A Hári házaspárral évek óta lehet találkozni a kanizsai piacon. Hobbiként gyûjtik a gombát, s ha többet találnak, mint õstermelõk, értékesítik. Ha nem tudják eladni, megszárítják, így is lesz gazdája.

Kanizsán olcsó a gomba – vélekednek –, fõleg ha sok terem. Éppen emiatt járnak el vidékre is. Kiszemelt, különleges területeik nincsenek, ott gyûjtenek õk is, ahol mások. Legszívesebben Kaszópuszta környékére járnak. Ez a kedvenc helye a feleségnek, akit gyakorta szólít a férje gombakirálynõnek. Húsz éve járják az erdõt. Amíg Ibolya a vásárcsarnokban árul, Béla az idõ alatt végzi el az õ feladatait. Ha úgy adódik, segít a három gyermeknek, de a szõlõhegyen is akad munka bõven.
Nemrégiben én is csatlakoztam hozzájuk. Délelõtt piacoztak, aztán gyorsan ettek otthon valamit, s indultak tovább, mert ilyenkor, vadászati szezon idején délután három órakor el kell hagyni mindenkinek az erdõt. Autójukat megpillantva már messzirõl integettek a hazafelé tartó ismerõseik. Többnyire iharosberényiek voltak, gombával teli kosaraikat kerékpárjuk kormányára akasztották. Az erdõtömbbe érve három égtáj felé indultunk el. Ibolya ilyenkor nem szeret beszélgetni, hamarosan el is tûnt a szemünk elõl. Cikk-cakkosan lépdeltünk a zörgõ levelek között. Domb, emelkedõ nem állta utunkat, akadálytalanul szemlélõdhetett a gyakorlatlan gombázó is. Békák ugrándoztak lábunk elõtt, róka és õzlábgomba, galambica, nyári vargánya, édes szárú tinoru állta utunkat számtalan mennyiségben az ehetõk közül. Hagytak nekünk is e szépséges, ásványi anyagokban gazdag eledelbõl a korán kelõk. Alig maradtam magamra a nyártól búcsúzó lombok között, egy napfényes tisztásra érve fekete kígyó sietett el mellettem. Büszkén magasra emelt fejét két fehér félhold díszítette. Megvártam amíg eltûnik a fûben, és óvatosan továbbindultam. Tudtam, viperával is lehet találkozni errefelé, ezért célszerû gumicsizmát húzni.
– Nem akarom megmondani mivel, de legutóbb megjelöltem azokat a fákat, ahova érdemes visszajönni – szólalt meg Béla. Az ágak, mint oldalára állított kereszt, a fatörzshöz támaszkodtak. Csak rövid idõre, míg a hordozójuk megpihen, és ismét a vállára veszi.
– Észrevettem –, nyugtáztam halkan.
– Minden útnak, minden fának jelentõsége van – toldotta meg szûkszavúan a gondolatait.
Gyorsan eltelt az õsziesre fordult kora délután. Még nem lehetett látni Ibolyát, de a bokrokon átszûrõdõ énekével jelezte, szerencsével járt: „Most múlik pontosan,/ Engedem hadd menjen/ Szaladjon kifelé belõlem/ Gondoltam egyetlen/ nem vagy itt jó helyen/ nem vagy való nekem/ Villámlik mennydörög/ ez tényleg szerelem.”
Fáradhatatlan és szinte hihetetlen, maholnap 70 éves lesz. 3-4 évesen érintette meg az erdõ varázsa. Vadász édesapja és vadõr unokatestvére nyomdokain haladva egy életre magába szívta az erdõ illatát. Húsz éve járják együtt az erdõt. Õ a gyakorlatiasabb, míg férje az elméleti ismeretek mellett sorolja a gombák latin nevét is. Csigáktól itt nem kell tartani, az agyagos földet kedvelik inkább. A homokos talajon az ember hamarabb megtalálja a gombát, és elviszi elõlük.
Szedés közben késsel megtisztítják a terményeket, de ez nem jelenti azt, hogy már nincs több teendõ velük. Gombaételt ritkán fõznek, hisz erre már alig jutna idõ. A gyûjtéssel tíz kilométereket gyalogolva, több órát eltöltenek, és otthon egy órát is elvesz az elõkészítés. Újra letisztítják és átnézik, nincs-e közöttük hibás, mert csak a szépet lehet eladni, és még azt is el kell dönteniük, melyik piacot keressék fel másnap reggel. Nyugdíj kiegészítésként jól jön ez a kereset.
Az erdõt elhagyva a kis hátizsákból elõkerül az innivaló. Egyél picim te is! – nyújtotta férje felé a süteményt az asszony, majd folytatták útjukat, melyet negyvenöt éve közösen választottak.

Bakonyi Erzsébet