2014 decemberének végén írtam le azokat a tényezõket, amelyek szerintem alapvetõ fontosságúak voltak az elsõ világégés pusztító éveiért. Ugyanis épp egy évszázada annak, hogy lángba borult a világ. Az 1914 késõ nyarán meginduló öldöklés addig ismeretlen és elképzelhetetlen szenvedést hozott. Igen, ismeretlent is, hiszen addig általában egyetlen nagy csata el is döntötte egy háború sorsát. Ismeretlent, mert addig nem esett egymásnak egész Európa, majd az egész világ. Ismeretlent, mert a haditechnikai fejlõdés 1914-re tömegével állította hadrendbe az addig ismeretlen pusztításra képes, új fegyvereket. Géppuska, kézi- és puskagránát, lángszóró, aknavetõ, vasúti ágyú, mérgesgáz, repülõgép, gyors sorozatlövésre alkalmas kézifegyverek – bõven aratott a halál egy évszázada, majd 5 éven át. És a következmények is addig ismeretlenek lettek: új világrend alakult, hazánk területét pedig IGAZSÁGTALANUL megtépázták, megszaggatták, mikor az egyes magyar fennhatóság alatt álló területek magyar lakosságának tényleges számát figyelmen kívül hagyva döntöttek – rosszindulatú idegenek – Magyarország és magyar emberek millióinak további sorsáról. Számunkra, magyarok számára az elsõ világháború vége a „második Mohácsot” hozta el: Trianont, majd a Tanácsköztársaságot a maga „vörös” terrorjával, de persze igazságtalan lennék akkor is, ha nem említeném meg az 1919 õszén gyilkolászó darutollas különítményeseket…

1. A lembergi csata
Az osztrákok a magyar királyi 20. honvédhadosztályt hibáztatták
Az elsõ világháború kezdetén a Monarchia hadseregei részint a K.u.K. (közös, császári és királyi) csapatrészekbõl, részint pedig a magyar királyi honvédség alakulataiból álltak. Zalaiak, azon belül elsõsorban nagykanizsaiak harcoltak az oroszok ellen vezényelt, Dankl vezette 1. hadsereg V. (pozsonyi) hadtestében, valamint a Brudermann parancsnokolta 3. hadsereg honvéd gyalogezredeiben is.
Míg az Osztrák-Magyar Monarchia lelkes haderejének egy része a szerbek ellen vonult, addig a Kárpátok elõterében, a galíciai fronton álló 1., 2., 3. és 4. hadseregei az oroszok ellen készülõdtek. A balszárnyon elhelyezkedõ 1. (Dankl) és 4. (Auffenberg) hadseregek 1914. augusztus 18-án, a Visztula folyását követve indították meg északi irányú támadásukat. A cél Lublin, majd a Vieprz és Bug folyók között fekvõ Cholm elfoglalása volt. Már az elõkészületek baljósak voltak, ugyanis a Monarchiának csak az 1. hadserege volt teljesen feltöltött állapotban, és õket még a Visztula bal partján várakozó Kummer népfelkelõ-csoport is segítette. Azonban a 4. hadseregnek mintegy 90 zászlóalja még nem érkezett meg a kijelölt támadási sávba, a 2. hadseregünk Böhm-Ermolli vezetésével éppen átcsoportosítást hajtott végre a déli hadszíntérrõl, míg a támadást délkeletrõl fedezõ 3. (Brudermann) hadsereg és a Kövess-seregcsoport szintén hiányosan várta a támadás megindítását.

A meginduló osztrák-magyar csapatok ellen az oroszok két hadseregüket is bevetették, amivel túlerõbe kerültek. 1914. augusztus 18-án a 3. hadseregük a Monarchia 3. és 4. hadseregei közé próbált betörni, míg az orosz 8. hadsereg délkeleti irányú átkarolással próbálkozott. A jól felkészült, az arcvonal északi részén támadó 1. osztrák-magyar hadsereg eközben – augusztus 23-án – megfutamította a még felvonulásban lévõ orosz 4. hadsereget Kraszniknál, míg az Auffenberg vezette monarchista hadsereg a szintén épp csak kiérkezõ orosz 5. hadsereget Komarovnál. Ekkor azonban az osztrák-magyar hadvezetés hatalmas hadászati hibát vétett. A gyõzelmek hatására, azokat túlértékelve a frontszakasz délkeleti részén harcoló 3. hadseregtõl jelentõs erõket csoportosított át Auffenberghez, majd az így meggyengített 3. seregnek a Kövess-csoporttal együtt támadást vezényelt. A délkeleti szárny támadása – amelyet tulajdonképpen nekivezettek az egész 3. és 8. orosz hadseregeknek – szinte azonnal, augusztus 26-27-én összeomlott. A cár 3. hadserege Zlocovnál futamította meg az osztrák-magyar csapatokat, akik csak a Gnila-Lipa folyó mögé visszavonulva tudtak megkapaszkodni. A csatatérre jobbról, Brudermann-nak segíteni beérkezõ Böhm-Ermolli csapataival együtt a folyóra támaszkodva kezdte meg a védelem kiépítését, de az oroszok augusztus 29-én és 30-án áttörték ezt a védelmi sávot is. A 3. hadseregük Lemberg irányába támadott tovább, míg a 8. orosz hadsereg Rohatyn környékét szállta meg. Itt az osztrák hadvezetés a 2. hadsereg kötelékébe tartozó, éppen kiérkezõ, az erõltetett gyalogmenettõl fáradt, illetve a hadtáp mulasztása miatt több napja éhezõ magyar királyi 20. honvédhadosztály székesfehérvári, budapesti, debreceni és nagyváradi honvédezredeit vetette be, akiket az oroszok szó szerint elsöpörtek. A monarchista csapatoknak ezért egészen a Wereszyca folyó mögé kellett visszavonulniuk, de az így megfutamított délkeleti szárnyunk csak a grodeki tóhátság mögött tudta rendezni arcvonalát. A lembergi vereség fõ oka tapasztalatlan osztrák hadvezetés elavult hadászati elgondolásaiban, az elégtelen szervezésben, a hiányos felderítésben és az oroszok erõfölényében keresendõ.

A cári csapatok nem üldözték tovább a visszaözönlõ 2. és 3. hadseregeinket, 8. hadseregük csak a Monarchia által kiürített területeket szállta meg. A többi orosz egység a frontvonal északi részén, az osztrák-magyar balszárnyon addig sikeres Dankl és Auffenberg hadseregei ellen fordult. Ugyanis, itt húzódott a hadászatilag oly fontos lublin-cholmi vasútvonal, amelyet a cári csapatok mindenképpen meg akartak védeni. Ezért erõsítések: déli irányból a 3., sõt, egy új hadseregük, a 9. is a térségbe érkezett. Auffenberg 1914. szeptember 3-án indult meg csapataival délkeleti irányba, hogy Rava-Russzkaja térségében oldalba kapja az észak felé menetelõ 3. orosz hadsereget. Azonban az elégtelen monarchista felderítés miatt Auffenberg nem vette észre, hogy az orosz csapatok Lembergtõl északnyugatra fordultak, így a támadása nem oldalba, hanem frontálisan érte a cári csapatokat, amelyet azok könnyedén elhárítottak túlerejükkel. Szinte ezzel egy idõben a Komarovnál még vesztes orosz 5. hadsereg megfordult, és megtámadta az Auffenberg hátát fedezõ József Ferdinánd-féle harccsoportot. A monarchista katonák visszavonulásba kezdtek, amire viszont Dankl, addig gyõztes katonái is dél felé kezdtek hátrálni, a Szan folyó irányába.

A szeptember 8. és 11. között folyó elkeseredett harcokban az egész galíciai, osztrák-magyar arcvonal veszélybe került: egy észak-déli irányú áttörés fenyegette. Így a monarchista hadvezetés 1914. szeptember 11-én általános visszavonulást rendelt el. A Monarchia 2. hadserege a Duklai-szorosig hátrált, míg az 1., 3. és 4. hadseregek pedig a Wisloka folyó mögé vonultak vissza. Ezzel egész Bukovina, és Galícia nagy része is elveszett, csak a Kárpátok elõterében fekvõ przemy¶li erõd maradt osztrák-magyar kézen, amelyet szeptember 15-én zárt körül a cár 3. hadserege. Mivel már közvetlenül magyar területek is fenyegetve voltak, így a Kárpátok hágóit magyar népfelkelõk szállták meg. Az ostromgyûrû bezárultával, közel 100 ezer orosz katona részvételével, szeptember 17-én indult meg Przemy¶l ostroma, amely október 10-én félbeszakadt a hatalmas orosz veszteségek miatt. November 2-án megérkezett az orosz 11. hadsereg, de így is csak 1915 márciusának végén sikerült elfoglalni a Monarchia talán legerõsebb erõdjét, amit azonban az orosz medve nem sokáig birtokolt. Az 1915. május eleji, gorlicei áttörést követõen a központi hatalmak körülfogták az erõdöt. Május utolsó napján indult meg az ostrom, amit az oroszok 1915. június 3-án kiürítetek, majd a San folyó még ép hídjait felrobbantva visszavonultak.

A Monarchia hadseregei mintegy 330 ezer embert vesztettek az 1914. augusztus-szeptemberi csatákban. A veszteség legnagyobb részét a fogságba esettek tették ki. Az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségi és etnikai problémái, konfliktusai itt már világosan kirajzolódtak. A nemzetiségi csapatok, fõleg a csehek és a románok tömegesen dezertáltak, vagy hagyták magukat elfogni a cári csapatoknak. A hadseregbeli „bomlás” megakadályozására és fegyelmezésre osztrák és magyar többségû csapatokat kellett felhasználni, ami a nemzetiségi ellentéteket még jobban elmélyítette. Az oroszokkal vívott elsõ, galíciai csaták sok ezer magyar ember életét követelték, és odalett a hadfelszerelés jó része is. De nem csak a harcok: kolera, tífusz, vérhas, és egyéb betegségek is tizedelték szegény bakáinkat, akik a Kárpát-medence szeltébõl-hosszából érkeztek: az 1. hadsereg V. hadtestében nemcsak kanizsaiak, de soproniak, gyõriek, komáromiak, esztergomiak, szombathelyiek és felvidéki magyarok is harcoltak. A 2. hadsereg XII. (nagyszebeni) hadtestében brassóiak, kolozsváriak és marosvásárhelyiek, a 31. és 32. budapesti gyaloghadosztályokban pedig fõvárosiak, fehérváriak, kaposváriak, zomboriak, szabadkaiak és újvidékiek is küzdöttek. Békéscsabaiak, szegediek és aradiak csatáztak a 2. hadsereg VII. (temesvári) hadtestében, míg szatmárnémeti, nagykanizsai és veszprémi gyalogezredek a 3. hadseregben. A 4. osztrák-magyar hadsereg soraiban eperjesi, ungvári, munkácsi és egri közös, valamint a VI. (kassai) hadtest miskolci, munkácsi és besztercebányai honvédezredei próbálták késleltetni a Monarchia elkerülhetetlen végzetét…

2. A Varsó-Ivangorod-i hadmûvelet
A tannenbergi és Mazuri-tavaknál aratott német gyõzelmek némileg enyhítették a keleti-fronti hadi helyzetet a központi hatalmak számára. Nem sokáig, ugyanis a Habsburg-monarchia csapatainak visszavonulása a nyugat-galíciai és nyugat-lengyel területeken, ismét egyre veszélyesebb hadi helyzetet teremtettek, ugyanis ezzel az orosz hadsereg számára megnyílt az út a Cseh-Morva-medence és a sziléziai iparvidék megtámadására. Erre az a német hadászati hiba adott alkalmat a cári csapatoknak, amelyet Hindenburg a tannenbergi, gyõztes ütközet után vétett. Ugyanis a Szamszonov hadseregét szétverõ 8. német hadsereg további, déli irányú, Siedlce városa felé folytatott támadása nagymértékben segítette volna a Monarchia csapatait, és egy nagyszabású áttöréshez is vezethetett volna rögtön a háború elején. E helyett Hindenburg, engedve a német politikai vezetõk nyomásának, Rennenkampf ellen fordult, és hagyta elvérezni az elébb említett térségben lévõ osztrák-magyar erõket. Hindenburg arra hivatkozott, hogy egy elsietett siedlcei támadással az 1. orosz hadsereg könnyedén hátba támadhatta volna az egész 8. német hadsereget.

A nyugati-fronton, 1914 szeptemberének közepén a németek elszenvedték elsõ nagyobb vereségüket a marne-i csatában, így most kétségbeesetten igyekeztek megzavarni a cári csapatok Varsó-Ivangorod térségében gyülekezõ erõit, amelyek a nyár végi, galíciai csatákban legyõzött monarchista csapatok félresöprése után ott álltak a Német Császárság kapujában. A németek a nyugat-európai front romló helyzetével nem törõdve, tulajdonképpen kényszerhelyzetbe kerültek, és így kénytelenek voltak csapatokat elvonni onnan a keleti hadszíntér helyzetének stabilizálására. A 8. hadseregük részeibõl és az Atlanti-óceán felõl, vasúton érkezõ csapatokból létrehozták a 9. hadsereget, amely 1914. szeptember 28-án Katowice-Beuthen térségébõl, a Visztula felsõ folyásánál Ivangorod-Varsó irányába kezdett támadást az orosz Délnyugati Front jobbszárnya ellen. Ugyanekkor a korábban megvert osztrák-magyar csapatok is támadásba kezdtek: az 1., 3. és 4. hadseregek a Szan folyón át, a 2. hadsereg pedig a Kárpátokból Lemberg irányába mért csapást, hogy a németekkel együttmûködve az orosz erõk zömét katlanba szorítsák, majd megsemmisítsék.

A központi hatalmak támadása kezdetben sikeres volt. A német 9. hadsereg október elsõ napjaiban elérte Ivangorodot és Varsó déli peremét is, míg a Monarchia csapatai megközelítették és felmentették Przemyslt. Azonban a németek nem gondoskodtak a Varsó és Ivangorod mögötti térség biztosításáról, így az oroszok rövid idõn belül oda hatalmas erõt csoportosították át: a 2., a 4., az 5. és a 9. hadseregeiket. A németek késõn vették ezt észre, az oroszok addigra már felvonultak, és támadásba mentek át. A német 9. hadsereget Sziléziába, míg az osztrák-magyar 1. hadsereget pedig egészen Krakkó térségéig nyomták vissza. Erre az arcvonal déli szárnyát védõ monarchista csapatok is hátrálni kezdtek, és rövid idõn belül még a Szan folyó vonalát is feladni kényszerültek. Ekkor a Kárpátok elõterében küzdõ, többségében magyarországi csapatokból álló 2. osztrák-magyar hadsereg súlyos harcokba bonyolódott: az orosz cár Chyrow térségében rájuk törõ 8. hadserege a Kárpátokba szorította vissza õket, így a cári csapatok másodszor is körülzárták Przemyslt. Ezekben a hadmûveletekben a galíciai fiaskó után feltöltött monarchista csapatok ismét súlyos veszteségeket szenvedtek, emberállományuk közel felét vesztették el. Nagy volt a dezertálások száma is, például az egész 36. cseh gyalogezred átállt az oroszokhoz: kijelentették, hogy nem hajlandóak a szlávok ellen harcolni a Habsburgok kedvéért. Egyetlen hozadéka volt ennek a néhány hetes, de óriási veszteségekkel járó csetepaténak: a Berlin irányába tervezett nagy orosz támadást sikerült vele megakasztani.

