„A nehéz sorsú emberekrõl nem szakmai kötelességbõl, hanem szívbõl kell gondoskodni. Még olyan helyzetben is, amikor épp’ csak egy vékony határvonal választja el a segítõt a pártfogolttól. Nem vagyok „Teréz anya”, nem is teszek semmi „rendkívülit”: pusztán mindent megmozgatok, elkövetek azért – munkatársaimmal együtt – hogy könnyítsek a bajba jutott családok mindennapjain.” Ha valaki nap mint nap találkozott „zsákutcába” jutott életekkel, az Turi Renáta, aki három esztendõn át dolgozott a Magyar Vöröskereszt Családok Átmeneti Otthonában.

A közelmúltban azonban magánéleti okok miatt úgy döntött, hogy december elsejétõl a Zalaegerszegi Gyermekjóléti Központban folytatja munkáját a kis „védencei” által csak Reni néninek hívott fiatal hölgy. Hivatásában élésváltás nem történik, hiszen marad a gyermekvédelemben, ám mint önök is látni fogják a vele készített interjúból, a lelkébõl egy „darab” a nagykanizsai CSÁO-ban maradt. Azoknál a családoknál, akiknek egy kicsit a „szülõje, testvére, barátja” is volt, amíg õk az átmeneti otthon lakói voltak. - Csak nehéz sorsokkal találkoztam az évek folyamán. Természetesen nagyon megviselt, amikor azt láttam, sokakra mekkora keresztet rótt az élet. Különösen, ha saját tehetetlenségembõl nem tudtam mit tenni, hogy nekik jobb legyen, vagy ha nem fogadták el a segítséget.
Turi Renáta segítõi és vezetõi munkáját nem „zsigerbõl”látta el. Hogy is tehette volna, amikor gyakorlatilag „egy fedél” alatt élt másokkal. Olyanokkal, akik legtöbb esetben önhibájukon kívül kerültek kilátástalannak tûnõ helyzetbe, s váltak otthontalanná.
- A Családok Átmeneti Otthona számukra biztosít – maximum másfél évig – lakhatást. Jelenleg 40-50-en lakónk van, sokan deviza-hitelcsapda vagy családi erõszak áldozatai, illetve élnek az intézményben gyermeküket egyedül nevelõ édesanyák is. Az esetek egy részében viszont komplett család – apa, anya, kicsi gyermekek – lelt otthonra nálunk, mivel egyikük mögött sem volt „támogató környezet” korábbi életében. A mi feladatunk elsõsorban az, hogy õket újra talpra állítsuk, s aztán önálló életüket ismét fel tudják építeni. Persze, mindez nem könnyû, de örömmel tölt el, sokuknak mégis sikerült. Az meg még inkább jólesik a lelkemnek, ha ebben a mi munkánk is benne volt – mesélte az intézményvezetõ.
Azt is, hogy a Családok Átmeneti Otthonát nem úgy kell elképzelni, mintha hajléktalan szálló lenne. Hiszen itt a családfõk – legtöbb esetben – dolgoznak napközben, a gyerekek is óvodába, iskolába járnak, és mindnyájan együtt is élnek az intézményben kialakított szobákban. Nekik ez a pár négyzetméteres helyiség az otthon, ahová a nap végeztével hazatérnek. Sok kis zug helyezkedik el egymás mellett a régi, katonai laktanyában. Ám nem teljes ellátásban részesülnek az ott élõk, hanem szükség szerint, kinek, milyen az anyagi helyzete. Cél, ne veszítsék el az önállóságukat az itt élõ családok, illetve hogy önfenntartók legyenek. Az intézmény – no és az ott dolgozók – tehermentesítik õket, amiben csak tudják.
- Nem beleszólunk az életükbe, hanem tudatosítjuk bennük, hogy hozzánk fordulhatnak, amennyiben úgy érzik, túlnõ rajtuk a probléma. A folyamatos munkarend jóvoltából mindig van jelen szakgondozó, így éjszaka sincsenek egyedül a kicsi, vagy a nagyobbacska családok. Természetesen sok programmal is próbálunk igazi közösséget teremteni: legyen szó ünnepi rendezvényekrõl, vagy bárminemû közös elfoglaltságról. Hiszen fontos összetartó légkört kovácsolni köréjük és igazán rájuk fér az is, ha megfeledkezhetnek egy kicsit a nyomasztó gondokról.
Ez is a segítség egy formája, de amibõl sosem lehet elég – pláne ilyen helyzetben – az a pénz. Ez vonatkozik az intézményre is, ugyanis az ad számukra otthont. Turi Renáta vezetõi munkája során éppen ezért kiemelt figyelmet fordított a pályázatokra.
- Több sikeres projekten vagyunk túl. Amik vagy az lakhatási körülmények jobbítását, vagy a kikapcsolódást célzó idõtöltések támogatását szorgalmazták. Ami viszont külön öröm számomra, hogy az intézmény apraja-nagyja megmozdul, ha közösségi munkáról van szó, valamint az is, ha a lakosságtól vagy közületektõl kapunk támogatást. Ruhát, játékokat, élelmiszert, háztartási gépeket. Mivel a Magyar Vöröskereszt által fenntartott intézmény vagyunk, így a szervezet is mögöttünk áll. A segítséget pedig elfogadni sosem szégyen.
Adódik a kérdés, ha ennyi a segítõ kéz, akkor vélhetõen minden ott lakónak jóra fordul végül a sora?
- Természetesen ehhez az õ elszántságuk, kitartásuk is kell. Nehéz helyzetbe könnyû kerülni, ugyanakkor kikerülni belõle már kevésbé egyszerû. Van az otthonban egy család. 5 kisgyermekkel, a legkisebb még karonülõ. A családfenntartó váratlanul elhunyt, a fiatal anyuka pedig egyedül maradt a csemetéivel. Pedig lett volna esélyük saját otthonban új életet kezdeni. De ehelyett mindent elölrõl kell újra kezdeniük nálunk. Az élet az utolsó pillanatban viszont mindent felülírt. Azonban vannak olyanok, akik talpra tudtak állni. Ugyanis minden esetben tartjuk a kapcsolatot azokkal a családokkal, akik „kikerülnek” az önálló életbe, így képben vagyunk azzal, mi történik velük.
Nehéz élethelyzetek pedig mindenhol vannak. Gyakorta a hétköznapokban mi magunk nem vesszük észre, ha valaki bajba kerül. Csak akkor, amikor már nagyon nagy a baj. Ez néha érthetõ is, hiszen mindenkinek megvan a maga baja. Mi, akik szociális területen tevékenykedünk, a saját problémáinkat mindig kint kell, hogy hagyjuk a külvilágban. Itt nem rólunk van szó.
- Lehet hátrahagyni a gondokat?
- Nem lehet, hanem muszáj. Ez nem rólunk szól, hanem azokról, akikért dolgozunk. Ezért sem tudtam teljesen elszakadni ettõl a munkától. Bajba jutott emberek, családok Zalaegerszegen is élnek. Ha pedig tudásom és a kapcsolatrendszerem kevés lesz arra, hogy segítsek rajtuk, akkor marad a hitem s az önmagamba vetett bizalmam: akárhogy is, de segíteni kell nekik újabb, jobb esélyt, szebb holnapot teremteni.
 

Szabó Zsófi