Ahogyan a magyarkanizsaiak emlegetik szeretettel magukat és szûkebb pátriájukat. Szombat este a református templomban szûnni nem akaró tapssal fogadott koncertet adott a Cantilena kamarakórus, Tolnay Ilona vezetésével.

- Összeköt bennünket a nevünk, a nyelvünk és a zene szeretete – köszöntötte õket a házigazda, Hella Ferenc lelkipásztor, majd a meghívón szereplõ grafikára hívta fel a figyelmet. A gyökérzet Nagy-Magyarországot formázza, s mindannyian egy fát táplálunk. A testvér Farkas Ferenc énekegyüttes két darabja után a vendégek Vulpiusszal kezdtek: Szép dalra jöttünk össze. A helyszínhez és az adventhez illõ énekek után ófrancia táncdal és Bárdos Tábortûznél címû mûve is felcsendült. A magyarkanizsai karvezetõ büszkén nevezte meg a Bricskán járok szerzõjét, kedves tanárát, a Kodály-tanítvány Szõnyi Erzsébetet. Majd egy hozzájuk közeli, nagybecskereki szülött, Petrovics Emil mûve is sorra került, a Játszik a szél. Kodálytól a János köszöntõvel mondtak köszönetet a vendéglátó énekegyüttes tagjainak. Végül három közös szám következett. Közülük a Símuljon mindig… kezdetû ír áldásból idézett a tapszuhatag után, mintegy forgatókönyvön kívül megszólaló Dénes Sándor polgármester: - Azt kívánom, az Úristen tartson a tenyerén mindnyájunkat, és találkozzunk ismét!
Mi mással zárhatnánk tudósításunkat, mint egy másik Kodály-tanítvány, Kokas Klára ide illõ megfigyelésével: „Minden szép zenei hang elé a csönd illik. Kodály a tiszta éneklést egy másik énekhanggal hangolja az Énekeljünk tisztán gyakorlatokban. Megszólal egy hang, hozzá illeszkedik egy másik hang, együtt szólnak, hosszan kitartva. - Egymáshoz örömösödnek - mondta a nyolcesztendõs Jutkám. A csöndbõl felbukkant hangból összhang éledt, az összhangból másik páros, a két hang eggyé simult, végül csönddé váltak.”

Kanizsa