Conrad, a monarchista vezérkari fõnök éles vitába keveredett német kollegájával, Falkenhaynnal: 30 német hadosztályt követelt a német vezérkari fõnöktõl, aki mindössze 3 lovashadosztály nyugati frontról való átdobására tett ígéretet. Ekkor azonban a hadi helyzet Conrad mellé állt. Ugyanis biztos német kémjelentésekbõl nyilvánvalóvá vált, hogy az oroszok felkészültek a Közép-Visztula mentén összevont 4., 5. és 9. hadseregeikkel a sziléziai iparvidék és Posen tartomány lerohanására. Nem kellett sokat a hadászati térkép fölé görnyednie a német hadvezetésnek, hogy megláthassa: ezután – támaszkodva a Kelet-Poroszország határvidékérõl átdobott, és Lódz környékén csoportosuló 1. és 2. cári hadseregek, valamint a Kárpátokig és Krakkó térségéig eljutott 3. és 8. hadseregeknek a Monarchia cseh területei ellen indított kisegítõ csapására – a Berlin elleni fõcsapás fog következni.
Ezért Conrad álláspontját támogatta maga Hindenburg is, aki elérte II. Vilmos német császárnál, hogy a német 9. hadsereg tíz gyalog és egy lovashadosztálynyi erõsítést kapjon, és azonnal felvonuljon Posentõl délkeletre. Cserébe három monarchista hadseregnek (1., 2. és 4.) is ebbe az irányba – tehát Németország védelmére – kellett elmozdulnia, így a Kárpátok – és Magyarország – õrzésére csak az erõsen leharcolt 3. (Boroevic) osztrák-magyar hadsereg maradt. A Délnyugati Front parancsnoka, Ivanov tábornok éppen hozzáfogott volna Szilézia és Csehország lerohanásához, és ezáltal az osztrák-magyar hadiipar megsemmisítéséhez, mikor 1914. november 11-én, a Mackensen tábornok vezette 9. német hadsereg Lódz irányába támadást indított az orosz haderõ jobb szárnyát adó 1. hadsereg ellen. A december 17-ig elhúzódó harcokban a cári csapatok hatalmas veszteségeket szenvedtek el, az orosz arcvonal felgöngyölítése azonban nem sikerült, ugyanis a beköszöntõ téltõl támogatott cáriak a német támadást a Bzura és Ravka folyók mentén megakasztották. Ezzel egyidõben észak-északkeleti irányú támadásba kezdett az orosz balszárnyat adó 8. hadsereg ellen a Boroevic vezette, osztrák-magyar 3. hadsereg is. Boroevicnek a Dunajec folyóig sikerült elõretörnie, de az oroszokat vezetõ Bruszilov tábornok itt megállította, és így Przemysl erõdjét már nem sikerült elérnie, az továbbra is a cári ostromgyûrû szorításában maradt.

Az oroszok december közepén lendültek ellentámadásba, a súlypontot Lódz térségébe és Krakkó elõterébe helyezték. Elkeseredett harcok árán a németek 9. hadseregének egyes részeit bekerítették, majd Lódz városát is elfoglalták, de ekkor az orosz támadás is kifulladt, és a frontvonal ismét megmerevedett. Az osztrák-magyar arcvonalon is ugyanez lett a helyzet: a Krakkó ellen rohamozó orosz 3. hadsereget Limanova-Lapanovnál állították meg a monarchista csapatok 1914. december 17-én. Ezzel bezárult az út az oroszok elõtt Szilézia és Csehország iparvidékei felé, tehát nem sikerült a Monarchia hadiiparának megroppantása. Az e térségben zajló, tíznapos, kemény csatában az 5. és 14. m. kir. honvéd, és a 10. közös (budapesti) lovashadosztály katonái hatalmas bátorságról és harci szellemrõl tettek tanúbizonyságot, nem kis részt vállalva az oroszok megállításában. Ugyanekkor Boroevic ellentámadásba lendült, és megtámadta a 8. orosz hadsereg Kárpátok elõterében álló csapatait. Az elsõ világháborúra oly jellemzõ események játszódtak le: a kezdeti monarchista sikerek után a támadás elakadt, majd az oroszok Bruszilov vezetésével december 12-én ellenlökést indítottak, és visszanyomták a Kárpátokba Boroevic hadseregét.

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege a háború elsõ néhány hónapjában – halottakban, sebesültekben, dezertálókban és egyéb módon eltûntekben – már 800 ezer fõs emberveszteséget volt kénytelen elkönyvelni. A hadianyag veszteségen túl ez volt a legfájóbb a Monarchia katonai vezetésének, ugyanis a katonák pótlását a harcban egyáltalán nem edzett népfelkelõkbõl, tartalékosokból és póttartalékosokból kellett megoldani. A front 1915. január elsõ napjaira teljesen megmerevedett. A szembenálló csapatok drótakadályokkal, géppuskafészkekkel és aknazárakkal védték állásaikat, és megérkezett Tél tábornok is…

 

3. A kárpáti-hadmûvelet
Mire beköszöntött 1914 õsze, világossá vált, hogy viszonylagos erõegyensúly állt be az antant és a központi hatalmak között. Az Osztrák-Magyar Monarchia lembergi és szerbiai fiaskóit kissé ellensúlyozta a feudális viszonyok között megrekedt Törökország hadba léptetése a központi hatalmak oldalán. A törökök 1914. október 21-én lezárta a Dardanellák átjáróit, majd egy hét múlva, október 28-án a Német Császárságtól kapott két hadihajó – „Goeben” és „Breslau” – vezette flottájával megtámadta az oroszok fekete-tengeri flottáját. Az antant államok ezért november 3. és 5. között hadat üzentek a törököknek.
Még csak néhány hónapja dúlt az elsõ világháború, de szinte az összes, eddig mûködõ hadászati elgondolás kátyúba esett: a háború a milliós hadseregek egymás ellen vonulásával már nem volt eldönthetõ egyetlen hadmûvelettel vagy nagy csatával, a kialakuló lövészárok-állásháború egész országhatárokat tett frontvonallá, az addig nem oly fontos hadtáp az állóháború miatt az egyik legfontosabb tényezõvé lépett elõ, míg a másik – mondhatni fõ – tényezõ pedig a hadban álló országok gazdasági ereje és hadipotenciálja lett.

A harci érintkezések térbeli kiterjedése is megnõtt, hadseregcsoportok szervezõdtek, így persze a megkerülõ-bekerítõ hadmûveletek mindkét oldalon lehetetlenné váltak. A gyalogság harcértéke és tûzereje a folyamatos tüzelést lehetõvé tevõ ismétlõpuskák és egyéb gyorstüzelõ fegyverek, valamint a géppuskák megjelenésével rendkívül megnövekedett. A tüzérség uralkodó szerephez jutott a modern ütegek és a gépesített szállítóeszközeik révén. A lövészárkok a soksoros drótakadályokkal, bunkerekkel és géppuskafészkekkel, valamint a mélységben tagolt, kiépített állásokkal áthatolhatatlannak bizonyultak. Megjelentek a híradós, mûszaki és közlekedési alakulatok, ahogy a légierõ, majd a háború vége felé a páncélos alakulatok is.
A lovasság, mint olyan megszûnt, használhatatlanná vált a géppuskafészkek ellenében – bizonyította ezt rögtön a háború elején a gorodoki huszárroham is.

3. 1. Gorodok…
Lovasságunk rögtön a háború kitörése után mészárlásba fulladó csatát vesztett 1914. augusztus 17-én, Gorodoknál. Katonáink a m. kir. 5. lovashadosztály 23. lovasdandár hadrendjéhez tartozó zalaegerszegi m. kir. 6. és a pápai 7. honvéd huszár-ezredek kötelékében érkeztek az orosz határhoz közeli térségbe. A kirakodást követõen, a hadosztály nehéz terepen, erdõs, mocsaras vidéken nyomult elõre. A huszárok augusztus 17-én kora délután értek Gorodok közelébe, ahol a felderítõ járõrök rejtõzködõ kozák alakulatokról számoltak be a hadosztályparancsnoknak. A hír hallatán Froreich Ernõ altábornagy az egész hadosztálynak azonnali támadást vezényelt. Már itt megmutatkozott a régi „vágású” hadvezetés elsõ világháborús alkalmatlansága. Alapos felderítés, majd erõszakos harcfelderítés nélkül az egész hadosztályt nekivezényelte a cári csapatoknak. A 23. dandár parancsnoka – Zech Colbert ezredes – adta ki elõször a vezényszót a lóháton való támadásra, így elsõként a pápai 7. honvéd huszárezred II. lovassági zászlóalja – Bárczay András vezetésével – kivont karddal indult rohamra a muszka gyalogság ellen. Ahogy elérték az orosz, jól kiépített lövészárokrendszert, megszólaltak a cári hadsereg géppuskái. A kozákok valósággal elsöpörték a magyar huszárrohamot: közel 500 halott, és ugyanennyi csataló maradt fekve a drótakadályok elõtt. A lovasság, mint olyan megszûnt komoly harci tényezõvé válni…

3. 2. Beköszönt a tél a Kárpátokban
A kárpáti hadmûvelet terve tulajdonképpen Tisza István miniszterelnök többszöri interveniálása nyomán alakult ki a központi hatalmaknál. Azért esett a döntés az oroszok elleni, újboli hadmûveletek megindítására, mert egy esetleges orosz betörés a Kárpát-medencébe a még semleges olaszokat és románokat azonnal az antant hatalmak mellé állította volna. Sõt, ez az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségi összetétele és egyre súlyosbodó, belsõ politikai illetve gazdasági problémái miatt a Habsburg állam hirtelen szétesését is magával hozhatta volna.
A támadás elõkészítése 1915 januárjában fejezõdött be. A Kárpátok vonalában védõ 3. hadsereg – Boroeviæ tábornok vezetésével, valamint a Pflanzer – Baltin csoport jelentõs számú, de harcban tapasztalatlan erõsítést kapott. A Monarchia két hadserege között a német déli hadsereg helyezkedett el Linsingen tábornok vezetésével. Az így összeálló támadó hadseregcsoport számbeli fölénybe került a Visztulától a román határokig elhelyezkedõ oroszokkal szemben.

A tervezett hadmûvelet egyik fõ célja volt még a hónapok óta körülzárt erõd, Przemy¶l felszabadítása is. A támadás 1915. január 23-án az Uzsoki-hágó elfoglalásával kezdõdött, de a méteres hónak köszönhetõen mindjárt el is akadt. Ugyanígy járt a német déli hadsereg a Viszkovi- és a Vereckei-szorosok közötti terepen. A Pflanzer – Baltin csoport január 30-án indult meg jóval nagyobb sikerrel, hiszen február 7. napján bevonultak Bukovina fõvárosába, Csernovicba. A megrekedt támadás folytatása érdekében a Nyugat-Lengyelországban levõ, Böhm-Ermolli tábornok vezette, monarchista 2. hadsereget átcsoportosították a Kárpátokba a 3. hadsereg és a német déli hadsereg közötti területre. A legjobbnak számító hadosztályaiból – a IV. budapesti hadtest csapatai valamint a 27. gyaloghadosztály – egy támadó csoport alakult, amely Tersztyánszky tábornok vezetésével február 27-én megkísérelte Przemy¶l felmentését. A nagy hóban támadó osztrák-magyar csapatok a jól kiépített orosz állásokon megakadtak, majd a támadásuk összeomlott. Az oroszok ellencsapást indítottak, és a fontos vasúti csomópont, Mezõlaborc elfoglalásával kritikus helyzetbe hozta a Monarchia 3. hadseregét. Az oroszok ezzel egyidõben a Bukovinába benyomult Pflanzer – Baltin csoportot is megtámadták, és a Kárpátokba szorították vissza. Ezzel azonban a Przemy¶l erõd sorsa megpecsételõdött: 1915. március 22-én tette le a fegyvert a cári csapatok elõtt a Kuzmanek Hermann gyalogsági tábornok vezette 120 ezer erõdvédõ, osztrák-magyar katona, köztük a m. kir. 97. gyalogdandár katonái. Egyébiránt az egyetlen soralakulat a többségében magyarokból álló 23. honvédhadosztály volt, Tamássy Árpád altábornagy vezetése alatt.
Az oroszok a sikeren felbátorodva – Bruszilov 8. hadserege, március 20. napján – támadásba kezdtek a Duklai-szoros irányába. A húsvéti csatának is elnevezett harcokban az osztrák-magyar erõk egyre hátrább szorultak, így április elejére a cári hadsereg a Kárpátok hegyláncai alá ért és megkezdte az elõkészületeket a Kárpát-medencébe való betörésre. Az oroszok megkezdték a Kárpátokon való átkelést, de a németek a Beszkidi-hadtestet küldték a Monarchia segítségére, így április végére az állandó lõszerhiánnyal küzdõ oroszok befejezték a próbálkozást: a Kárpátokon nem tudtak átkelni.
Az Osztrák-Magyar Monarchia halottakban, eltûntekben, hadifoglyokban és sebesültekben közel 800 ezer fõt vesztett. A veszteségek egy része nem harci érintkezésekbõl, hanem a Monarchia nemzetiségi (szláv) katonáinak „harcolni nem akarásából” keletkezett. A szlávok egyre inkább saját nemzetiségi önállóságuk gondolatával foglalkoztak, gyakran még a lövészárkok mélyén is…

A prágai 28. gyalogezred katonái, valamint az ukrán, szlovák és délszláv alakulatok tagjai közül sokan választották inkább a fogságba esést, mint a harcot szláv testvéreik ellen. Sikert egyedül az ettõl a frontvonaltól északra, a kárpáti hadmûveletekkel egyidõben harcoló német csapatok értek el: a 8. és a 10. hadseregeik február 22-én a Mazuri-tavaktól keletre, az Augustów erdõségekben sikerrel kerítette be az oroszok 10. hadseregét, mintegy 120 ezer hadifoglyot ejtve. A Grodno irányú, további elõretörésük azonban megakadt, és az arcvonal a Bobr – Narew vonalon merevedett meg. Újból bebizonyosodott, hogy hadseregcsoportok és sok százezer ember egymás elleni csatájában nem lehet egy-egy gyõztes ütközetbõl, rögtön hadászati gyõzelmet is kierõszakolni. Ennek a német gyõzelemnek az lett a hozadéka, hogy a gyõztes csapataikból sikerült megszervezni a Beszkidi-hadtestet, amely a segítségére siethetett a Kárpátokban összeomlás elõtt álló osztrák-magyar csapatoknak.

4. A gorlicei áttörés
Az elsõ, jelentõs gyõzelem volt az Osztrák-Magyar Monarchia számára
Majd egy éve tombolt már az elsõ világháború, mikor 1915 késõ tavaszára világossá vált: az Osztrák-Magyar Monarchia egyedül nem bír az Orosz Birodalommal. A Kárpátokban vívott kemény téli csatákban a monarchia csapatai nagyon meggyengültek. A német hadvezetés kénytelen volt a segítségére sietni, mert a cári csapatok egy újabb támadása teljes orosz áttörést eredményezhetett volna. A németek a nyugati arcvonalról további 8 hadosztályukat a keleti harcokra újonnan felállított 11. hadseregükhöz vezényeltek. A monarchia VI. (kassai) hadtestével kiegészülve, Mackensen tábornok parancsnoksága alatt Gorlicénél összpontosultak, éppen ott, ahol az orosz cár 3. hadseregének arcvonala nyugatiról szinte derékszögben keletire fordult.
A mit sem sejtõ oroszokra 1915. május 2-án addig nem tapasztalt intenzitású tüzérségi tûz hullott, majd a 11. német hadsereg – karöltve a József Ferdinánd fõherceg vezette 4. osztrák-magyar hadsereggel – tizenhat kilométer szélességben és négy kilométer mélyen tört be az orosz területekre.

