Építünk, vagy csak pusztítunk?
- Amikor elmegyünk vásárolni, akkor az a kenyér már ott van – kezdte Váron István plébániai kormányzó elmélkedését az esti misén. Majd szélesítette a következtetéseket: Kik dolgoztak azon, hogy az a kenyér ott legyen? Nagyon sokszor nem gondolkodunk el ezen, és azon sem, hogy az az ország, ahol mi élünk, azt ki építette föl? Hiszen mi beleszülettünk ebbe az országba. És beleszülettünk az egyházba, illetve amikor megkereszteltek minket, akkor az egyház tagjai lettünk.

És most az a kérdés, hogy mi, akik már benne élünk, mi mit teszünk ezért az országért? Mi mit teszünk ezért az egyházért? Mert a gyerekeink ebbe születnek bele. Milyen országba fognak õk beleszületni? Milyen egyházba fognak õk belekeresztelkedni? Abba, amit ti fölépítettetek. Abba, amin ti fáradoztatok. Építettétek? Fáradoztatok érte?
Rengeteg kritikával tudunk élni. Hogy ez az ország miért olyan, amilyen? Ez az egyház miért olyan, amilyen? És ha ma kritizáljuk, akkor térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, mit tettünk azért, hogy ne ilyen legyen? És nem biztos, hogy jogunk van kritizálni úgy a magyar államot, hogy adott esetben nem teszünk érte semmit. Vagy éppen pusztítjuk.

Csak széltõl lengetett nádszál?

- A mi életünkben mi a kenyérhéj? A mi életünkben mi a tartás? Nekünk, magyar embereknek mi ad tartást? A magyar államnak mi ad tartást? A magyar egyháznak mi ad tartást, hogy ne folyjon szét, mint egy massza? Hogy ne tûnjön el a süllyesztõben? Hiszen hogyha ez a kenyér egy szétfolyó massza lenne, fognánk, és kidobnánk a kukába. Ha az országunk egy szétfolyó massza lesz, akkor megfogjuk és kidobjuk a „kukába” - vagy valaki más.
A mi életünk attól olyan, amilyen, hogy vannak törvényeink. Az isteni törvény a legalapvetõbb törvény arra, hogy mi a jó és mi a rossz. Meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól? És még egy gondolat a tartásunkhoz: véleményem szerint hozzájönnek mindehhez az elveink. Vannak-e elveink, amik szerint élünk ebben a világban? És vannak érdekeink... Elvek és érdekek. A kettõt nem emelem egy szintre. Mind a kettõ fontos, de az elveink - úgy érzem - fontosabbak, mint olykor az érdekeink.
Nem politizálni akarok, de szavazni fogunk. Mire fogunk szavazni? Elvekre vagy érdekekre? És nekünk, akik itt vagyunk, elveink vannak, vagy érdekeink vannak? Aszerint cselekszünk, ami nekem éppen most jó és fontos? Jézus ezt úgy fogalmazza meg - õ is politizált, elég sokat -, hogy széltõl lengetett nádszál: hol erre dõl, hol arra.
Mi milyen emberek vagyunk? Széltõl lengedezõ nádszálak? Most erre jobb, akkor erre hajlunk, most arra, akkor arra? Ha az egyház olyat mond, ami nekem nem tetszik, akkor kilépünk? Vagy ha éppen úgy kívánjuk, akkor belépünk? Ez az érdekember véleményem szerint. Az elvvel élõ ember pedig azt mondja, hogy akkor is az egyházhoz tartozom, ha bele kell halnom. Nagyon sok ilyen, elv szerint élõ ember szenved most a világban. Gondoljunk csak az iraki keresztényekre: õk elvbõl keresztények. Ha érdek-keresztények lennének, akkor már muzulmánok lennének. Õk elvbõl keresztények még akkor is, hogyha meg kell halniuk. Mi vállalnánk ezt a kihívást, ezt az elv-kereszténységet? Nem azért vagyok itt, mert tetszik, vagy nem tetszik, hanem mert itt akarok lenni, mert Istent akarom szolgálni ott, ahova Õ állított engem. Ugyanez az országgal kapcsolatban is: csak azért megyek el külföldre, mert nincs elég pénzem? Ez érdek-magyarság. Hol vannak az elveink? Mindegy, hogy hol élünk? Mindegy, hogy ki lakik a szomszédban? Szerintem nem mindegy. És csak a pénz nem lehet meghatározó tényezõ az életünkben. Hol vannak az elveink? Hogy azért szolgálok ebben az országban, mert azt akarom, hogy jó legyen az itt élõ embernek.
Isten sem érdekbõl Isten. Krisztus nem érdekbõl jött erre a földre, nem érdekbõl halt meg a kereszten; neki volt a legkevesebb haszna ebbõl. Õ elvbõl halt meg a kereszten, mert azt mondta, hogy én érted élek. Én neked akarok jót. Akkor is, ha te engem megtagadsz. Akkor is, ha te engem keresztre feszítesz. Én akkor is meghalok érted a kereszten, mert ezért jöttem. Istennek vannak elvei, amiket nem cserélget nap mint nap. Ez a mi szerencsénk. De vajon vannak-e nekünk is elveink?

Mi mennyire vagyunk fogyaszthatók?

- Harmadik mozzanat a kenyér héja után a kenyér belseje: mert attól finom igazából a kenyér, hogy milyen a belseje. Milyen az életünk? Fogyasztható? Ízletes? Vagy már kiszáradt? Megkeményedett? Mi emberek a másik ember számára fogyaszthatók vagyunk? Jó velünk lenni egy családban? Jó velünk lenni egy munkahelyen? Jó fõnökök vagyunk? Jó beosztottak vagyunk?
A mi országunk milyen? Megint csak, ha jó néhány országhoz hasonlítom magunkat, akkor azért jó itt élni. Én szeretek itt élni. Én is éltem külföldön, és tudom, hogy nem fenékig tejfel. Azért nem mindegy az sem, hogy a gyökereink hol vannak? S hogy milyen nyelvet beszélünk, és hogyan gondolkodunk? Kérjük Istennek a kegyelmét, nemcsak abban, hogy legyen mit ennünk, hanem kicsit gondolkodjunk el azon is, hogy mi a szerepünk nekünk ennek az országnak és ennek az egyháznak az életében, és ami a feladatunk, azt tegyük meg! Lehetõség szerint a kritikát pedig csökkentsük, mert - mint említettem - nem biztos, hogy mi olyan sokat tettünk ezért az országért és egyházért, hogy jogunk legyen kritizálni.

István atya a Város Miséjét záró áldása elõtt a zsúfolásig telt Alsótemplomban még egyszer megköszönte, hogy olyan sokan eljöttek hálát adni országunkért, egyházunkért. - Kérjük Isten irgalmas szeretetét, hogy tartson fönn minket továbbra is.

Jó itt élni

- Köszönöm városunk vezetõinek a jelenlétet, és mindazt a munkát, amit õk végeznek, hogy nekünk jobb legyen itt élnünk. Mi mindannyian a város tagjai vagyunk, és ha mi jobbak leszünk, a városunk máris jobb lesz. Köszönöm valamennyiõtök fáradozását, munkáját, amit ezért a városért, az országért tesztek. És kérem, hogy ezután is lankadatlanul, elvekkel felvértezve szolgáljuk ezt az országot és benne a magyar egyházat is.

Kanizsa