A kanizsai mûvészetpártoló közönség nevében szeretettel köszöntöm a famitológiás fafaragó Csávás Csabát; a földrõl való, de az ég felé törekvõ madarakat és a Kodály Zoltán Mûvelõdési Házat – azért, hogy ebben a hármasságban létrejöhetett ez a hangulatos kamarakiállítás.

Mert nem csak az égnek vannak madarai, s Noénak hollója és három galambja, vagy az életnek fája, a jó és rossz megismerésének fája; de Csávás Csabának is vannak kedvenc madarai, melyeket az õ kedves õsanyagából, a fából mint mester hívott életre.

Csávás Csaba faszobrász 1956-ban Budapesten született, 1980 óta él és alkot Nagykanizsán. Sok alkotása látható köztereinken. Mára már nagyon a miénk lett. A zalai és nagykanizsai fafaragók egyesületében dolgozva sok más alkotó szobrainak világrahozatalában is segített. Jellemzõ rá a sokféle technika, a mitológiás ismeretek, a hagyománytisztelet, a groteszk népi humor. A faragókéstõl a láncfûrészig terjed az eszköztára a szobroktól a játszótérbútorokig, miközben érzékenyíti ízlésünket. Itt és most tizenhárom szoborral jelenik meg Csávás Csaba mûvészete: a pelikántól a turulig. Az itteni Vasutas Fafaragó Szakkör vezetõje volt hat évig, jelenleg a Nagykanizsai Fafaragó Egyesület vezetõje.

Tudjuk: a fának lelke van, a fába életet, dalt lehet álmodni az érintés gyönyörûsége által, ha a szépségre van hangolva a mester. Bonyolult világunkban mégis-igényünk a tiszta forma. Az ég felé növekedni a fák által és a madarak által is tudunk: e két lehetõség mintegy erõsíti egymást ebben a találkozásban. S a hagyományos, klasszikus és konzervatív normákon át is lehet ábrázolni! Ebben az ábrázolásban megvan a testet-öltés és talán a szellem körüllengése is; mert igenis, a következetes realizmus által is, a természetelvû igényes plasztikai alakítás révén is felfejthetõk a világmindenség titkai.

Bevallott vállalása Csávás Csabának a népmûvészet szeretete és a magyarságtudat. A fafaragók általában naiv népi mûvészek, de õ továbblépett ezen az állapoton, ezért nevezhetõ faszobrásznak, akár kõszobrásznak is lehetne, de megmaradt az õsi, organikus, szerves és burjánzó anyagnál: a fánál. Az ábrázolásban nála fontos, hogy mibõl készültek ezek a testek, simaságuk – érdességük szinte vonzza az érintést, a tapintást. A fa, mint sokkal inkább élõ anyag a kõnél, így válhat az élet, az élõ ábrázolásának hordozójává: a statikus ábrázolás így lesz dinamikus, nem csak témája miatt. Így válnak a faszobrok vitathatatlanul érzéki szépségûvé!

Csávás Csaba tanult a klasszikus faszobrász elõdöktõl, és egyúttal feszegeti is azokat a bizonyos korlátokat. De leginkább ügyel arra, hogy a szobraival találkozó közönsége ne unatkozzon és ne csalódjon. Ezt az érzelmi ráhangolódást is kínálja közönségének: mer tetszeni, mert figuráit meri és tudja széppé, harmonikussá és vonzóvá formálni. Van bátorsága és tudása ahhoz, hogy belsõ meggyõzõdésére hallgatva tegye a dolgát, és felizzítsa szobrait férfias érzelmei tûzével és kamaszos rajongásával. Hatalmas munkabírás és kemény munka rejlik a könnyednek tûnõ plasztikus megmutatkozás mögött. Az egész kamarakiállítás és benne ez a faszobrászi magatartás a megélt mesterség tisztességérõl is szól. Nála evidens tétel, hogy a fával való bánást nem szükséges megújítani, hanem tisztességgel, minõséget teremtve mûvelni kell a mesterséget, és akkor azzá lesz, azzá lehet, ami a végsõ küldetése: hogy mûvészetté minõsüljön. Nála a forma nem szakad el a tartalomtól, ez a harmónia az egyszerû, hétköznapi és mégis csodálható varázslat.