A meglepett oroszokat május közepéig sikerült a Középsõ-Kárpátok és a Visztulától északra esõ terület között 100 kilométerrel, egészen a Szan és a Dnyeszter folyókig visszaszorítani. Május második felében az elõretörés lelassult, mert „gyorscsapatok” hiányában a támadó központi hatalmak nem tudták a sikert jobban kifejleszteni, és beérkeztek az elsõ orosz erõsítések is. Azonban a szívósan támadó német és monarchista csapatokat megállítani így sem tudták: azok 1915. június 3-án visszafoglalták a korábban elvesztett Przemy¶lt. Ezzel eldõlt a Szan folyó melletti csata kimenetele, sõt, megteremtõdött Lemberg visszafoglalásának lehetõsége is. A városért folyó harcokban a Mackensen parancsnokolta központi haderõ 11. német hadserege csapást mért Rava-Russzkaja irányába, hogy a cári csapatokat elvonja. Balról fedezte õket a 4. osztrák-magyar hadsereg, míg jobbról, közvetlenül a város ellen indult rohamra a monarchia 2. hadserege Böhm-Ermolli vezérezredes vezetésével. A németek rava-russzkajai áttörése sikerült, ezzel Lemberg sorsa is megpecsételõdött: az utolsó orosz katonák június 22-én vonultak ki a városból. Így a cári hadsereg a központi hatalmak sikeres áttörése miatt Galícia és Bukovina nagy részét elvesztette.

A hadászati sikert azonban nem lehetett ennél jobban kihasználni. Olaszország 1915. május 21-én hadat üzent a monarchiának, majd egy hónappal késõbb, június 23-án kezdetét vette az elsõ isonzói csata. A következõ hetekben a monarchia csapatai keményen harcoltak az olasz fronton, míg német segítséggel végre a törökök is megszilárdították a helyzetüket a Dardanelláknál. Így július 13-án, a német 12. hadsereg délkeleti irányú támadásával áttörte a még mindig demoralizált orosz arcvonalat, majd mindössze 6 nap alatt leküzdötte a Bobr-Narew védvonal erõdítményeit, és már a Középsõ-Visztula mentén nyomult elõre. Ezzel a németek 9. hadserege elõtt megnyílt az út Varsó felé, míg a délrõl rohamozó osztrák-magyar haderõ a Visztula és a Bug folyók között a Lublin-Cholm vonalig tört keletre.
A 4. osztrák-magyar hadsereg itt hatalmas gyõzelmet aratott a menekülõ oroszok felett a július 1. és 6. között lezajlott, második kraszniki csatában. A hónap végére, 30-án elfoglaltuk Lublint, míg a XII. nagyszebeni hadtestünk pedig 1915. augusztus 4-én Ivangorodot. Másnap a németek bevették Varsót, majd augusztus 20-án a novogeorgievszki erõdöt is. Mire az osztrák-magyar és német csapatok Siedlcénél találkoztak, az orosz fõerõknek addigra sikerült a gyûrûjükbõl elmenekülni, és szeptember végére megszilárdították helyzetüket Baranovicsi-Pinszk-Dubno térségében.

Ugyan a monarchia 1. és 4. hadseregének még sikerült Luck és Dubnó bevétele, míg a VI. kassai hadtestnek Breszt-Litovszk elfoglalása, de a Rovnót megközelítõ csapatainkat egy váratlan orosz ellentámadás megfutamította. Ezzel egyidõben, a keleti front északi szakaszán a németek 10. hadseregét – Kovnó és Vilna elfoglalása után – is megállították a cári csapatok. Szeptember végén az oroszok ismét annyira megerõsödtek, hogy a Rokitno-mocsaraktól indított ellentámadásukkal visszavették Luckot, és az októberi esõk beköszöntével állóháborúvá alakult át a keleti front addig mozgalmas hadszíntere.
A gorlicei áttöréssel kezdõdött monarchista és német hadmûveletek hatalmas hadászati sikereket hoztak, de az orosz medvét nem sikerült térdre kényszeríteni. Elvesztették ugyan Galíciát, Lengyelországot, a balti-térséget és Belorusszia egy részét is, de talpon maradtak, amivel bekövetkezett a központi hatalmak félelme: többfrontos háborúba kényszerültek. Nyugaton, a déli, olasz területeken, valamint a Balkánon is folyt már a harc, de a törököket is folyton segíteni kellett. Így, a megmaradt orosz fronttal ellenségei körbefogták a központi hatalmakat. Hozadéka mindenekelõtt az lett, hogy az oroszok egyenlõre gondolni sem mertek nagyobb támadó hadmûveletekre, míg a románokat is visszariasztotta a háborúskodástól a cár veresége. Bulgária viszont 1915. október 10-én belépett a háborúba a központi hatalmak szövetségeseként, és megtámadta a szerbeket.

5. Az 1915. év hadieseményei a Dardanellákon, az Isonzó mentén és a Balkánon
Az 1915. év áprilisa hadászatilag is új eseményt hozott a lövészárkokban kuporgó katonák számára: a nyugati-fronton, a sorozatos angol-francia rohamok kifulladása után a németek ellentámadást indítottak Ypernnél, ahol a háborúk történetében elõször harci gázt is bevetettek. A klórgázt fúvógépek és a szél segítségével juttatták az ellenséges lövészárkok fölé, amely megoldás nagyon kétséges volt, hiszen a széljárás hirtelen megváltozása azonnal a saját csapatok elgázosításához is vezetett. A bakáknak borzalmas szenvedéseket okozó klórgázt hamarosan újabb gázfajták követték, és megjelentek a gázaknák és gázgránátok is, míg védekezésül a gázálarc.

A nyugati-front állóháborúját azonban még a mérgesgáz segítségével sem lehetett kimozdítani, így mind az antant, mind a központi hatalmak új hadszíntereken próbáltak sikereket elérni, és ezzel a maguk javára billenteni a háború mérlegének nyelvét. A Dardanellák elleni antant támadást ez, illetve az a tény is indokolttá tette, hogy 1915 tavaszára a közel-keleti hadszíntér legfontosabb arcvonalává lépett elõ a tengerszoros. Nagy-Britannia és Franciaország nem kevesebben, mint Konstantinápoly elfoglalásában és a törökök kapitulációra való kényszerítésében gondolkodott, megteremtve ezzel a közvetlen összeköttetést is a cári Oroszországgal. A hadászati elgondolás partraszálló hadmûveletben gondolkodott. Ezt a közös brit-francia, Földközi-tengeri Flotta Dardanellák elleni két támadó akciója vezette be február 19-én és március 18-án. Majd 1915. április 25-én deszanthadmûvelet indult a Gallipoli-félszigeten: a tengerészet öt gyaloghadosztálynyi indiai és ausztrál katonát tett partra. Az antantkatonákat meglepte a törökök heves ellenállása, olyannyira, hogy az 1915 decemberéig elhúzódó harcokban nem sikerült áttörniük a török erõdövet. Az oszmán csapatokhoz a Balkán irányából folyamatosan érkezett az óriási mennyiségû német hadianyag utánpótlás, és ez az antantot a deszanthadmûvelet befejezésére késztette. A kudarc ellenére, a visszavonuló csapatok Szalonikibe való átszállítását a megtépázott brit-francia hajóhad azonban sikerrel teljesítette.

Olaszország 1915. május 23-án hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának, megingatva ezzel a központi hatalmak javuló hadászati helyzetét, és az orosz fronton éppen kibontakozófélben lévõ offenzíváját. Az olaszok 35 gyalog- és 4 lovashadosztállyal, valamint 52, különlegesen kiképzett alpesi zászlóaljjal lendültek támadásba. A talján erõk zöme Görz – Laibach – Trieszt hadmûveleti iránnyal az Isonzó folyó hosszában helyezkedett el, míg a hegyi hadviselésben jártas zászlóaljak Tirol és Karintia térségében. Conrad, a Monarchia vezérkari fõnöke komoly probléma elõtt állt: mit is tegyen most? Elgondolása szerint, az Isonzó mentén felsorakozott olasz fõerõk ellen a Dráva és Száva folyók vonalán tíz osztrák-magyar, és tíz német hadosztályból két átkaroló harccsoportot szervezett volna, de ezt a németek nem támogatták, mert észlelték, hogy egy átkaroló hadmûvelethez ennek az erõnek legalább a duplájára lenne szükség. A németek azt javasolták, hogy a Szerbia ellen folyó háborúban, éppen védelemben lévõ XV. (Szarajevó) és XVI. (Ragusa) hadtesteket dobják át az újonnan nyílt olasz frontra. A monarchista hadvezetésnek Tiroltól az Adriai-tengerig terjedõ arcvonalon közel 125 zászlóalj, 18 lovasszázad, valamint 67 tüzérségi üteg állt a rendelkezésére az átcsoportosítás elõtt. Szerbiából az 57. gyaloghadosztály érkezett be elõször, majd a XV. és XVI. hadtestek is. Ezekbõl az erõkbõl alakult meg az osztrák-magyar monarchia új, 5. hadserege Boroevic tábornok parancsnoksága alatt. Feladata a tengermelléki területek és Görz térségének védelme volt.

Karintiában, a Gail folyó völgyében a keleti arcvonalról áthozott és Roth tábornok által vezetett VII. (temesvári) hadtest helyezkedett el, míg Tirolt Dankl tábornok védte két hadosztálynyi erejével és kisegítõ önkéntes alakulatok segítségével. A VII. hadtest magyar többségû alakulatai a 17. közös gyaloghadosztályba szervezett debreceni, szegedi, karánsebesi és temesvári ezredek, valamint a m. kir. 20. honvédhadosztályhoz tartozó budapesti, debreceni, nagyváradi és székesfehérvári honvédezredek voltak. A délnyugati olasz arcvonal legfõbb parancsnokául Jenõ fõherceget jelölték ki. Aztán az osztrák vezérkar hamarosan átvezényelte a VII. hadtestet az Isonzó folyó mellékére és a Doberdo-fennsíkra József fõherceg parancsnoksága alá, ahol aztán éveken át a legsúlyosabb áldozatokat hozta Ausztriáért. A helyére, a karintiai arcvonalszakasz csatáira alkalmasabbnak mutatkozó, hegyi harcra kiképzett 8. (innsbrucki) hadosztályt és a III. (Graz) hadtestet vezényelték, akik szintén a keleti frontról érkeztek. A német hadvezetés az alpesi hadtestet küldte Tirolba, azonban, mivel Németország és Olaszország között nem volt hadiállapot, a harcokba nem avatkozott be.

Az olasz hadvezetés, amelynek az élén Cadorna tábornok állt, egy hónappal a hadüzenet után indította meg a támadást az Isonzó mellékén, a görzi hídfõ ellen, hogy Triesztet és az Isztriai-félszigetet is elfoglalják, majd innen továbbhaladva pedig betörjenek a ljubljanai-medencébe. A megindult háború négy Isonzó menti csatához vezetett, amelyben mind az olaszok, mind pedig az osztrák-magyar csapatok hatalmas veszteségeket szenvedtek. Ezek a csaták a görzi és tolmeini – a Monte Sabotino és a Podgora hegyek csúcsaiért – hídfõkért, valamint a doberdói-fennsík – a Monte San Michele és a Monte dei Sei Busi hegyi magaslatokért – birtoklásáért folytak. A doberdói-fennsíkért, Habsburg József fõherceg vezetésével harcoló VII. hadtest magyar többségû alakulatai sokszor kézitusáig menõ küzdelemben védték az osztrák területeket. Az 1915 nyarán folyó isonzói csatákban (június 23-tól július 7-ig, valamint július 18. és augusztus 1. között) az olaszok csak jelentéktelen területsávokat tudtak birtokba venni, ugyanis a hadvezetésük elhibázott stratégiát választott: a nehezen megközelíthetõ, és ezért jól védhetõ hegyormok elleni közvetlen rohamokat erõltette, amit az utánpótlási nehézségekkel küzdõ, sokszor lerongyolódott és éhezõ-fázó osztrák-magyar csapatok képesek voltak megvédeni. A tiroli olasz támadásokat is hasonló sikertelenség jellemezte: ugyan Ala és Primiero falvak völgyeit és az attól északra fekvõ Cortina d’ Ampezzót ugyan még sikerült elfoglalniuk, de a Toblach irányú áttörésük kudarcba fulladt. Így meghiúsult az az olasz hadászati elképzelés is, hogy a Villach-Franzenfeste vasútvonal elfoglalásával elvágják az osztrákokat az utánpótlástól. Ugyancsak kútba esett a Trient elfoglalására tett olasz kísérlet is a Brenta folyó völgyébõl.

Az õszi olasz isonzói támadásokat (október 18-tól november 4-ig, illetve november 10. és december 14. között) elsõsorban a központi hatalmak Szerbia elleni, októberi támadása motiválta. Az eredményét tekintve a nyári csatákhoz hasonló kudarcot hozott a taljánoknak, hiszen ugyanazt a hibás stratégiát követve, ismét a hegyoldalak ellen rohamoztak, ahová az osztrák-magyar csapatok kõfúrógépekkel és robbantásokkal kiváló fedezékállásokat készítettek maguknak. Az olasz offenzíva 1915 decemberének közepére a log-plavai védõszakasz – Doberdo-fennsík – Duino (Adriai-tenger) vonalon fulladt ki.
Bulgária 1915. szeptember 6-án lépett katonai szövetségre a központi hatalmakkal, ami már elõrevetítette, hogy hamarosan megindulnak az osztrák-magyar csapatok Szerbia és Montenegró ellen. A balkáni háborúk (1912 – 1913) nagy vesztese kapva kapott az alkalmon, hogy bosszút álljon szomszédjain, és visszaszerezze elvesztett területeit. A bolgárok szeptember 21-én mozgósítottak, majd 1915. október 10-én hadat üzentek a szerbeknek. Ez kettõs hatással is járt a Balkánon: egyrészt a románok visszarettentek a központi hatalmak elleni hadüzenettõl, és továbbra is semlegesek maradtak, azonban a görögöket az antant oldalára állította. Ugyan Görögország nem lépett be azonnal a háborúba, de lehetõvé tette a Dardanellák térségében – a törökök ellen – végkép elakadt antant támadás visszavonuló deszantosainak partraszállását Szaloniki kikötõjében.

