Fokos, juhászkampó és csengettyû: ezen eszközök készítésével alig tíz ember foglalkozik az országban. Horváth István köztük van. Közel tizenöt éve gyakorolja ezt a mesterséget, szívvel-lélekkel.

– Óriási a szenvedélyem a lovak iránt. Tartok is otthon lovakat, most születnek majd csikók. Innen eredeztethetõ a csengettyûöntés az én életemben. A csikók nyakában ugyanis csengõ van – mondta Horváth István. A tévében látta a csengettyûöntés folyamatának a bemutatását, ekkor határozta el, ha hazánk északkeleti részében jár, mindenképpen ellátogat Hodossy Gyulához. Így is lett.
– Körülbelül tizenöt éve Miskolc környékén nyaraltunk. Míg a család Kassán volt, addig én ellátogattam Edelénybe Gyula bácsihoz, akitõl ellestem ennek a mesterségnek a fogásait. Ez már több mint tíz éve volt – emlékezett vissza a csengettyûöntõ.
Azt mondja, a csengettyûöntés nagyon hosszadalmas folyamat és óriási az energiafelhasználása. A csengõöntés nagy ügyességet és türelmet igénylõ munka, és rengeteg részmozzanatból áll. A csengõhöz több nyersanyag szükséges, így a réz, a homok, a fa, a szénpor, valamint bizonyos szerszámok. Ahogy a mester elmondta, a téli idõszak nem megfelelõ a csengettyûkészítésre, mert a réz hamar hûl, és megfagy. – Amint a tûzrõl az ember leveszi, annyit veszít a hõjébõl, hogy zárványos lesz a csengõ, mire az ember megönti – mondta. A mesternek több méretû és hangú sablonja van, melyekbe a sárgarezet önti. Öntõszekrényt, egy kettévágott mûanyag csövet használ, melynek az egyik felét kvarchomokkal tölti meg. Ezt jól összetömöríti. Ebbe helyezi bele az öntõsablont, és ráhelyezi a sablon másik felét, és szintén nedves homokkal tölti meg.
– A felsõ rész homokjában marad egy apró rés, ez lesz a csengõ fogantyúja. Mellette pedig kialakítok másik két lyukat. Ezeken keresztül tudja majd kiszorítani a benne maradt levegõt az üreget kitöltõ sárgaréz. Az egyik részben lesz a henger pozitív, míg a másikban a negatív formája – mutatja be a folyamatot. Ezt követõen újra összerakja a formákat sablon nélkül, ebbe folyik a közel ezer fokos olvadt réz. A kihûlt csengõket ezek után még alakítani kell, le kell csiszolni a sorjákat, fényesíteni és gravírozni szokták és beleépítik az ütõt.
Horváth István azt mondja, nincsen két egyforma csengõ, mindegyiknek saját lelke van, de sajnos mára már csökkent a jelentõsége. Régebben a karácsonyfák elengedhetetlen dísze volt, valamint az állatok legeltetésénél és õrzésénél nélkülözhetetlen volt a csengõ és a kolomp. Leginkább öreg vagy már meddõ kancát választottak ki, mely szabadban nem szalad elõre, így összetartja a ménest. Ezt csak a háznál vagy tanyán nevelkedõ csikóra használtak. A csengettyû szavát a kanca ugyanúgy megjegyzi, mint csikója nyerítését, annak hangja alapján keresi. A szépen szóló csengõ büszkeség volt. Használói megkülönböztettek sivítós, jajgatós, rezgõs vagy dongószavú csengõket, mely egyben a csengõ nagyságát is jelzi. A fogatok esetében télen a csengõk hozzájárultak ahhoz, hogy a fogatok egymásba ne rohanjanak. Ahogy Horváth István kiemelte, a gazdák és pásztorok a csengettyûket országos vásárokon szerezték be.

V.M.