Bemutatták Rózsás János író, volt gulag-rab, Gulag Lexikon címû kötetének második, bõvített kiadását. A Magyar Mûveltség Kincsestára Szabadegyetem sorozatában megjelent 546 oldalas kötetben 4720 volt magyar gulag-rab sorsa, története tárul az olvasó elé. A könyvet 39 rajz, dokumentációs melléklet illusztrálja.

A rendezvénynek helyet adó Halis István Városi Könyvtár konferenciatermében a megjelenteket Rajnai Miklós köszöntötte. A mûvet és a szerzõt Czupi Gyula, a könyvtár igazgatója és Kiss László vállalkozó, a szabadegyetem társszervezõje méltatta. A lexikonból Megyes Melinda, Baracskai Anikó és Kanász Viktor, a Batthyány Lajos Gimnázium tanulói olvastak fel részleteket. A dedikálást megelõzõen az író válaszolt a hozzá intézett kérdésekre, melyekbõl néhányat felidézünk:

– Mi volt a jelentõsége a lágerekben a szeretetnek, a hazaszeretetnek?
– A láger szenvedéseit a szerencsésebbeknek az istenhitük és a hazaszeretetük segítségével sikerült túlélni. Másképp nem lehetett volna elviselni azt az áldozatot, amit a hazánkért kellett hozni, mert tudtuk, hogy a hazánkért szenvedünk ártatlanul. Az oroszok nem egyszer mondták nekünk, jó nektek, mert ti hisztek Istenben, és reméltek az õ kegyelmében. Mi Sztálinban hittünk, és íme itt vagyunk, nekünk semmi jövõképünk nincsen. Ti még tudtok hinni a szeretetben, és a megtartó erõben, amit a hazafiság és a hit jelent. Szörnyû dolog volt hallani, amikor éjszaka egyik-másik kisfiú sírva hívogatta az édesanyját! Én levente voltam, hiszek a szebb jövõben, akárhogy is van, mert a lágerban nem volt reményünk. Csodálatos módon bekerültem az elsõ hazaszállított magyarok közé, és nem kellett a kiszabott tíz évet letöltenem, csak kilencet. Elmaradt az örökös számûzetés, és a Jó Isten kegyelmébõl még mindig élek. Krónikása, eleven tanúja vagyok mindazoknak, akik már nem szólhatnak, akik a hideg szibériai földben nyugszanak, vagy már idehaza végzett velük az onnan hozott betegség. Amíg a jó Isten éltet, addig képviselem a magam gyarló erejével a múlt igazságát, mert a történelemkönyvek, a tankönyvek errõl nem sokat beszélnek. Érzem, a küldetésemet teljesítem ezzel, kötelességet tejesítek.
– Mit jelentett a kölcsönös felelõsségvállalás?
– Amint elitéltek bennünk, megszûnt a nemzetiségünk, a korunk, a nemünk, mert a gyerekektõl az öregig, a nõtõl a férfiig, nációtól, nemzetiségtõl eltekintve egyformán vonatkozott ránk minden törvény, és rendelet. Természetesen vegyes összetételû brigádokban éltünk, ahogy a könyvben is említem, harmincan tizenhét nemzetiségbõl tevõdtünk össze. Össze kellett, hogy kovácsolódjunk. Ott nem számított, hogy román, szerb, tadzsik vagy tatár valaki. Összefogtunk, gyakorlatilag egymásra voltunk utalva. A tízparancsolatot megtoldtuk a kötelezõ bajtársiasság parancsával, mert csak így lehetett egymáson segíteni a túlélés érdekében. Nem volt ott nemzetiségi kérdés. Szeretném, ha a konszolidáltabb, normálisabb viszonyok között is összeférnének az emberek. Nem tudom, a jómódjukban nem tudnak összeférni egymással? Amikor frontra került egy katona, szívet szaggató volt látni vágyakozását a családja után. Most meg mit élünk meg? A házasságok zöme felbomlik. Nem bírják ki egymással, nincs tûrõképességük egymáshoz, nem képesek egészséges kompromisszumra a házastársak. Hogy miért van ez? A vallástanság hozza magával, vagy az anyagias ideológia? A lágerekben sorsüldözött emberek éltek, de a bajban összefogtunk, és igyekeztünk egymás köreit nem zavarni. Miért van idehaza békétlenség, a családon belül pedig zûrzavar? Vagy a hitoktatás, a hit, az erkölcsi tartásra nevelés kimaradt a tankönyvekbõl? Sajnálom ezt a nemzedéket. Szánom õket, akik nem képesek fölülemelkedni az anyagi javakon, és nem gondolnak arra, hogy a lelki érték mindennél fontosabb. Mit ér a pénz, a vagyon, ha csak marakodunk rajta, és nem tudunk szeretetben egymásnak jó szót nyújtani és mosolyogni. Engem egy derûs embernek tartanak. Valóban, egy kiegyensúlyozott ember vagyok mindannak ellenére, hogy nem csak a kilenc év, hanem az utána következõ üldöztetés, a Szolzsenyicin miatti meghurcoltatás is sok mindent okozott. Elfogadtam sorsomat a Jó Istentõl, és 83 évesen is belemosolygok a nagyvilágba.