A Szerbia lerohanására induló központi hatalmak erõit a Duna – Száva – Alsó-Drina vonalban összevont, 14 hadosztályból álló Mackensen-hadseregcsoport alkotta. Ez a 11. német és a kb. négy hadosztálynyi erõt képviselõ 3. osztrák-magyar hadseregbõl állt. Utóbbi zömét a Szerémségben, Bácskában és Bánátban állomásozó népfelkelõ alakulatok, illetve az Isonzó mellékérõl átvezényelt reguláris csapatok alkották, így például a hegyi harcra is kiképzett 57. és 59. gyaloghadosztály. Észak-Boszniából érkezett be még erõsítésül az 53. gyaloghadosztály, és szintén ezzel a céllal egy német hadtest is, mivel a tervbe vett XVII. és VI. osztrák-magyar hadtesteket a rovnói kudarc miatt az orosz frontról nem lehetett átdobni. A 3. osztrák-magyar hadsereget Kövess tábornok parancsnoksága alatt Belgráddal szemben vonták össze. Felvonultak a bolgárok is, a következõ haditervvel: az 1. hadseregük a fõcsapás megindulása után egy héttel, kelet felõl Nis irányába indul rohamra, hogy a szerb haderõt az ország közepén harapófogóba zárhassák. A 2. bolgár hadseregnek pedig Macedóniába kellet benyomulnia, hogy elvágja a szerbek déli, illetve Albánia felé várható visszavonulását, egyúttal kivédje az 1915. október 10-én, Szalonikiben partra szállt antantcsapatok északi irányú várható rohamát.

A fõcsapást a 3. osztrák-magyar hadsereg biztosítása mellett a német erõk kezdték meg 1915. október 7-én: átkeltek a Dunán és a Száván, majd két nap múlva benyomultak a szerb fõvárosba is, és még aznap elfoglalták Belgrádot. A velük szemben álló hat szerb hadosztály déli irányba hátrált. A szerb haderõt követõ támadók október 31-én bevették Kragujevacot, de a szerb haderõt nem sikerült bekeríteni, ugyanis a bolgárok csak november 5-én foglalták el Nis városát. A fõcsapás súlyát a német csapatok viselték, a monarchista csapatok az elfoglalt területek megszállását és biztosítását végezték. A szerb ellenállás sorsa 1915 decemberében pecsételõdött meg: az antant görög területek felõli támadását hiába váró rácok egy sikertelen ellentámadást kíséreltek meg Pristina mellett, majd pedig elkezdtek szétszéledni. Az egyben maradt, mintegy 100 ezer szerb katonát az albán partvidék felé vezényelték, hogy az ott várakozó antant csapatszállító hajók Korfu szigetére szállíthassák át õket.
A legyõzött szerb területek feletti osztozkodás kis híján összecsapáshoz vezetett a Monarchia és Bulgária között. Végül az osztrák-magyar csapatok a még meg nem szállt Montenegró és Albánia ellen vonultak, elvágva ezzel a terjeszkedni kívánó bolgárok útját az Adriához. Cetinjét, Montenegró fõvárosát 1916. január 13-án, míg a legfontosabb albán kikötõt, Durazzót, február 27-én foglalták el. A megszállt területeket a belgrádi katonai fõkormányzóság igazgatta, egészen 1918-ig, mely közvetlenül a magyar kormány irányítása alá tartozott…

6. Offenzíva Dél-Tirolban
Hatalmas véráldozatok, kézzelfogható eredmény nélkül
Az Osztrák-Magyar Monarchia hadászati lépéseit irányító Conrad egy önálló, olaszok elleni, dél-tiroli támadó hadmûvelet kidolgozásán fáradozott, mikor 1916. február 21-én a német hadsereg megkezdte Verdun ostromát. Az 1916. év elején egyre jobban megmutatkozott az antanthatalmak erõfölénye. Az általános védkötelezettség bevezetése óta különösen a brit haderõ erõsödött meg, immár 40 hadosztálya állomásozott az „öreg” kontinensen. A nyugati-fronton 145 brit-francia hadosztály nézett farkasszemet a németek 118 hadosztályával, míg a keleti arcvonalon 127 orosz hadosztály állt szemben a központi hatalmak 89 hadosztályával.

A német hadsereg a verduni támadással megpróbálta magához ragadni a hadászati kezdeményezést. A támadást 12 hadosztállyal indították meg, és ekkor már a repülõgép is állandó szereplõjévé vált a harcoknak: 168 német kétfedeles hasította az eget Verdun térségében. A germánok hatalmas veszteségek árán elfoglalták a két legnagyobb verduni erõdítést, a Douaumont és Vaux betonerõdöket. Majd 1916 márciusában a támadás súlypontját a Maas folyó nyugati partjára helyezték, azonban a 304. és a „Mort home” („Halott ember”) magaslatokon a legjobb német rohamosztagok tucatjai vesztek oda. Késõ tavaszra már 47 német hadosztály morzsolódott fel az erõdharcokban, de a német hadvezetés nem akarta abbahagyni a támadásokat. Az orosz hadsereg ekkor tehermentesítõ támadást indított a Narocz-tó mellett, majd 1916. június 4-én Bruszilov tábornok csapatai áttörték az osztrák-magyar csapatok állásait is. Húsz nap múlva pedig ellentámadásba kezdtek a brit-francia csapatok is a Somme folyó mentén. Így a verduni támadóharcokat az új német hadvezetés (Hindenburg – Ludendorff) kénytelen volt szeptember 2. napján leállítani. A francia hadsereg 1916 telére mindenütt az év eleji állásaiba szorította vissza a germánokat, akiknek a verduni vállalkozása teljes fiaskónak bizonyult. Óriási anyagi- és emberveszteség árán a francia vonalakat csak 5-6 kilométer mélyen tudták benyomni, de a front áttörését nem tudták végrehajtani. Ezt még az a tény sem tudta ellensúlyozni, hogy a központi hatalmak sikerrel védekeztek a Narocz-tó mellett a március 18-tól április végéig rohamozó 1. és 2. orosz hadseregek ellen, és ugyancsak sikerrel hárították el az Isonzó mentén újra támadásba lendülõ olasz hadsereg támadásait is (5. isonzói csata Görz – Monfalcone térségében és a Monte San Michelen). Bár a Somme folyó mentén, 1916. június 24-én támadásba lendülõ, és egészen novemberig próbálkozó brit-francia csapatok csupán 45 kilométer szélességû és 10 kilométer mélységû áttörést tudtak kiharcolni, de akkor anyagi és élõerõs veszteséget okoztak a németeknek, hogy ekkor ingott meg elõször a német hadiipar és utánpótlás biztonsága. A Somme-menti offenzíva azért is volt jelentõs, mert az antant hatalmak itt vetettek be elõször tankokat a germán arcvonal áttörése érdekében, 1916 szeptemberében.

Miközben a németek Verdunnél próbálkoztak, az osztrák-magyar csapatok Dél-Tirolban készülõdtek támadáshoz. Az offenzíva tervét 1916. február 6-ára véglegesen kidolgozták, amely szerint a 3. és a 11. hadseregeket vonták össze a támadáshoz Dél-Tirolban, a Folgaria – Lavarona közötti szakaszon, méghozzá egymás mögött. A terv szerint, az elsõ lépcsõben támadó, Dankl vezérezredes vezette 11. monarchista hadsereg déli irányban áttöri az olasz állásokat, majd Bassano – Thiene vonalában a taljánok isonzói csoportosításának hátába kerül. Ezután Kövess tábornok, a 3. hadsereg élén betör a velencei síkságra, majd az olasz hadsereg zömét képezõ isonzói csoportosítást nyugat – keleti irányú támadásával a Monarchia isonzói arcvonalának szorítja, majd megsemmisíti. A támadó hadseregek Jenõ fõherceg parancsnoksága alá tartoztak, és 14 gyaloghadosztályból, valamint 3 önálló dandárból álltak. A támadó elsõ lépcsõbe a XX. hadtest került innsbrucki és linzi hadosztályokkal, amely csapatokat Károly trónörökös vezetett. A támadó hadseregek nagy részét grazi, linzi, tiroli, bosznia-hercegovinai és cseh ezredek alkották.

Az offenzíva rögtön átcsoportosítással kezdõdött, ugyanis a hadseregcsoport-parancsnokság a 11. hadsereg támadósávját (körülbelül 11 kilométer) túl keskenynek találta, így a 3. hadseregtõl elvezényelték a XVII. hadtestet, és a 11. hadseregnek rendelték alá, hogy délkeleti irányú kisegítõ csapást hajthasson végre a Sugana-völgyben, és megszerezhesse az oly fontos borgo – bassanói vasútvonalat. A térség nagy katonai mozgolódására az olaszok is felfigyeltek, és azért, hogy az offenzívát megzavarják, 1916. március 13-án ismét támadást indítottak az osztrák-magyar állások ellen az Isonzó mentén (5. isonzói csata). A Boroevic vezette 5. monarchista hadsereg keményen küzdött, és így nagy véráldozatok árán, de sikerült kitartania. Dél-Tirolban április 16. és 19. között kezdõdött meg a Monarchia támadása: a XVII. osztrák-magyar hadtest megindult a Sugana-völgyben. Viszont az állandóan rossz idõjárás és gyakori hóesés miatt a fõcsapás csak egy hónap múlva, május 15-én kezdõdhetett meg, amely késlekedést az olasz hadvezetés a térségben lévõ csapatainak alapos felkészítésére és megerõsítésére használta ki. A szemben álló erõk így nagyjából kiegyenlítõdtek, a támadó Jenõ fõherceg 192 zászlóalja, 276 nehéz-, és 641 könnyûlövege állt szemben az olaszok 182 zászlóaljával, 348 nehéz-, és 503 könnyûlövegével. Az osztrákok kezdetben sikerrel támadtak. A 11. hadseregük mindhárom hadtestének (III., VIII. és XX.) sikerült betörnie az olasz arcvonalba. de aztán a jobbszárny lemaradt, így az osztrák hadsereg a déli irány helyett délkelet felé kezdett elkanyarodni. Erre a parancsnokság úgy döntött, hogy felhagy a lépcsõs támadással, és a két hadsereget egymás mellé rendeli, és így folytatják a támadást. Az erõsen kiszélesített, az Etsch folyó és a Sugana-völgy közötti támadási sávban tehát immár egymás mellett támadott a 3. és a 11. osztrák-magyar hadsereg.

A megerõsített olasz csapatok ellenállása nyomán azonban 1916. május 26-ra a jobbszárny támadása végleg elakadt. Az osztrák hadvezetés a jobbszárny erõsítéséül rendelte az Isonzónál álló 61. gyaloghadosztályt és egy gyalogdandárt, azonban június 4-én megindult a keleti-fronton a Bruszilov-offenzíva, így ezekre az erõkre ott lett hirtelenjében szükség (hamarosan követte õket a 48. gyaloghadosztály is). Az osztrákok közben erõltették az áttörést, így a támadó két hadsereg egyes részei elértek az olasz védelmi sáv utolsó vonaláig: ha ezt is áttörik, akkor lezúdulhattak volna a velencei síkságra. A legtovább a trónörökös vezette XX. hadtest, és a 3. hadsereg I. hadteste – benne a magyarországi 34. gyaloghadosztállyal – jutott el, Arsiero és Asiago városokat is elfoglalták már. De hiába került látótávolságba a velencei-medence, ugyanis a támadás itt végleg kifulladt. Ugyanis az osztrák hadvezetés ugyanazt a hibát követte el, amit az olaszok Isonzónál: a környezõ hegyek és magaslatok elfoglalására rengeteg embert, hadianyagot és idõt pocsékoltak el a monarchista csapatok. A hegyoldalakba vágott olasz állásokat azonban nem lehetett leküzdeni, és a velencei síkság ismét ködbe veszett… A Monarchia dél-tiroli offenzívája mintegy 45 ezer fõs veszteség után hirtelen összeomlott. Az ellentámadásba lendülõ taljánok az elvesztett területek nagy részét visszafoglalták, majd újabb támadásokat indítottak az Isonzónál (6., 7., 8. és 9. isonzói csaták). A Monarchia csapatai így a hatalmas áldozatok ellenére sem tudták megtartani a Doberdo-fennsíkot, míg Dél-Tirolban szinte az offenzíva elõtti vonalakba szorultak vissza az osztrák-magyar csapatok.

7. A bukovinai és galíciai „húsdaráló”
Ezerkilencszáztizenhat nyarának elején a központi hatalmak hadereje intenzív hadmûveleteket folytatott Európa nyugati felében. A németek Verdun térségében kezdtek hadmozdulatokba, míg az Osztrák-Magyar Monarchia hadereje Dél-Tirolban lendült támadásba. A Monarchiától szorongatott olaszok ismételt kérésére az orosz hadvezetés május végén egy tehermentesítõ offenzívára szánta el magát a Pripjaty-mocsarak térségétõl egészen a román határig nyújtózkodó, majd 500 kilométeres arcvonalon. A keleti front eme hosszú szakaszán az újonnan kinevezett Bruszilov tábornok négy hadserege (7., 8., 9. és 11.) fõleg az osztrák-magyar csapatokkal nézett szembe. A frontszakasz északi részét (a Pripet és a Bug folyók között) a 4. osztrák-magyar hadsereg védte a Linsingen német tábornok vezette seregcsoporttal összekapaszkodva. Középen (Galíciában, a Bug, a Szeret és a Dnyeszter folyása között) a Monarchia 1. és 2. hadserege õrködött, míg a Dnyesztertõl délre (Bukovinában, a Kárpátok elõterében) pedig az osztrák-magyar 7. hadsereg katonái a németek „Dél” hadseregével együtt rendezkedtek be védelemre.

Az elsõ világháború e szakaszában már egyértelmûen megmutatkozott a Monarchia nemzetiségi sokszínûségének a hátránya. József Ferdinánd fõherceg, a 4. hadsereg parancsnoka például arra kényszerült, hogy a 11. gyaloghadosztályának 89. és 90., többségében ruténekbõl álló ezredeit a székelyudvarhelyi 82. gyalogezred és a losonci 29. tábori vadászzászlóalj magyar többségû legénységével váltsa fel.
Míg a Monarchia a szláv nemzetiségû katonáival bajlódott, addig a cári csapatok megindultak. 1916. június 4-én több órás, és nagyon heves tüzérségi elõkészítés után mind északon – Lucknál –, mind pedig délen – Oknánál – áttörték a Monarchia csapatainak védelmét. Három nappal késõbb elesett Luck, majd június 10-én az oroszok átkeltek a Stripa folyón is. Ismét három nap múlva már Kovel közelében jártak. Délen a központi hatalmak elõször a Prut folyó mögé szorultak vissza, majd június 18-án elesett Csernovic, és ezzel egész Bukovina orosz kézre került. A frontvonal közepe táján a cári csapatok lelassultak, ugyanis mind a monarchista 1. hadsereg, mind pedig a németek „Dél” hadserege derekasan küzdött. Azonban ez sem sokat segített az arcvonal helyzetén: 1916 júniusának végére az orosz haderõ már Lemberget és a Kárpátok hegyláncait fenyegette.