Csávás szimbolikus anyaggal dolgozik, a fával, melynek mitológiája van. A fa, az élet fája, élõ vizeknek kútfeje: ezt egy népi ráolvasó ima ily módon fejezi ki: „Ég szülte Földet, Föld szülte fát, fa szülte ágát, ága szülte bimbaját, bimbaja szülte virágját…” S ez a virág lehet akár madár, az ég madara, így visszatértünk a kiindulópontunkhoz. Fa és madár: egy röpte választja csak el egymástól õket. A fából, a fától indulnak el a szárnycsapások és a szárnyalások, de a fához is térünk vissza: legyen az röpte utáni biztonságot adó fejfa… A bölcsõ, ágy és koporsó fa égig érõ ágú is lehet, s így szállhat a madár ágról ágra. Így lehet emberi nagy jelképtárunk legösszetettebb jelentésû, egyetemes szimbóluma a fa. S a madár, a szárnyas lények a másik nagy szimbólum: fõként a testtõl különvált lelket jelképezi a madármotívum. Nekünk magyaroknak különösen fontos egy mitikus õs, totemmadár és védelmezõ, a turul. Nem véletlen, hogy beszélünk a „Madarak és Fák Napjáról”. Mert a madarak sem csak „meszes héjú tojással szaporodó meleg vérû gerinces állatok”, mint ahogy a fák sem csak egy rendszertani kategória. Mindkettõ a Természethez tartozó, mely alkotó és romboló hatalmával is tanít, vezérel, hogy megtalálhassuk a kenyeret, a haza földjét és boldogulásunkat.

Tudom, a szépségnek története van, s jobb, ha nem laikus mond véleményt, de én ezen kiállítás kapcsán is találtam néhány tételmondatot mesterektõl, melyek útravaló gondolatok gyanánt szolgálhatják innenvaló elszárnyalásunkat:
„Csak magadat másolod, másolatot másolni butaság.” „Tanulmányozni a természetet öröm, mûben újrateremteni szenvedés.” „Ha a látványnál nem tudsz szebbet festeni, akkor fesd le azt.” „Amikor a kép önálló életet kezd élni – akkor születik a mû.” „A látvány csak élménynek kell.” „A mûvészetben csak a mesterséget lehet megtanulni – de enélkül nincs mûvészet.”

Végül hangozzék el itt is egy mese, mely lehet, hogy másoknak is ismerõs, de itt különösen helytálló. Bár kínai az eredeti történet, de nagyon igaz lehet egy magyar faszobrász és fafaragó igazi mesteremberre is, aki igaz mesterségét oly fokon mûveli, hogy mûvésznek is tekinthetõ:
„King, azaz Csaba, a faszobrász egy harangállványt faragott. Amikor készen volt, aki csak látta, megcsodálta, mint isteni mûvet. Lu, azaz Kanizsa hercege is megbámulta és megkérdezte Kinget: „Mi a titka a mûvednek?” King így válaszolt: „Én egyszerû kézmûves vagyok, és titkaim nincsenek. Mindemellett egyen fordul meg a dolog; mikor megbízást kaptam erre a munkára, óvakodtam attól, hogy erõmet szétfecséreljem. Böjtöltem, hogy szívemnek megszerezzem a nyugalmat. Kimentem az erdõbe, és elmerültem a fák természetes növésének szemléletében. Amikor a legtökéletesebb fára bukkantam, egyszerre ott állt elõttem a harangállvány, úgy, hogy csak hozzá kellett fognom a kifaragásához. Ha nem találtam volna meg ezt a fát, nem is nyúltam volna hozzá a munkához. Csak saját természetemnek és a fa természetének összhangja teszi a munkát olyanná, hogy mindenki mesteri mûként csodálja.”

Kedves Csaba, köszönjük természetedet és még sokat alkoss közöttünk, nekünk! Ezennel a kiállítást köszönettel és tisztelettel megnyitom.

Balogh László beszéde elhangzott 2007. szeptember 27-én a nagykanizsai Kodály Zoltán Mûvelõdési Házban Csávás Csaba faszobrász kiállításának megnyitójaként.