A Budapesti Semmelweis Egyetem Általános Orvosi Karán a közelmúltban emlékeztek meg az 50, 60, 65 és 70 éve végzett orvosokról, pályájukról, küzdelmes életükrõl az arany, a gyémánt, a vas és rubin diplomák átadásával egyetemben. Dr. Szekeres Máriát 1964. szeptember 30-án avatták orvosdoktorrá. Az ötven éven át kifejtett értékes szakmai tevékenysége elismeréseként az egyetem pecsétjével ellátott Aranyoklevelet vehetett át az ünnepségen.

„Végeztem a munkámat a legjobb tudásom szerint és elértem ezt a kort, a 75 évet – válaszolta mosolyogva a doktornõ, majd nemes egyszerûséggel folytatta a történetét: – megható volt számomra, hogy anyaegyetemünk nem feledkezett el rólunk. Négyszázan végeztünk akkor a pesti orvostudományi egyetemen, de szomorú tény, hogy 150-en már elmentek közülünk, fõleg a férfi kollégák. A családunkban nem volt orvos, én voltam az elsõ. Sohasem akartam más lenni, erre a hivatásra készültem, ezért tanultam. Amikor diplomáztam, még nem lehetett pályázni sehova. Egy bizottság jelölte ki, hova mehetek. Én gyermekorvos szerettem volna lenni, de a radiológus Zsebõk professzor azt tanácsolta, jöjjek a nagykanizsai kórházba, mert ott van egy szabad röntgen-hely, ami biztosan nagyon fog tetszeni nekem. Mibõl gondolta, hogy tetszeni fog nekem nem tudom, mert én egyáltalán nem lelkesedtem, de másfél perc gondolkodási idõ után el kellett fogadnom a javaslatát. Nem akartam tovább a szüleim nyakán élni, hanem dolgozni akartam. Végül is nem bántam meg, érdekes feladatot jelentett a képalkotó folyamat megismerése, hiszen addig nem sokat tanultunk róla. Aztán egy-egy betegséget elõször látva a filmen, felelõsségteljes döntéssel irányt kellett adni a belgyógyásznak, vagy a sebésznek, ami sokszor szomorúsággal töltött el, mert bizony az ember hazahozta a rossz hírrel járó diagnózisok lelkületét. Késõbb a röntgen mellett jött az ultrahangos vizsgálat, ami újabb tanulással járt. Közvetlen kapcsolatunk a beteggel csak a vizsgálat során volt, törés vagy baleset esetében kevésbé érintkeztünk úgy a beteggel, mint akinél gyomor- vagy bélröntgent végeztünk. Nagyon jól esett, amikor megjegyezték, áldja meg az Isten doktornõ a kedves szaváért!”
Dr. Szekeres Mária egy Zalaegerszeg melletti településen született. A nyarakat Ebergényben, Babosdöbrétén töltötte, a rokonság nagy része ma is ott él. Aztán Kanizsára jött dolgozni a röntgen osztályra, és itt is maradt, ami anyagilag nem volt túl jó választás. Paraszolvenciával nem kísértettek meg, úgy érzi el sem fogadta volna. A veszélyességi pótlékkal egy kicsit kompenzálták a fizetésüket, és a 6 órás munkaidõ sokat számított a három gyermek felnevelésénél.
Férjével, dr. Kalmár Béla állatorvossal 1967-ben házasodtak össze. Természetesen követte õt Tótszerdahelyre, ahonnan 8 éven keresztül busszal utazott be naponta dolgozni, ami nem volt egyszerû abban az idõben. Bölcsõde nem mûködött, óvoda is csak késõbb. Egerszegen élõ szülei sokat segítettek a fiuk nevelésében. Közülük kettõ Letenyén született, a harmadik itt Kanizsán, ahová a férje városi fõállatorvosi kinevezése után költöztek be 1975-ben.
„A munkámért 1987-ben miniszteri dicséretben részesültem, és korán, 53 éves koromban korkedvezményes nyugdíjba jöttem – tért rá a „pályazárás” utáni évekre a doktornõ. – Nem szándékoztam csak nyugdíjas lenni, visszamehettem volna dolgozni, de amikor már minden lerendezõdött, meghalt az édesapám, édesanyám agyvérzést kapott, lebénult. Semmiképpen sem akartam otthonba adni. Úgy gondoltam, azt a sok segítséget, amit a pályám kezdetén kaptam tõlük, úgy tudom a legjobban viszonozni, ha én ápolom édesanyámat. Hat és fél évig õt gondoztam. Ez volt az én munkám. Aztán a fiúk megnõsültek, és jöttek az unokák. Azóta õbennük gyönyörködünk, értük élünk, és örülünk a gyerekek sikereinek. A fiúk nem nõsültek korán, hat unokánk közül a legnagyobb 12 éves, a legkisebb másfél. A középsõ fiunk él hozzánk a legközelebb, õ Zalaszabarban fogorvos, egyben õ a település polgármestere. Itt a városban is van rendelõje, s mivel a gyerekei edzésre, órákra bejárnak a városba, így majdnem minden nap találkozunk. A többieket meg nagy szeretettel várjuk, vagy mi megyünk hozzájuk. A picik Martonvásárban élnek, õk is nagyon szeretnek jönni hozzánk. A nagyobbik fiunk a Microsoftnál középszintû vezetõ, a legkisebb jogász lett.
Mozgalmasak a napjaink, nem unatkozunk. Az unokák sportolnak, ahogy a gyerekeim is, akik az apjuk példáját követik, aki birkózott. A kislány szeret táncolni, õt a fitness érdekli.
Hát ez az én történetem…” – zárta gondolatait dr. Szekeres Mária.

B.E.