Bruszilov átütõ sikerét egy új hadászati technikának köszönhette. Ugyanis a keleti fronton eleddig nem volt szokás a több órás, heves tüzérségi elõkészítés. Így a rövid, és nem nagy erejû tûzcsapásra számító osztrák-magyar hadvezetés a hevenyészve kiépített elsõ vonalakat nem ürítette ki. Mikor elkezdõdött az elsöprõ erejû orosz tüzérségi tûz, a központi hatalmak elsõ vonalának lövészárkaiban kuporgó katonáit valósággal a földhöz szögezte a pergõtûz. Az így demoralizált csapatokon aztán könnyûszerrel gázolt át a szuronyrohamra induló orosz gyalogság. A cári csapatok négy vonalba felsorakozva támadtak. Az elsõ támadó hullám rögvest megszállta az elsõ lövészárkokat, de nem ment tovább, hanem biztosított. A második hullám tört tovább elõre, akik mögül a pihent és veszteséget alig szenvedõ 3 támadó csapattestek rohanták le a monarchista csapatok második védelmi vonalát és lövészárkait. Az ekkor érkezõ, és a lövészárokrendszeren veszteség nélkül átjutó negyedik hullám pedig ismét továbbhaladt, és az áttörést immár hadmûveleti mélységben fejleszthette tovább. Így viszont az állóháborúra berendezkedett monarchista vezetés által – hibásan – a második vonal mögött közvetlen elhelyezett tartalékot is meglepetésszerûen tudták lerohanni az oroszok. Ráadásul a Luck elõtti homokos talajba csapódó heves orosz pergõtûz által felkavart hatalmas porfelhõk jótékonyan eltakarták a rohamozó cári csapatokat, míg a porszemcsék pedig eltömítették a monarchista katonai puskák zárszerkezetét.

A katasztrófával fenyegetõ helyzetben az Osztrák-Magyar Monarchia kénytelen volt hadosztályokat kivonni a dél-tiroli és a balkáni hadszíntérrõl. E csapatokat a megingott frontszakasz északi részének fõerõsségét jelentõ Kovel mögé helyezték el. Ezzel viszont bevált az antant elképzelése: az orosz támadás tehermentesítette a nyugati front olasz szakaszát. Ekkor azonban Bruszilov követett el hatalmas hadászati hibát: makacsul ragaszkodott az eredeti tervének fõ célpontját jelentõ nagy vasúti csomópont, Baranovicsi elfoglalásához, ahelyett, hogy délrõl, a bukovinai és galíciai orosz áttörést fejlesztette volna tovább hadászati átkarolássá. Ehelyett a frontvonal északi részén próbált meg betörni, és ez végzetesnek bizonyult. Ugyanis a Linsingen tábornok vezette, harcedzett német seregcsoport aránylag kevés harci érintkezésben vett részt, hisz itt az osztrák-magyar 4. hadsereg állta a sarat. Így a pihent németek 1916. június 16-án megállították a vasúti csomópontot mindenáron elfoglalni akaró oroszokat, majd Kovel térségében ellentámadásba mentek át. Ez viszont kihatással volt az egész arcvonalra, így a Bukovinából a Kárpátok irányába elõretörõ, addig sikeres 9. orosz hadsereg további térnyerését is meghiúsították.

Az oroszok július elejéig közel félmillió embert vesztettek. Érthetetlen módon, a hadvezetésük úgy döntött, hogy újra támadást vezényelnek, és a fõ támadási irány ismét az arcvonal északi része lesz, az addig is sikeres Linsingen tábornok német katonái. A cári csapatok újfent Kovel ellen indultak, illetve csapásirányként választották még az arcvonal közepén „ülõ” Lemberg városát. Úgy tervezték, hogy a német és az osztrák-magyar csapatok csatlakozási pontján áttörhetik az arcvonalat. Július 27-én indultak meg a cári csapatok Kovel ellen, kevés eredménnyel. A németek mindenütt óriási ellenállást fejtettek ki, és ez jótékony hatással volt a Monarchia csapataira: õk is derekasan küzdöttek. Az oroszok hamarosan a tartalékaikat is bevetették, de az arcvonal északi részével így sem bírhattak. Ezzel szemben a frontszakasz Monarchia csapatai által védett középsõ részén – Lemberg irányába – majdnem sikerült az áttörés, de ahelyett, hogy ide összpontosítottak volna a továbbiakban, ehelyett innen vontak el csapatokat az északabbra lévõ, Kovel elleni sikertelen támadás folytatásához. Ezzel az újabb hadászati hibával végképp elszállt az orosz esély a döntõ áttörésre. A szeptemberig elhúzódó harcokban az orosz támadás teljesen kifulladt.

A hadászati döntést nem hozó Bruszilov-offenzíva során a Monarchia hadereje majdnem teljesen összeomlott. Állományának csaknem háromötödét, 1916 végéig csaknem egymillió embert vesztett el. Az offenzíva után német csapatok kísérõjeként, német irányító tisztekkel harcoltak tovább az osztrák-magyar csapatok, önálló hadmozdulatokra képtelenné váltak. Ugyanakkor a németek is súlyos veszteségeket szenvedtek, közel 350 ezer embert. Az orosz emberáldozatok az év végéig a másfél millió fõt is meghaladták, ugyanakkor az olaszok és britek dolgát a nyugati fronton egyértelmûen megkönnyítették mind Verdunnál, mind pedig a Somme folyó mellett. Lélegzethez jutottak az olaszok az Isonzó mentén, sõt, fontos „hozadékként” Románia is hadba lépett: 1916. augusztus 27-én hadat üzent a központi hatalmaknak. Ugyanakkor a cári hatalom nem vette észre: az orosz nép a tûrõképessége határára érkezett…

8. A Román Királyság elleni hadjárat
Az elbizakodott románok szinte a teljes országukat elveszítették
Románia 1916. augusztus 17-én katonai egyezményt kötött az antanttal, majd tíz nap múlva hadat üzent a központi hatalmaknak, mire augusztus 29. napján változások történtek a német hadvezetés élén: Hindenburg tábornagy került a hadsereg élére, míg Ludendorff tábornoké lett a hadmûveletek közvetlen irányításának monopóliuma. A központi hatalmak jónak nem nevezhetõ hadászati helyzetben várták a 23 hadosztálynyi haderõt kitevõ román támadást. A keleti-arcvonalon az orosz Bruszilov-offenzíva eredményessége, a rendkívül súlyos német elhárító harcok a nyugati-fronton, és az olaszok rendre megújuló támadásai a Monarchia csapatai ellen az Isonzó mentén – amelynek következtében a Doberdo-fennsík és Görz városa is elveszett – mind-mind a támadás sikerével kecsegtették I. Ferdinánd román királyt.

A románok fõerejüket – 1., 2. és 4. hadseregek – Erdély ellen vezényelték, majd ennek elfoglalása után a Bánát és a magyar fõváros irányába folytatták volna a támadásukat. A németek már augusztus 29-én csapatokat indítottak Erdély irányába, de ezek beérkezéséig az Arz tábornok vezette, mindössze 30 ezer fõs 1. osztrák-magyar hadseregre hárult az Orsovától Bukovináig terjedõ, több száz kilométer hosszú frontvonalon várható román betörés elhárítása. Ez a hadsereg fõként – mint az 51. honvédhadosztály, a 11. honvéd lovashadosztály – magyarokból és székelyekbõl, míg a 33. honvéd gyalogezred legénységi állománya pedig horvátokból állt. Ugyanakkor néhány napon belül beérkezett erõsítésként az 1. és az 5. honvéd lovashadosztály, a 39. honvéd gyaloghadosztály, majd szeptember közepéig a 37. honvéd gyaloghadosztály és a 206. székelyudvarhelyi gyalogezred is. Az így megerõsített 1. hadsereget északi (Morgen altábornagy) és délnyugati (Staabs altábornagy) csoportokra bontották. Ugyanekkor, szeptember 15-én Gyulafehérvár térségében 3 német és egy osztrák-magyar hadosztályból megalakult a német 9. hadsereg, amelyet a volt német vezérkari fõnök, Falkenhayn parancsnokolt.
A Monarchia 1. hadserege a meginduló románokkal szemben kemény ellenállást tanúsított, és a 2 éves harci tapasztalatokkal bíró magyar katonák alaposan lefékezték a román elõrenyomulást Erdély déli, délkeleti részein, ugyanakkor lassú visszavonulásba kezdtek a Maros irányába. A lakosság evakuálására a Tisza-kormány kormánybiztost nevezett ki, de annak alkalmatlansága miatt óriási pánik, az anyagi javakban pedig legalább akkora károk keletkeztek. Az 1. hadseregünk vitéz helytállása miatt, volt elég idõ a románok elleni ellenlökés kibontakoztatására. A német 9. hadsereg elõször 1916. szeptember 26-29. napjain Nagyszebennél, majd pedig október 7-9. között Brassónál mért csapást az 1. román hadseregre. Majd a megvert románokat, valamint a segítségükre sietõ 2., illetve az északabbra levõ 4. hadseregüket is visszanyomták a Kárpátok hágóiba. Október végéig Erdélyt teljesen megtisztítottuk a román támadóktól, és a frontvonal a Kárpátok vonalában merevedet meg.

Eközben a románok nehéz helyzetbe kerültek, ugyanis a Dobrudzsában harcoló 3. hadseregüket a második balkáni háború óta bosszúra szomjazó bolgárok 3. hadserege, Mackensen német seregcsoportjának csapatrészeivel egyesülve teljesen szétverte, majd a bolgárok elérték a konstanca – csernavodai vasútvonalat is. A román arcvonal összeomlását csak orosz és szerb segítséggel, valamint a Kárpátokból kivont román erõkkel tudták megakadályozni. Azonban a németek vérszemet kaptak, és a Falkenhayn vezette 9. német hadsereg 1916. november 11-én a Déli-Kárpátokból támadásba lendült, majd a Tirgu-Jiunál november 16-17. napjain aratott gyõzelem után megnyitotta az utat Havasalföld felé. A német sikerek miatt a Szaloniki térségében állomásozó, 16 hadosztálynyi erõt képviselõ keleti antanthadsereg támadásba lendült a románok tehermentesítésére, de november 18-án, Bitoljnál a bolgár-német csapatok megállították õket. Ugyanekkor Mackensen dunai serege dél felõl, november 23-án átkelt a Dunán, és Bukarest irányába indult. A románok hiába próbálkoztak: a november 30 – december 3. napjain zajló, argesi csatában újabb vereséget szenvedtek, ezért a fõvárosukat kiürítve, az orosz határ felé hátráltak. Az arcvonal egy komoly méretû orosz beavatkozás után a Duna torkolat – Szeret folyó – Torus vonalon stabilizálódott.
Miközben német és magyar csizmák csattogtak Bukarest macskakövein, addigra a románok szinte a teljes országukat, hadianyaguk és élelmiszertartalékaik nagy részét elvesztették. A 310 ezer fõs emberveszteségük után mindössze 5 harcképes hadosztályuk maradt, de a katonai kapitulációt orosz segítséggel elkerülték, és megmaradt csapataik tovább harcoltak. A központi hatalmak Ferenc József császár novemberi halála után (az új Habsburg uralkodó – és így a magyar király is – IV. Károly lett), 1916. december 12-én békejegyzéket küldtek az antantnak – remélve a háború gyõzelmes befejezését –, de a kompromisszumos béke gondolatának felajánlását az antanthatalmak nem fogadták el.

9. A Kerenszkij-offenzíva
A támadás kudarca már a bolsevikoknak kedvezett
Az 1917. februári, orosz forradalmat követõen tulajdonképpen egész tavasszal tûzszüneti állapot uralkodott a keleti-fronton. Április 6-án az USA is hadba lépet a központi hatalmak ellen, amely ugyan még nem volt „kézzelfogható”, de sötét fellegek kezdtek ezzel gyülekezni a németek és a Monarchia feje felett. Az USA hatalmas hadiflottája elindult Európa felé, és 1917 végére már négy amerikai hadosztály harcolt Franciaországban. Ráadásul az USA hadüzenetét számos állam hadba lépése követte – például Görögországé vagy Kínáé – az antant oldalán, így az antanthatalmak nyomasztó élõerõs, hadianyagbeli és gazdasági erõfölénybe is kerültek az év végére. Ez már egyértelmûen megmutatkozott a nyugati-fronton, 1917. november 20-tól december 6. napjáig zajló cambrai-i páncéloscsatában, ami a hadtörténet elsõ, páncélosok bevetésével folytatott ütközete volt. Itt a támadó 3. brit hadsereg 378 harckocsi és azokat kiszolgáló 98 ellátókocsi, illetve egy erõs légikötelék segítségével valósággal elsöpörte a szembenálló, páncélosokkal nem rendelkezõ német erõket: néhány óra alatt 15 kilométer szélességben és 8 kilométer mélyen sikerült áttörnie a briteknek a hónapokon keresztül szívósan és sikeresen kitartó német állásokat.

A keleti-fronton, 1917 késõ tavaszán mind az oroszok, mind pedig a központi hatalmak újfent mozgolódni kezdtek. Az elkergetett Romanovok helyett irányító Ideiglenes Kormány az orosz seregek fõparancsnokává Bruszilov tábornokot, míg hadügyminiszternek pedig Kerenszkijt nevezte ki.
Az oroszok az elhatározott új offenzívájuk helyszínéül ismét Galíciát jelölték ki. Háromnapos (!) tüzérségi elõkészítés után, 1917. július 1-én az oroszok 7. és 11. hadseregei Tarnopol térségébõl, a Szeret folyón átkelve lendültek támadásba. Másnap Zborównál áttörték a szemben álló osztrák-magyar 2. hadsereg jobbszárnyát. Ennek elsõrendû oka a Monarchia hadseregében egyre jobban eluralkodó nemzetiségi feszültségek voltak. Ugyanis az oroszok cseh hadifoglyokból szerveztek egy lövészdandár nagyságú légiót, akik a monarchista 2. hadsereg 19. hadosztályának 35. (pilseni) és 75. (dél-csehországi, neuhausi) cseh többségû ezredeit rohanták le. Az orosz számítás bevált, a csehek nem csatáztak egymással, és beszüntették a harcot, mire a 19. hadosztály megingott. Ezzel súlyos helyzetbe hozta a 32. (budapesti), magyar katonákból álló hadosztályt is. Ekkor a németek 2 tartalék hadosztályuk bevetésével stabilizálták a helyzetet, míg a megvert 19. és 32. monarchista hadosztályok maradékát Dunajovba gyûjtötték össze.
A németek sikeresen állították meg az orosz 11. hadsereg elõrenyomulását, sõt, az osztrák-magyar 2. hadsereg jobbján harcoló német „Dél” hadsereg pedig Brzezany környékén megfutamította az orosz 7. hadsereget is. E harcokban derekasan küzdöttek a Monarchia népfelkelõi, a legsúlyosabb veszteségeket az 55. gyaloghadosztályhoz tartozó 308. és 309. honvéd népfelkelõ-ezredek szenvedték el.

Eközben, a visszavonulásra kényszerülõ 7. orosz hadseregtõl délre rohamozó orosz 8. hadsereg Sztaniszlau városánál nagy mélységben áttörte a 3. osztrák-magyar hadsereg csapatainak állásait, majd Kalus felé támadott tovább. A legsúlyosabb veszteségeket a 15. (miskolci) hadosztály magyar és szlovák katonái szenvedték el. Helyére a pozsonyi 37. honvédhadosztályunk érkezett, de az oroszok a Lomnicán átkelve õket is legázolták, majd a horvátokból álló 42. honvédhadosztály (domobrancok), illetve a szintén horvát 36. hadosztály megfutamítása után elfoglalták Kalust. A németek „Dél” hadserege július 6. és 11. között beleavatkozott a déli irányból már õket is hadászati átkarolással fenyegetõ harcokba, és megállította az orosz rohamot.
Bruszilov ekkor felújította a frontszakasz északi részén elhelyezkedõ 11. és 7. hadseregei támadását. Próbálkozása sikertelen maradt, sõt, hamarosan a menekülésen kellett gondolkoznia, hiszen 1917. július 19-én ellentámadásba lendültek a központi hatalmak. A 2. osztrák-magyar hadsereg arcvonalától (Zloczow térsége) Tarnopol irányába meginduló ellenlökést néhány nap alatt sikeres áttöréssé fejlesztették. Ekkor történt, hogy az orosz katonák az egész frontvonalon kifejezésre jutatták, hogy nem kívánnak tovább harcolni az ideiglenes kormányukért: elegük lett a háborúból. Számos orosz csapattest beszüntette a harcot, majd zárt egységekben elhagyta a frontvonalat, és Oroszország kebelébe indult. A helyzet az egyre jobban megerõsödõ bolsevikoknak kedvezett, így Kerenszkij kénytelen volt 1917. július 25-én leállítani a róla elnevezett offenzívát.

