A Fõ úti 1875-ben épült Rosenfeld-ház udvarán negyven évvel ezelõtt még nagy volt a sürgés-forgás. Akkoriban tizenhat iparosember megfért egymás mellett a szûk udvarban kialakított üzletekben, mûhelyekben. Itt kezdte a késes szakma elsajátítását édesapja mûhelyében a ma már nyugdíjas Heffner László Lajos is.

– A napjainkban kihalófélben lévõ mesterség az ön esetében apáról fiúra szállt. Szívesen vette át a stafétabotot?

– Mint sváb gyerek, nagyon szerettem volna Németországba utazni nyelvet tanulni, de édesanyám nem engedett el, hanem ideirányított apám mûhelyébe, ahol aztán ott is maradtam. Õ Pécs mellett született Bélbaltaváron. Baján tanulta ki a lakatos szakmát, végül késes lett. Aztán Nagyatádra került dolgozni, ott ismerkedett meg édesanyámmal. Az 50-es években azonban közölték vele, hogy Heffnernek itt nincs helye. Nem volt más választása, vagy Kanizsára költözik, vagy Sopronba. Az akkor hatvan éves Bozzai Pista bácsi nevezetû köszörûs idecsalogatta, s késõbb, amikor megöregedett, átvette tõle apám az egész mûhelyt. Akkoriban a késesek messzi városokból névrõl ismerték egymást. Összetartóak voltak, a szakma képviselõi tudtak egymásról, ha nem is találkoztak. A szinte velem egy idõben kezdett fõvárosi, sárbogárdi, pécsi, keszthelyi, balatonfenyvesi késesek kihaltak, úgy tudom, a sárvári késes unokája még ûzi a mesterséget.

– S menetközben megtetszett a szakma?
– Kénytelen voltam tizenhat éves koromtól bejárni és dolgozni a mûhelybe az azóta már lecserélt gépeken. Mesterlevelet szereztem, nagyjából megszerettem a szakmát. Amikor húsz év után visszahoznak egy kést és megjegyzik, hogy ezt maga készítette, csak meg kell szögelni, ez egyfajta elismerés, hiszen hosszú ideig használták és még mindig jó! Idõsebb emberek, ha behoztak valamit javíttatni a környékbeli falvakból, az a napjuk erre a feladatra volt szánva. Ráértek beszélgetni, meséltek a régi dolgokról. Az idõsebb hölgyek azt is elújságolták például, hogy le kellett a tyúkok szárnyát vágni, mert átrepültek a szomszédba. Tudja, muszáj volt õket meghallgatni! Sok mindenrõl kikérték a véleményemet. Szerettem az emberekkel foglalkozni.
– Kik voltak a megrendelõk?
– A bútorgyár, vágóhidak, óvodák, bölcsõdék, kórház. Borotvát köszörültünk a sebészetnek, szülészetnek. Hoztak szikét, pengét, mikroton-késeket, amivel a lefagyasztott emberi szövetet cigarettapapírnál vékonyabbra szeletelték fel. Még annak is kicsorbulhatott az éle, például a vérerek vágásánál. Voltak visszajáró kuncsaftjaim Skóciából, Olaszországból, Németországból és Ausztriából. Nagyméretû bicskákat gyártottunk a fúrósoknak agancsnyéllel, amit akkor használtak, amikor hirtelen el kellett nekik vágni valamilyen vastag kötelet. Sokan keresték a diófa markolatú bicskákat. Édesapámnak sok testvére volt, huszonegyen ültek le az asztalhoz ebédelni. Amikor azonban a nagyapa elfoglalta a helyét, kivette zsebébõl a bicskáját és azzal evett. Hiába tett elé másik kést a nagyanyám! Aztán kezdett hanyatlani a köszörûsség iránti érdeklõdés. Nem is annyira a technikai fejlõdés volt a gátja, hanem elfogyott az emberek pénze.
– A technikai fejlõdés hogyan érintette a tevékenységüket? Azt hallani, kihalófélben van a szakma és nincs utánpótlás!
– Az anyagok változtak, egy ideje a rozsdamentes eszközöket keresték az emberek, s most ismét a nem rozsdamentes iránt érdeklõdnek, mert az a véleményük, hogy jobb a minõségûk. A fiam már gyermekkorában geológus szeretett volna lenni, a lányom nem választhatta ezt a szakmát, mert férfierõ kell hozzá. Az a gond, hogy a komoly végzettségû szakemberek külföldön próbálnak munkát keresni, elhelyezkedni, mert idehaza nem tudnak megélni. A fiam például Ausztráliában geológus. Igaz, én küldtem ki oda dolgozni. Menjél ki – mondtam neki, ebbõl az országból el kell menni! Sok ismerõssel találkozik külföldön, sajnos az a szomorú, hogy õk ott fizetik az adót és nem itthon.
A csöppnyi mûhelyben a fekete az uralkodó szín. Az ezüstszürke vaspor nemcsak a függönyökbe, falakba ívódott be, hanem az ott dolgozó bõrébe is. Facsapágyak, spidli, klupni, kirner, cunder, filchengerek, agancsmaró, olló- és késköszörûk sorakoznak egymás mellett az asztalokon, polcokon. Minden eszköznek megvan a saját szerszáma. Satu, borotvaélezõ, borotvafenõ szíj, kövek, présgép a drágán elõállítható zsebkésekhez. Naponta kézbe kellett venni a fúrógépet, üllõt, kalapácsot…
Bakonyi Erzsébet