Öt év után ismét fõorvos vezeti a kórház járóbeteg-szakrendelését, a fõvárosból Nagykanizsára került dr. Bicsak Ágnes személyében. A fõorvos-aszszony olyan szakrendelõt szeretne, ahol a beteg és az egészségügyi dolgozó egyaránt jól érzi magát. Megszüntetné a szakrendelések zsúfoltságát, az esetenként több órás várakozást.

– Alapvetõen gyermekgyógyász vagyok, a pályafutásomat azonban mégsem egy kórházban, hanem a gyógyszerkutatással kezdtem, ezután kerültem a váci kórház gyermekgyógyászati osztályára – mondta lapunknak elöljáróban dr. Bicsak Ágnes. – Majd a László Kórházban, ezt követõen pedig egy csecsemõotthonban dolgoztam, utóbbi helyen hosszú ideig, csaknem tizennégy évig. Ez idõ alatt pszichológus diplomát szereztem az ELTE-n, majd egy menedzserképzõt is elvégeztem. Ezután a közigazgatásba mentem dolgozni, az egyik fõvárosi önkormányzatban én voltam az egyetlen, egészségüggyel foglalkozó ember. Közben letettem a közigazgatási szakvizsgát. Amikor megláttam a nagykanizsai kórház pályázati kiírását, nem sokat tétováztam, hiszen a férjem egész családja erre a vidékre való, így sokat jártam itt, s nagyon megtetszett Zala. Bízok magamban, azt remélem, hogy az elmúlt négy év tapasztalata elég arra, hogy egy szakrendelõt irányítsak, hiszen a XIX. kerületi önkormányzat, ahol dolgoztam, egymilliárd forintos költségvetésû szakrendelõ mûködését felügyelte. Úgy vélem, tisztában vagyok a rendszer buktatóival, s kész terveim vannak arra vonatkozóan, hogy milyen intézkedéseket lehet és kell bevezetni, amelyek mindenki számára pozitív változást hozhatnak. Hankiss Elemér írja azt a Társadalmi csapdák címû könyvében, hogy ha a szereplõk tekintettel vannak egymásra, mûködik a belátó képességük, empatikusak és jó társadalmi szerzõdéseket tudnak kötni, akkor nem egymás kárára dolgoznak, hanem a legmesszebbmenõkig figyelembe veszik a közös érdeket. A szakrendelõ pedig tipikusan ezt a helyzetet képezi le, itt valóban egymásra vannak utalva az egyes szakmák. A szakrendelések munkáját ezért úgy gondolom megszervezni, hogy a beteg otthonosan érezze magát, ne várakozzon sokat. A betegnek nem szabad úgy éreznie, hogy nálunk kiszolgáltatott. Partnernek tekintjük, akinek a személyiségi jogait tiszteletben tartjuk – annak ellenére is, hogy a mostani „reform” egy kicsit kiégette a szakmát. Az egészségügyi dolgozók manapság túlságosan sokat foglalkoznak magukkal, ami érthetõ egy olyan helyzetben, amelyben „megnyomorítják” a kórházunkat. Nem kell meszsze menni a példáért, itt van a mi kórházunk, ahol elvették a kórházi ágyak egyharmadát, méghozzá úgy, hogy a szakmát senki nem kérdezte meg, vajon jó lesz-e így? Ugyanis egy ilyen, „eszi, nem eszi, nem kap mást” helyzetben mindenki sértve érzi magát, mert úgy érzi, rá megint nem figyelt senki. Eközben az ágyszám-csökkentés miatt éves szinten több mint négyezer beteggel kevesebbet tudunk ellátni, s ez a szakmában lelkiismereti válságot is okoz. Aki az ágy mellett dolgozik, annak nehéz ezt a helyzetet feldolgoznia, s az ebbõl adódó feszültség esetleg a beteg, vagy a kollégák felé áradhat.

– Ez akkor azt jelenti, hogy az Ön feladata lenne egy kicsit a dolgozók „trenírozása” is?

– Konkrétan ilyen feladatot nem kaptam, de természetesen szívesen vállalkozom ilyesmire, azt hiszem, rendelkezem olyan empátiás képességgel, hogy minden helyzetbõl megpróbálom a maximumot kihozni.

– Milyen koncepcióval vág neki a szakrendelések átalakításának?

– Jelenleg úgy tûnik, hogy a szakrendelõben mindenki a maga ura. Ám éppen ezáltal válik kiszolgáltatottá a beteg. Számítok arra, hogy nem fogad mindenki felhõtlen örömmel, mert én itt rendet szeretnék tenni, hogy az ellátás pontos legyen, a színvonal növekedjen, szellemiségében pedig a szolgáltatás-jelleg felé tolódjon el. S hogy mindez miben nyilvánul meg? Úgy vélem, fontos lenne felülvizsgálni a rendelési idõt, ugyanis a legtöbb szakrendelésen tizennégy órakor befejezõdik a munka. Meg kell nézni azt, hogy vajon nem szolgálja-e jobban a betegek érdekeit, ha osztott rendelési idõ lenne, azaz szünet közbeiktatásával délelõtt és délután is mûködnének a rendelések, mondjuk nyolctól tizenegyig, és tizenhárom órától tizenhatig. Így lehet, hogy nem kellene szabadságot kivenni a betegeknek ahhoz, hogy el tudjanak jönni orvoshoz. Fontos, hogy az elõjegyzési rendszer is pontosan mûködjön. Nem fordulhat elõ az, hogy valaki mondjuk, nyolc és tizenkét óra között kapjon idõpontot, mert akkor az nem idõpont. Sokféle módszer ismeretes, amelyekkel megkönnyíthetjük a várakozást. Fontos szempont az is, hogy a nagy betegforgalmú szakrendelések ne szûk folyosókon mûködjenek, ezért ne lepõdjenek meg a betegek, ha amikor legközelebb jönnek, már máshol találják az adott szakrendelést.

– Saját tapasztalat, nem egyszer elõfordult, hogy a csecsemõgondozáson pici babákkal két-három órát kellett várakozni. A szakember-hiány nem jelent némi korlátot a várható átszervezésben?

– Ilyesmi rendszeresen nem fordulhat elõ, egyszer-kétszer esetleg. Lehet, hogy kevés orvos van, de azt gondolom, a beteget nem hívhatjuk be akkorra, amikor biztosan tudjuk, hogy nem lesz orvos. A páciens nem várhat három órát azért, mert az orvos nem tudja, hogy mikor tud lemenni a rendelõbe. Ismétlem, nem mondom, hogy ez néha nem fordulhat elõ, de rendszeresen erre berendezkedni nem lehet. Gondolni kell arra is, hogy mondjuk, a cukorbetegek nem várakozhatnak több órát a rendelõben, miközben lehet, hogy már enniük kellene, vagy éppen inzulint beadni. Általában a háziorvosi rendelõkben sem szerencsés, ha a betegnek sokat kell várakoznia.

– Ha egy mondatban kellene összefoglalni a céljait, milyen szakrendelõt szeretne?

– Ahol a beteg és az egészségügyi dolgozó is elégedett. Jó ízû munkát szeretnék.

Horváth Attila