A központi hatalmak eközben megállíthatatlanul nyomultak elõre. Július 25-én harc nélkül foglalták el Tarnopolt, majd augusztus 3-án pedig bevonultak Bukovina fõvárosába, Csernovicba. Az oroszok komolyabb ellenállás nélkül adták fel egész Galíciát. Viszont a Monarchia csapatai annyira alacsony harcértékkel bírtak már a háború e szakaszában, hogy az orosz front megingása ellenére sem sikerült továbbhaladniuk, és a gazdag termõföldekkel büszkélkedõ Moldáviát elfoglalni. A keleti front déli része ismét megrekedt, így a németek maguk próbálkoztak – északon. Szeptember 3-án elfoglalták Rigát, majd október végén három balti-tengeri szigetet: Õselt, Moont és Dagõt. A németek ekkor már egy Szentpétervár elleni támadásban gondolkoztak.
A Kerenszkij-offenzíva összeomlásával az orosz katonai haderõ megtört, mindenütt védelembe kényszerült. Az 1917 október végén és november elején, az olasz arcvonalon elért monarchista sikerek után pedig még az ereje végén járó Osztrák-Magyar Monarchia vezetõ köreiben is a katonai gyõzelem halvány reménysugarát villantotta fel. Ugyanis 1917. november 7-én az orosz kommunisták megdöntötték az Ideiglenes Kormány hatalmát, és kikiáltották Szovjet-Oroszországot. Leninéknek a saját, politikai helyzetük megszilárdítása okán alapvetõ érdekük fûzõdött a háború mielõbbi befejezéséhez, akár területi veszteségek árán is. Így a béketárgyalásokat elõkészítõ megbeszélések december 22-én, Breszt-Litovszkban indultak meg a központi hatalmak és Szovjet-Oroszország között. Az oroszok háborúból való kiugrása hadászatilag jelentõs volt ugyan a központi hatalmak számára, de gyõzelmet már így sem remélhettek: ugyanis addigra – az államcsõd szélére sodródva – gazdaságilag teljesen kimerültek, míg az antanthatalmak az USA-val a hátuk mögött egy kimeríthetetlen katonai-gazdasági erõforrással bírtak.

10. Áttörés Caporettónál
A brit-francia csapatok 1917. tavaszi, nagy offenzívájának idején az olasz hadvezetés is akcióba lépett, és 1917. május 12-én megindította a 10. isonzói támadását. Az offenzíva ismét sikertelen volt, és már június elsõ napjaiban összeomlott. Eközben IV. Károly, az 1916. év végén trónra lépõ Habsburg uralkodó, sógora, Sixtus pármai herceg, a belga hadsereg fõtisztje révén kapcsolatba lépett az antanthatalmakkal, és kilátásba helyezte egy monarchista különbéke lehetõségét. Az olaszok azonban nem engedtek, így augusztus 18. és szeptember 13. között ismét rohamra indultak, immár a 11. isonzói csatát indították el. A heves támadást a Monarchia csapatai ismét visszaverték, és meghiúsították az olaszok Trieszt irányú áttörését is, de hatalmas, negyedmillió fõs veszteséget szenvedtek el. IV. Károly különbékét keresõ tapogatózásait megtudva, a német hadvezetés hirtelen engedékenyebb lett, és beleegyezett abba, hogy csapatokat küld a Monarchia megsegítésére, hogy legyõzze végre az újra és újra rohamozó taljánokat. A német csapatok szállítása 1917. szeptember 15. napjával meg is kezdõdött. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetése eltökélte, hogy megvalósítja Conrad tábornok régi elképzelését: az Isonzó mellõl és Dél-Tirolból egyszerre kiinduló támadással bekerítik az olasz hadsereget. De mivel egy ilyen hadmûvelethez még a beérkezõ német erõsítéssel együtt sem rendelkezett a Monarchia, azért az egyirányból való megkerülés mellett döntöttek.

A sikeres hadmûvelet elsõ feltételeként a Flitsch és Tolmein városoknál végrehajtott áttörést kellett teljesíteni, amelynek során a német segítséggel újonnan létrehozott, 14. hadsereg (7 német és 8 osztrák-magyar hadosztályból) Cividale, Codroipo irányába tört volna elõre, és a városok elfoglalása után, a síkságra kijutva az olaszokat a Tagliamento folyó mögé szorította volna vissza a tervek szerint. Az Isonzó arcvonalon álló Boroevic-hadseregcsoport 2. hadseregének jobb szárnya pedig azt a feladatot kapta, hogy a fõcsapáshoz felzárkózva, a szemben álló olasz erõket Görz – Palmanova irányú kisegítõ támadással lekösse. A hadmûveleti terv véglegesítésekor a 2. hadseregtõl délre, az Adriai-tengerig terjedõ arcvonalszakaszon álló 1. Isonzó-hadsereg is támadó feladatot kapott. Azonban a tervezett hadmûvelet sikerét a terepviszonyok már eleve kétségessé tették: a csapásmérõ erõknek már a megindulás után rögtön le kellett küzdenie az Isonzó folyó nyugati partja mentén húzódó, közel 1700 méteres hegyvonulatot, ahol a feljutás közben a támadók teljesen ki lesznek téve a talján tüzérség oldalazótüzének is. Ezen utóbbi tény miatt a monarchistákkal szemben álló 2. olasz hadsereg parancsnoka, Capello tábornok egy ilyen támadásban egyáltalán nem hitt.

Az osztrák csapásmérõ erõk 1917 októberének közepére felvonultak a támadáshoz, amit egy váratlan esemény teljesen megzavart: Cassano falunál a bosznia-hercegovinai 1. gyalogezred V. zászlóalja, a szlovén származású tisztjeik irányításával megnyitotta az állásaikat az olaszok elõtt. A taljánok Feltre város elfoglalásának szándékával gyors ütemben haladtak elõre, és az osztrák-magyar 62. hadosztályt komolyan fenyegették. A Monarchia egységei Borgo városán keresztül indítottak ellenlökést, ami sikerre vezetett, mert az olaszokat eredeti állásaikba szorította vissza. A hadvezetés a soknemzetiségû monarchista csapatok közé a bajor alpesi hadtest zászlóaljait helyezte el a hasonló események elkerülésének szándékával, és 1917. október 22-ére a tüzérséget – 1500 löveg és több mint 400 aknavetõ – is felvonultatta, miközben a tüzérütegek vontatásához használt lóállományt 80 ezer patásra növelték. A monarchista támadás október 24-én indult meg, a fõcsapást végrehajtó, 15 hadosztálynyi osztrák-magyar-német erõk 1922 löveggel rendelkeztek, ebbõl a 14. hadsereg 9 hadosztállyal és 1231 löveggel bírt. A 14. hadsereggel szemben 8 olasz hadosztály védett, 1188 löveggel, de ezekbõl az erõkbõl az áttörés szakaszára mindössze 3 hadosztály és 552 löveg jutott.

A Flitsch és Tolmein közötti arcvonalszakaszra összpontosult a monarchista erõk jelentõs része. Flitsch környékén a Krauss gyalogsági tábornok által vezetett, osztrák-magyar I. hadtest helyezkedett el, a legjobban kiképzett hadosztályokkal: az „Edelweiss” („Havasi gyopár”), a 22. lövészhadosztály (kötelékében az esztergomi 26. gyalogezreddel), az 55. gyaloghadosztály (benne a 7. osztrák gyalogezred, valamint a 3. és 4. bosznia-hercegovinai gyalogezredek), a 91. cseh gyalogezred, két császárvadász ezred, de itt várakozott tartalékban a német birodalmi vadászhadosztály is. Tolmein körül a 14. hadsereg – 6 német hadosztállyal és a hegyi hadviselésre is kiképzett osztrák-magyar 50. gyaloghadosztállyal – két harci csoportra osztva sorakozott fel, a csapatokat itt Below német tábornok vezette. Innen délre az osztrák-magyar XII. hadtest helyezkedett el, a Monarchia 91. gyaloghadosztályával (kötelékében bosznia-hercegovinai hegyi csapatokkal és tábori vadászzászlóaljakkal) és a német 5. gyaloghadosztállyal. A támadó arcvonaltól délre, az Adriai-tengerig a Boroevic vezette hadseregcsoport helyezkedett el 16 hadosztállyal és 5 tartalék hadosztállyal. Ezen hadosztályok soraiban számos magyar ember is harcolt: például a nagyváradi 20. és a budapesti 41. honvédhadosztályok magyar többségû ezredeiben, mint a budapesti 31. és 32. gyalogezredekben.

A támadás 1917. október 24-én, éjjel két órakor indult meg: a monarchista tüzérség közel három órán keresztül lõtte mérgesgáz-gránátokkal az olasz állásokat, amely vegyi-támadást reggel fél hétkor kezdõdõ, erõteljes tüzérségi tûzcsapás is követett. Reggel nyolc órakor megindult a 14. hadsereg Tolmeinnél, egy órával késõbb pedig a Krauss-hadtest is, Flitsch térségében. Ugyanekkor vezényelték rohamra a XV. hadtestet is. Elsõsorban a gáztámadás sikerének köszönhetõen, a támadó csapatok a 2. olasz hadsereg északi szárnyát Caporetto falucskánál már az elsõ napon áttörték, és a következõ napon túljutottak az Isonzó folyó nyugati partja mentén húzódó, közel 1700 méteres hegygerincen is. Az olasz védelem erre összeomlott, és a 14. hadsereg elõtt megnyílt az út a talján síkság felé. Az olaszok hadianyagukat és felszereléseiket hátrahagyva, fejvesztett menekülésbe kezdtek a Tagliamento folyó irányába, miközben tízezrek estek hadifogságba is. A 2. olasz hadsereg megfutása után nem tudta tartani pozícióját az Isonzó középsõ szakaszától az Adriáig védõ 3. olasz hadsereg sem: szembõl a Boroevic-féle hadseregcsoport támadta meg, oldalát pedig a Below-féle 14. hadsereg fenyegette. A 2. olasz hadsereg összeomlása veszélybe sodorta a Karni-Alpokban és a Dolomitokban álló 4. talján hadsereget is. Az egész olasz arcvonal mozgásba lendült: minden katona igyekezett a Tagliamento folyó vonala mögé visszavonulni. Az olaszoknak szerencséje volt: az osztrák-magyar, és német csapatokat váratlanul érte a sikeres áttörés, és ahelyett, hogy ütemesen üldözték volna a menekülõ taljánokat, a hátrahagyott hadianyag- és élelmiszerraktárak fosztogatásába kezdtek. Az olaszok így egérutat nyertek, és átjutottak a Tagliamento túloldalára, majd pedig felrobbantották a hídjait. A folyóhoz érõ 14. hadsereg így megállni kényszerült, és átkelnie csak november 4-én sikerült. A magához térõ olasz hadvezetés azonban ekkorra már kiürítette a Tagliamento és Piave folyók közötti térséget, majd a Piave mögött – az erõsítésül érkezõ 5 brit és 6 francia hadosztályra támaszkodva – védelemre rendezkedett be.

Miközben Nyugat-Macedóniában az antant erõk hiába próbálkoztak többször is a görög térségbõl való kitöréssel, és a Balkán lerohanásával, a központi hatalmak hadvezetése itt, a Velencei-síkság kapujában állva két kísérletet is tett a piavei olasz védõöv felszámolására. Dél-Tirolból – a „Hét község” fennsíkjának birtokbavétele után – a Conrad-hadseregcsoport november 10-én akart kitörni az olasz síkságra. Ugyanekkor a 14. hadsereg Krauss-csoportja a Piave és Brenta folyók között álló Monte Grappa – hegységet ostromolta meg, miközben Boroevic katonái átkeltek a Piavén. A megerõsített olasz védelem azonban e próbálkozásokat már visszaverte. Tulajdonképpen ehhez hasonló, megismételt támadással próbálkoztak még egyszer a központi hatalmak erõi, ugyancsak sikertelenül, ezért 1917. december 12-én a hadmûveleteket leállították. A Monarchia így is hatalmas gyõzelmet aratott az olaszok felett, hadosztályai ott álltak Velence elõtt, végig a Piave folyása mentén, illetve a Folgaria – Arsiero – Mt. Meletta – Mt. Grappa – Montello vonalon. A taljánok hatalmas veszteségeket szenvedtek: 10 ezer halott, háromszor ennyi sebesült, 300 ezer hadifogoly, és megsemmisült vagy elveszett 4384 löveg és aknavetõ is. Ez a helyzet az olasz hadvezetést egy idõre eltántorította a támadó hadmûveletektõl, és az ezzel egyidõben békét kérõ Oroszország háborúból való kiválása miatt, a központi hatalmak hadvezetése elkezdett hinni abban, hogy esetleg gyõzelemmel fejezhetné be ezt a véres háborút.
Kapva kaptak tehát azon az alkalmon, hogy 1917. november 7-én Oroszországban gyõzedelmeskedtek a „szovjetek”, és kihasználták Leninék békeajánlatát. December 3-án megkezdõdtek a breszt-litovszki fegyverszüneti tárgyalások, majd december 5-én 10 napra szóló fegyvernyugvást, aztán pedig 1918. január 14-ig szóló fegyverszüneti egyezményt írtak alá. A béketárgyalásokat elõkészítõ megbeszélések szenteste elõtt két nappal indultak meg a központi hatalmak és Szovjet-Oroszország között, amely tárgyalások aztán az elõbbieknek hatalmas eredményeket és engedményeket hoztak. Az örömtõl ittas, 1917. évi szilveszteren azonban, a központi hatalmak józanul gondolkodó tanácsadói egyáltalán nem voltak boldogok: a háborúba belépõ USA óriási haderejét teherhajók százai szállították folyton-folyvást a „vén Európa” partjai felé…

