éveinek befejeztével a kitelepítések idején családjával õt is kitelepítették, habár õ a nép fia lévén nem számított úgynevezett osztályidegennek. Kitelepítésüknek oka az volt, hogy szülõfalujában házukat az akkori vezetés elvette és más célra használta fel.
Vele együtt több iskolatársát érte hasonló sors, akik közül többen, mint Kanizsa város szülöttei, a város hívószavára 60 év után elõször láthatták meg házukat, utcájukat, iskolájukat, ahol életük indult és ahol iskoláikat végezték.
Takács János azonban kitelepítése és sanyarú sorsa ellenére megmaradt humánus, igaz embernek, aki késõbb a város életében, mint gazdasági szakember részben a takarékpénztár, részben a kanizsai bútorgyár felépítésében jelentõs érdemeket szerzett. Az õ segítségével kaphatta Kanizsa nyugatról azon segítséget, mely a város iskolái, a város kórháza, öregotthona, a Máltai Szeretetszolgálat, Zalaegerszeg Megyei Jogú Város Kórháza javára szolgált.
Az exportál bútor szállítói hazafelé adományokkal megtöltve, segíthettek a város rászorultjainak. Ezen transzportokat Takács János közvetítésével a bútorgyár vezetõsége tette lehetõvé. Az õ segítségével vált intenzívebbé a városi kórház és a külföldi adományozók kapcsolata.
Temetésén a város polgármestere, valamint a megemlékezõk részletesen méltatták tevékenységét, amihez csak egyet kell hozzáfûzni: hogy õ megpróbáltatásai ellenére mindig a béke és a szeretet közvetítõje volt és maradt haláláig.
A kitelepítés miatti megpróbáltatása következményeként egészsége is kárt szenvedett, mint minden kitelepítettnek, sok megaláztatásnak volt kitéve. Ennek ellenére soha, még kínzóval szemben sem táplált ellenségeskedést. Mindenkit az egymás iránti segítség, az egymás iránti béke és megértés szellemében befolyásolt és igyekezett jobbra bírni.
E sorok íróját is többször figyelmeztette, hogy ne azt hangsúlyozza, amit bírálni akart, hanem inkább találja meg az utat egy olyan megoldáshoz, amely az ellenfelet is békére kötelezi.
Eltávozásával nem csak választott városa Nagykanizsa, de hazánk is szegényebb lett, mert egy igaz magyart és egy igaz embert vesztett, aki mindig és minden helyzetben a közösségért élt és a közösség javát szolgálta. Díszpolgársága mellett igaz magyar volt, aki hazánk mindig és minden idõben csak hálával gondolhat vissza.
 

(Dr. Perjés Ottó szintén Nagykanizsa Megyei Jogú Város Díszpolgára. A Németországban élõ orvos számtalan adománnyal segítette a város több intézményét és a kórházat. A megtisztelõ címet 2011-ben vehette át.)