11. A keleti és nyugati front eseményei az 1918. év elsõ felében
A Szovjet-Oroszországgal, 1917 végétõl folytatott béketárgyalásokat fegyveres összetûzések kísérték a keleti-fronton. Az Osztrák-Magyar Monarchia, hogy minél jobb tárgyalási pozíciót csikarjon ki magának, 1918. február 9-én különbékét kötött az ellenforradalmi Ukrán Radával: a Monarchia területi áldozatokra is hajlandó volt az ukrán élelmiszer-szállítmányokért, így lemondott a formálódó Ukrajna javára a cholmi térségrõl. De a Radával megkötött különbéke felbõszítette Lenin követeit, így megszakították a tárgyalásokat. Ez pedig kapóra jött a végre-valahára területi nyereségért, zsíros orosz földekért ácsingózó németeknek, akik február 18-án megindították a Linsingen tábornok vezette hadseregüket az ukrán térség ellen: 1918. március elsõ napján már Kijev utcáin csattogtak a német bakancsok. Ugyanakkor a 10. német hadsereg Orsa és Mogiljov térségébe tört be, míg szintén német támadást kapott Pszkov és a Pejpusz-tó vidéke is. Ezalatt a 8. német hadsereg megszállta a Baltikumot. A Monarchia is bekapcsolódott a támadásba, elsõsorban a gazda ukrán gabonatermõ vidékek megszerzése lebegett a szemünk elõtt. A Böhm – Ermolli tábornok vezette 2. hadsereg 1918. február 28-án lendült támadásba ukrán területen, és részint a szovjet partizánokkal, részint az ellenforradalmi ukránokkal és a kevéske értéküket védõ, helyi ukrán lakosokkal vívott véres ütközetek után jelentõs területeket vont az ellenõrzése alá. Mire a 2. hadsereg március 12-én bevonult Odesszába, túlvolt az elsõ összetûzéseken a minél nagyobb területeket megszerezni akaró, szövetséges német csapatokkal is. Miközben felvonultak az újonnan felállított Vörös Hadsereg elsõ egységei, akcióba léptek Oroszország-szerte a partizánegységek is. Mivel mindkét fél jobbnak látta a béketárgyalások folytatását, ismét asztalhoz ültek, és 1918. március 3-án megegyezésre jutottak: a szovjet kormány 400 ezer négyzetkilométernyi területrõl és 60 millió lakosáról mondott le, de ezzel lélegzethez jutottak a szovjet forradalom vezetõi. A breszt-litovszki béke aláírása után a németek még bevonultak a Donyec és a Don folyók vidékére, majd a Kaukázus elõterébe is, ahol a szovjet ellen szervezõdõ ellenforradalmi csoportosulásokat támogatták és fegyverezték fel. Viszont ezek a harcok, és a hatalmas orosz területek megszállása és biztosítása továbbra is 40-45 német hadosztályt kötött le, akikre égetõ szükség lett volna a nyugati-fronton, a felfejlõdõ brit-francia-amerikai hadseregek ellen. Az Ukrajna egyes részeit – Dél-Ukrajnában a Zbrucs folyó és a Közép-Donyec közötti térség majd 1000 kilométer hosszú és közel 300 kilométer széles szakaszát – megszálló, monarchista Ostarmee (keleti hadsereg) is hasonlóképpen járt. A terület folyamatos biztosítása érdekében jelentõs számú csapatokat kellett a térségben állomásoztatni. A harcok még májusig elhúzódtak, aztán megkezdõdött a terület módszeres lerablása, óriási szenvedést okozva a helyi lakosságnak: 1918 novemberéig Dél – Ukrajnából 13 ezer vagonnyi élelmiszert szállítottak el 450 millió aranykorona értékben.

A német hadvezetés a keleti-front megszûnését követõen eltökélte: nyugaton minden erejét összeszedve offenzívát indít, és gyõzelemmel fejezi be az I. világháborút. A támadás 1918. március 21. napján indult meg a brit-francia seregek csatlakozó szárnyán védõ 5. angol hadsereg ellen, hogy az egész brit expedíciós hadsereget a La Manche – csatornának szorítsa. A németek 194 hadosztállyal rohamozták meg az antanthadsereg 174 hadosztályát. Az antant a támadást felkészülten, és jól kiépített védõállásokban várta. Ennek ellenére a németek kezdetben hatalmas sikert könyvelhettek el: az 5. angol hadsereg szinte teljesen megsemmisült, míg a mellette védõ 3. angol hadsereg is súlyos vereséget szenvedett el, a brit – francia arcvonal pedig szétszakadt. A hadászati sikerrel kecsegtetõ helyzetet azonban a németek – gyorsan mozgó egységek és tartalékok hiányában – kihasználni nem tudták. Majd a fõcsapást mérõ erõt három hadmûveleti cél elérésével bízták meg, amely a támadó élt így megbontotta, és ezzel a súlypontját a német támadás elvesztette. Az újonnan kinevezett antant fõparancsnok, Foch tábornok a német offenzívát elõször Amiens térségében, majd Noyon-Montdidier és Abbeville elõtt is megállította. A németek április 5-én leállították a támadást, de mivel a hadászati kezdeményezést kezükbõl kiengedni nem akarták, ezért máshol újrakezdték azt. Így 1918. április 9-én Flandriában, április 24-én Amiensnél, május 27-én Montdidier-Reimsnél, június 9-én Montdidier-Noyonnál, majd pedig július 15-én Marne-Reimsnél. A németek hatalmas véráldozatok árán 60 kilométerre megközelítették Párizst, de a gyõzelem végül elmaradt. A német csapatok és utánpótlás teljesen kimerültek, a franciák pedig július 18-án Villers-Cotteréts-nél ellentámadásba lendült, amely az ott lévõ német erõket szinte teljesen felmorzsolta.

11. 1. Lázadók és lázadások a Monarchia soknemzetiségû hadseregében
Az 1918. év elsõ felében az elõzõ év harcászati sikerei ellenére az Osztrák-Magyar Monarchia feje felett is tornyosulni kezdtek a sötét fellegek. A soknemzetiségû birodalom végóráit élte. Az orosz frontról hirtelenjében hazatérõ, sok százezer hadifogoly katona elhelyezése és élelmezése megoldhatatlan feladatnak látszott, miközben a Monarchia szinte összes nemzetisége öntudatára ébredt. Csehek, szerbek, horvátok, bosnyákok: mind lázadozni kezdte az osztrák-magyar uralom ellen. A monarchista hadseregben a züllés jelei kezdtek mutatkozni, amelyeket nyílt lázadások és felkelések tarkítottak birodalom-szerte. Ezeket a jelenségeket csak tetézték a kelet-európai munkástömegekre egyre nagyobb hatással lévõ lenini eszmék, Szovjet-Oroszország példája is, ahol látszólag megtörtént az, mint addig még soha: a sokszáz éven keresztül uralkodó cári családok és arisztokrácia helyett a munkások és parasztok vették kezükbe a hatalmat.

Nabresina városában, 1918. április 19-én a 314. honvéd gyalogezred, a debreceni 7. huszárezred és a nagyváradi 1. huszárezred többségében magyar nemzetiségû katonái lázadásba kezdtek, amelyet három nap múlva a Nagybecskereken állomásozó, komáromi 12. gyalogezred menetalakulatának zendülése követett. A monarchista hadvezetés komoly harcok árán tudta csak leverni a felkelést, amely után kíméletlen rendszabályokat alkalmazott: tömegesen végezték ki a lázadó bakákat. Az elrettentéssel próbálkozó hadvezetés nem értette meg, hogy az egyszerû katonának elege lett a négy éve folyó háborúskodásból. Május 11-én a Böhmische Leipában elhelyezett 18. gyalogezred póttest-alakulatai lázadtak fel, majd egy napra rá a 80. gyalogezred Rimaszombatban állomásozó póttest-alakulatai is. A 17. gyalogezred katonái a 80-asokkal egyidõben, az ausztriai Judenburgban bocsátkoztak tûzharcba a karhatalmi egységekkel, miközben a katonák „Fel bolsevikok!; Le a háborúval!; Vesszen a Monarchia!” jelszavakat skandáltak. Május 15-én az ausztriai Murauban állomásozó 7. vadászzászlóalj katonái, öt nappal késõbb pedig a Lublinban elhelyezett 58. gyalogezred bakái törtek ki lázadásban, és megtagadták az arcvonalba kiindulást.

Ugyanezen a napon, 1918. május 20-án a monarchista hadsereg egyik legnagyobb és legszervezettebb zendülése vette kezdetét Pécsen, amely már-már elérte egy felkelés méreteit is. Az újvidéki 6. gyalogezred póttest-alakulatai összefogtak a pécsi bányászokkal, és csaknem az egész várost elfoglalták. A napokig tartó véres harcokban végül legyûrték a zendülõket, és a felkelés vezetõit mind kivégezték: 165 ember kapott évtizedes börtönbüntetést, míg a többieket pedig az olasz arcvonal büntetõszázadaiba sorozták be. De a május 20-a „tartogatott még” lázadásokat az egyre gondterheltebb osztrák-magyar hadvezetésnek: az 56. gyalogezred Kielce városában, míg a kaposvári 44. gyalogezred pedig a csehországi Reichenbergben tagadta meg a frontra vonulást, majd pedig a kivezényelt karhatalmistákra támadt. A zendüléseket mindenhol nagy véráldozatok árán sikerült csak felszámolni.
Egy nappal késõbb a csehországi Rumburg lett véres harcok színhelye: a 21. lövészezred katonái a város lakosságától támogatva lázadott fel, amely esemény híréra a május 11-én, Leipán már egyszer megfékezett 18. és 59. gyalogezredek ismét zendülésbe kezdtek. A prágai és leitmeritzi kerületi katonai parancsnokságok karhatalmi egységeit is be kellett vetni ahhoz, hogy a több napon át kitartó lázadókat legyõzzék. A legénység közül több száz embert lõttek agyon a felállott rögtönítélõ bíróság ítéletei alapján. A Trencsénben elhelyezett 15. honvédezred pótzászlóaljának lázadása ugyanerre a napra esett, majd két nappal késõbb ugyanezen honvédezred Csákfalvára kihelyezett újoncszázadának megmozdulását kellett letörnie a karhatalmi egységeknek, csakúgy, mint az ukrán többségû 95. gyalogezred M. Schönbergben kirobbant lázadását.

Az „Éljen a nemzetköziség!”, „Éljen Jugoszlávia!”, „Vesszen Ausztria!” jelszavak kíséretében a 97. gyalogezred délszláv és olasz nemzetiségû katonái 1918. május 23-án az egész ausztriai Radkersburgot elfoglalták, és a lázadásoknak nem akart vége szakadni. Május 25-én, Krakkóban a 16. lövészezred, három nappal késõbb a losonci 15. tábori vadászzászlóalj, május 29-én Jicinben a 90. gyalogezred, egy napra rá pedig Sajóecsegen a 305. honvéd gyalogezred monarchiaellenes lázadását kellett leverni. Június 4-én következett a 71. gyalogezred póttest-alakulatainak kragujevaci felkelése, amely mellé a város lakossága is felsorakozott. A pécsihez hasonlatos, több napig tartó, véres lázadás leverése után a felkelés vezetõit kivégezték, a részvevõk többségét pedig a wieselburgi és kenyérmezei büntetõtáborokba szállították, illetve az olasz front büntetõszázadaiba sorozták be.
E felkelés leverése után még néhány kisebb lázadás történt: 1918. június 5-én a lengyel Pietrokovban a 100., Pozsonyban a 72., július 9-én a lengyelországi Zamoscében a 36., míg augusztus 8-án Prágában a 68. gyalogezred zendüléseit kellett letörni. Az Osztrák-Magyar Monarchia tehát egy egységesnek és lelkesnek korántsem nevezhetõ hadsereggel indult neki utolsó vállalkozásának az olasz arcvonalon, amely aztán totális katasztrófába torkollott…

12. Katasztrófa a Piavénél
A német hadvezetés a Szovjet-Oroszországgal kötött béke után offenzívába kezdett a nyugati-fronton, mely azonban elakadt. Ezért a germánok egy tehermentesítõ támadás megindítását követelték az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetésétõl. Az uralkodó, IV. Károly vonakodva ugyan, de tudatában a Monarchia, németek felé kiszolgáltatott helyzetének, egy hadmûveleti terv kidolgozására adott utasítást. Eközben az olasz fronton szervezeti változtatásokat is eszközöltek a hadseregben: a 2. Isonzó hadsereget beolvasztották az 1. Isonzó hadseregben, a Jenõ fõherceg vezette, délnyugati arcvonal-parancsnokságot pedig megszüntették. A korábbi Krauss-csoportból létrehozták a 11. hadsereget, amelyet gróf Scheuchenstuel vezérezredes parancsnoksága alá helyeztek. Az „Edelweiss” („Havasi gyopár”) hadtest megszüntetésével, annak alakulataiból felállították a 10. hadsereget, amelyet Krobatin tábornagy vezetésére bíztak, majd a Conrad vezette tiroli hadsereg-parancsnokság alá rendelték. Az Adria mellett, az olasz arcvonal déli szárnyán, az Isonzó hadseregbõl (báró Wurm vezérezredes) és a 14. német hadsereg helyébe lépõ, újonnan felállított osztrák-magyar 6. hadseregbõl (József fõherceg, vezérezredesi rangban) alakították ki a Boroevic-hadseregcsoportot.

Nagy viták után, a végleges hadmûveleti terv 1918. május 5. napján készült el. Már ekkor látszott az egyik fõ kockázatos pontja: a támadóerõket 150 kilométeres arcvonalszakaszra húzta szét, így a támadásnak azonban nem lett éke, amely súlypontot képezhetett volna az olasz arcvonalba való betöréshez és továbbhaladáshoz. Az osztrák elhárítás jelentése szerint a Tonale-hágót övezõ völgyekben az olasz hadseregnek hatalmas számú állatcsordái legeltek. Ezért a tervek szerint az offenzívát egy kisegítõ támadás vezette volna be, amelyet a fõcsapás elõtt két nappal terveztek megindítani, hogy ezt a hatalmas élelmiszertartalékot, a rengeteg számú állatot birtokba vegyék. Ezt a mûveletet a tiroli hadseregcsoport nyugati szárnyán lévõ, nyolc hadosztályból álló 10. hadseregnek egy jól képzett hadosztálya hajtotta volna végre, Metzger altábornagy irányítása alatt. Ezután indul a fõcsapás az Asiago-fennsíkról az Astico és Brente folyók között, amelyet a 11. hadsereg vezet, 21 gyalogos- és 3 lovashadosztállyal. Ezután, egy óra elteltével indul meg a 15 gyaloghadosztályból és 4 lovashadosztályból álló Boroevic-hadseregcsoport Isonzó-hadseregének a Piave folyón át vezetõ csapása (a folyón való átkeléshez 72 utászszázadot vontak össze), valamint a 6. hadsereg Montello-hegy elleni kisegítõ támadása. Mindeközben Csicserics gyalogsági tábornok harccsoportjának a Piave alsó folyásánál, a „lagúnák vidékén” kellett az arcvonal déli szárnyát biztosítania.

A támadás elõtti napokban rengeteg probléma mutatkozott. Az utánpótlás a Monarchia hadseregében ekkorra már katasztrofális volt, mind a hadianyag, de fõként az élelmezés tekintetében. A harcoló alakulatoknak egy napra negyed kiló kenyér és 15 deka hús volt kiírva fejadagként, de még ezt a kevéske mennyiséget sem volt képes a hadtáp garantálni. A bakák általában éhesek, lerongyolódott ruházatúak, a háborútól fáradt, fásult lelkiállapotúak voltak. Lõszer néhány darab jutott egy-egy katonára, a tüzérség pedig – vontatólovak hiányában – mozgásképtelen volt, a tüzérek kézi erõvel húzták-vonták a nehéz lövegeket. Ugyanakkor a tüzérütegeknek korlátozták a lõszerfelhasználását is: az egész arcvonal összesen 9 millió darab lövedék kilövésére kapott engedélyt, de még ez a szükségesnél kevesebb számú muníció sem állt rendelkezésére a monarchista tüzérségnek.

A magyarországi alakulatok egy részét a Boroevic-hadseregcsoportnál vetették be. A csapást mérõ IV. hadtest legénységének többsége magyar volt (64. és 70. honvédhadosztályok). A két szomszédos hadtest, a XV. és VII. állománya is fõként magyarokból, illetve szlovákokból, lengyelekbõl és ruténekbõl állt. A Csicserics-féle XXIII. hadtest is vegyes nemzetiségû volt, számos magyar bakával. Általánossá vált ekkorra az olasz arcvonalon, hogy az elsõ vonalakba nem osztrák vagy német, hanem egyéb nemzetiségû, sokszor magyar katonákat vezényeltek. A Montello ellen tervezett támadásra is bosnyákokat és magyarokat vezényeltek az alsó-ausztriai németek mellé: kaposvári, székesfehérvári, budapesti, békéscsabai, debreceni és szegedi ezredeket. A parancsnoki állományba már jóval kevesebb magyar tartozott: József fõherceg, Szivó, Soós, Berzeviczy, Jánky és Szende vezérõrnagy hadosztályparancsnokok és a XXIV. hadtest vezérkari fõnöke, Rõder Vilmos vezérkari alezredes. A tiroli arcvonalon is hasonló volt a helyzet. A 11. hadsereg fõirányban támadó XIII. hadtestét – Csanády gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt – a 38. honvéd (magyar-román legénységi állományú összetétellel, parancsnoka Molnár altábornagy), a 42. honvéd (horvát katonákkal), a 74. honvéd (magyar többséggel, parancsnoka Perneczky altábornagy), a 16. közös (császári és királyi /K.u.K/, magyar-román legénységgel) és az 5. közös (vegyes legénységû) hadosztályok adták. A Grappa-hegység ellen felsorakozó, szintén magyar többségû XXVI. hadtest vezérkari fõnöke pedig Stromfeld Aurél vezérkari ezredes volt.
Az antant hadereje egyértelmûen magasabb kiképzési, és sokkal jobb ellátási eredményekkel „büszkélkedhetett”. Bõségesen rendelkeztek lõszer és élelmiszer ellátmánnyal és a hadtáp mûködése is zavartalan volt. Különösen vonatkozott ez a brit és francia hadosztályokra, amelyek éppen a Monarchia 11. hadserege csapásirányának vonalában foglalták el állásaikat. Az olasz erõknek a Garda-tó mellékén az 1. és a 7. hadserege volt védelemben 18 hadosztállyal, míg a Garda-tó és a Piave folyó közötti szakaszon a 4. és 6. hadseregei álltak 20 hadosztállyal. Köztük helyezkedett el egy brit és egy francia hadtest, míg a Piave mellékén a taljánok 3. és 8. hadserege várakozott 16 hadosztállyal, köztük védett egy csehszlovák legénységi állományú is. Az antant arcvonal mögött két további hadtest adta a tartalékot.
Boroevic 1918. június 8-án azt javasolta, hogy a támadást június 25-re halasszák el, és addig gyûjtsenek be megfelelõ mennyiségû lõszert és élelmet. A hadvezetés azonban Conrad ellenjavaslata mellett foglalt állást, és az offenzíva idõpontját június 15. napjában határozta meg. Az eredeti tervet követve, a Metzger-csoport már két nappal korábban támadásba lendült a Tonale-hágó térségében. Az olasz csapatok a monarchistákat jól beásott védelemben várták, és az idõ is rosszra fordult, hirtelen havazni kezdett. Metzger csapatai a kemény olasz védelmen fennakadtak, majd elkezdtek szétszóródni, míg a román többségû 5. K.u.K gyalogezred egyszerûen elvonult a csatatérrõl. A támadás még aznap összeomlott, így csak álom maradt a hatalmas olasz haszonállat-csordák megszerzése is. Ebben a helyzetben terjedt futótûzként a hír: a Monarchia legmodernebb és legjobb hadihajóját, a 26 ezer tonnás vízkiszorítású Szent István csatahajót az olaszok a pólai (Isztriai-félsziget, Pula) hadikikötõben meglepetésszerûen megtámadták, majd elsüllyesztették.

A Monarchista hadvezetés azonban nem hagyott fel az offenzíva tervével, és Conrad arcvonalán június 15-én, reggel hét órakor, míg Boroevicnél egy órával késõbb támadást vezényelt. Ez nem érte váratlanul az antant-csapatokat, ugyanis a légi felderítésük adatait a csapatösszevonásokról egy, május 23-án dezertált, cseh nemzetiségû tiszt információi is megerõsítették. Majd az offenzíva elõtt egy nappal, néhány olasz nemzetiségû szökevény elmondásából megtudták a tervezett támadás reggel hét órás idõpontját is. Így az olasz tüzérség a támadás megindulás elõtt heves tûzcsapást intézett a 11. hadsereg felvonulási sávja ellen, és ezzel számos ezredét szétugrasztotta, mint például a román-magyar összetételû, 138. K.u.K. gyalogezredet is. Az így nehézkesen támadásba lendülõ monarchista csapatok az arcvonal elõtti lejtõn lerohanva betörtek a fennsíkot övezõ erdõ elõtt kiépített antant állásokba, de meglepetésükre ott senkit nem találtak: azokat még az offenzíva megindulása elõtt kiürítették. Viszont az erdõ mélyén, a jól kiépített második és harmadik védelmi vonalakban már várták a monarchista csapatokat, és egyszeriben össztûzzel árasztották el azokat. Az osztrák-magyar tüzérség segíteni nem tudott, hisz az erdõ mélyén folyó csatából semmit nem láttak. A jórészt automata fegyverekkel felszerelt brit-francia egységek megállították, majd kikergették az erdõbõl a monarchistákat, akik fejvesztve menekültek vissza eredeti állásaik felé. Csakhogy a lejtõn már nem volt olyan egyszerû a feljutás, mint lefele jövet: a megszólaló antant tüzérütegek, valamint a kiürített elsõ vonalakba visszatérõ brit és francia gyalogság valóságos rendet vágott a menekülõk soraiban. A 38. és 42. honvédhadosztályok után a 26. cseh lövészhadosztály, és az osztrák-német legénységi állományú „Havasi gyopár” is visszaözönlött az eredeti állásaiba. Ezalatt a Grappa-hegytömböt ostromló 27. és 32. K.u.K. hadosztályok hasonlóan nagy veszteségeket szenvedtek, és szintén visszavonultak eredeti állásaikba. A 11. hadsereg támadása 1918. június 15. napjának estéjére összeomlott, és most már a monarchista hadvezetés csak Boroevic hadseregcsoportjában bízhatott, amely frontszakaszon az elsõ nap estéjéig a Monarchia számára viszonylag kedvezõen alakult a hadihelyzet.

A Boroevic-hadseregcsoport Isonzó hadseregénél a IV. és XVI. hadtestek kezdték meg az offenzívát az Oderzo – Treviso fõirányú támadással. A IV. hadtest 64. és 70. honvédhadosztályainak elsõ vonalban harcoló, magyar többségû ezredei szívós küzdelem árán leküzdötték a Piave folyójának kicsiny szigeteire épített olasz védelmi állásokat, majd elérték a folyó nyugati partját, ahol sikerült hídfõt létesíteniük. Azonban az olaszok ekkor ellentámadást indítottak, és védelembe kényszerítették a magyarokat. Ezalatt a XVI. hadtest rohamzászlóaljai a Piave Papadopoli-szigetén kiépített talján állásokat legázolva szintén kijutottak a folyó nyugati partjára. Ekkor az olasz tüzérség a pontonhidakat kezdte el ágyúzni, és hamarosan szétlõtték a pontonok többségét, amivel megszûnt az utánpótlási és gyors átkelési lehetõsége a Monarchia csapatainak. Ezután rohamra indultak az olaszok, és a XVI. hadtest ezredeinek nagy részét visszakergették a Papadopoli-szigetre. Az arcvonalszakasz déli szárnyán támadó VII. hadtest szlovák, lengyel és rutén többségû ezredei a piavei átkelés után keményen tartották a kiépített hídfõállásukat, és így itt az utászok egy jól használható hadihidat tudtak kiépíteni.
A Piave alsó folyásánál, a lagúnák vidékén támadó XIII. hadtest cseh, német, rutén és magyar ezredei ugyancsak sikert könyvelhettek el: szintén átverekedték magukat a folyón, és egy hatalmas – mintegy 8 kilométer széles és 4 kilométer mély – hídfõt alakítottak ki. Azonban a hídfõbõl való kitörés kétségessé vált, ugyanis a gyümölcsösökkel és szõlõültetvényekkel teletûzdelt táj felaprózta a harcot, így egy nagyarányú, elsöprõ lerohanás a terepviszonyok miatt kivitelezhetetlenné vált. Szintén sikeres volt a Piave felsõ folyásánál, a Montello-hegytömbnél támadó 6. hadsereg magyar, bosnyák és osztrák-német ezredeinek a rohama: már az elsõ nap végére birtokba vették a Montello nagy részét. Itt is a magyarok jeleskedtek: a 44. kaposvári és a 69. székesfehérvári ezredek keltek át elõször a Piavén. Problémát itt is az olasz tüzérség és légierõ okozott. Utóbbiak módszeresen bombázták a pontonhidakat, amelyeket a talján tüzérség is belõtt. Így a hadihidak jó részét itt is ronccsá lõtték, ami az utánpótlás megszûnését okozta. Az osztrák-magyar monarchia tüzérütegei gázlövedékekkel kezdték el ágyúzni a taljánokat, de az olaszok ekkorra már modern gázálarcokkal voltak felszerelve, illetve a gázgránátok többsége nem robbant fel (az offenzíva után Boroevic a Tagliamento folyónál egy állatcsorda ellen próbalövéseket rendelt el, de az állatok sértetlenek maradtak). A szétlõtt pontonok roncsait egy hirtelen támadt esõzés kíséretében sodorta magával a Piave, ami katasztrofális eredménnyel járt, ugyanis a folyó alsóbb részein felállított, még ép pontonokat e roncsdarabok széjjelzúzták, majd szintén elsodorták. A lõszerutánpótlás nélkül maradt 6. hadsereg csapatait az olaszok egy váratlan támadással leszorították a Montello-hegyrõl, és egészen a Piave partjáig nyomták vissza, csakúgy, mint lejjebb az Isonzó-hadsereget is. A helyzet a hadtáp elégtelensége miatt válságosra fordult, ezért 1918. június 20-án elrendelték az általános visszavonulást a Piave keleti partjára. Az antant csapatok a visszavonuló osztrák-magyar erõket nem üldözték, mert észlelték a németek nyugati-fronton zajló elõkészületeit – a germánok 1918. július 15-én indították meg utolsó nyugati offenzívájukat –, és várakozó álláspontra helyezkedve, megelégedtek a támadás elõtti arcvonal helyreállításával.

A Monarchia az egy méter területi nyereség nélküli, néhány napos offenzívájában hatalmas, 150 ezer fõs veszteséget szenvedett el, és tartalékai teljesen kimerültek, míg a katonák egyre jobban lelki apátiába süllyedtek.

13. Döntõ hadászati fordulat: Nyugat-Európa, 1918 nyár-õsz…
Az antant Legfelsõbb Haditanácsa július elejétõl egy nagyszabású offenzíva elõkészítéséhez fogott a nyugati-front középsõ szakaszán, hogy a hadászati kezdeményezést végleg magához ragadja. 1918. július 18-án két francia hadsereg – 26 hadosztállyal, 400 harckocsival és 1100 repülõgéppel – a Villers-Cotteréts menti erdõségbõl kiindulva lerohanta a német védõállásokat, majd egy 10 napos, kemény csatában mélyen betört a germán vonalak mögé, akiket egészen az Aisne és Velse folyók mögé szorítottak vissza. A második Marne melletti csata a franciák teljes gyõzelmével végzõdött, és a németeket védelembe kényszerítette. A kezdeményezést magukhoz ragadó antant erõk a támadó hadmûveleteiket augusztus elején, Amiens térségében folytatták. A Villers-Bretenaux erdõbõl támadásba lendülõ 32 hadosztály – 3 ezer löveggel, 500 harckocsival és 1900 repülõgéppel –, 1918. augusztus 8-án törte át a német védelmet, majd négy nap alatt 60 kilométert nyomult elõre. A német hadvezetésnek augusztus 13-án és 14-én, Belgiumban, Spa városában megtartott válságtanácskozásán Hindenburg és Ludendorff vázolta a kialakult helyzetet, majd elismerte II. Vilmos német császárnak, hogy a birodalom erõforrásainak kimerülése miatt a háborút nem nyerhetik meg. Az Osztrák-Magyar Monarchia császára is megérkezett Spa-ba, Arz vezérkari fõnökével együtt, ami eldöntötte a dolgok további menetét: a két uralkodó megegyezett abban, hogy valamelyik semleges ország segítségével – Hollandia vagy Svájc – felveszik a kapcsolatot az antant hatalmakkal.

Burián István külügyminiszter 1918. szeptember 14-én egy jegyzéket jutatott el a hadviselõ államok kormányaihoz, amelyben javasolta, hogy a hadban álló felek képviselõi valamelyik semleges ország területén találkozva vizsgálják meg, hogy milyen feltételekkel volna elérhetõ a háború befejezése és a béke megkötése. Az antant hatalmak a jegyzék elolvasása után megérezték, hogy ellenfeleik az összeomlás szélére kerültek. Másnap támadást indítottak a Balkánon, és át is törték a központi hatalmak állásait a bolgár csapatok arcvonalán. Erre Bulgária azonnali fegyverszünetet kért, amelyrõl a megállapodást 1918. szeptember 29-én írták alá, megnyitva ezzel az utat az antant csapatok elõtt a Monarchia déli határai irányába. Ugyanezen a napon a német hadvezetés is elhatározta, hogy fegyverszünetet kér. Október 4. napján Miksa badeni nagyherceg vezetésével népkormány alakult, amely még aznap éjszaka elküldte Wilson amerikai elnöknek a fegyverszüneti és békekérelmet tartalmazó sürgönyét. E jegyzékhez a Monarchia és Törökország is csatlakozott. Wilson csak a kapitulációt tartotta elfogadhatónak, és az így megszabott feltételek a központi hatalmak vereségét teljessé tették. Az Osztrák-Magyar Monarchiával Páduában kötöttek fegyverszünetet az antant hatalmak, 1918. november 3-án, majd november 11-én Compiégne városában, egy vasúti kocsiban aláírták a fegyvernyugvásról szóló dokumentumot a Német Császársággal is. A germán birodalom ekkor már végóráit élte, csakúgy, mint a Monarchia. Szerte Közép-Európában lázadások és zendülések vették kezdetüket: október közepén a Spartacus Szövetség vezetésével a német munkástömegek jó része csatlakozott a háború- és császárellenes megmozdulásokhoz, míg október utolsó napjaiban a német haditengerészetnél robbant ki felkelés. Csak pár nap telt el eztán, forradalmi hangulatban, a birodalomban – 1918. november 9-én Berlint is elérték a lázadások –, és a császári hatalom és államberendezkedés végleg összeomlott.

14. Zendülés a monarchista csapatok soraiban – összeroppan a balkáni front
A francia Franchet d’ Espérey tábornok vezetésével, 1918. szeptember 15-én, a Balkán déli részén meginduló antantoffenzíva hamar áttörte a bolgárok arcvonalát a Cerna és Vardar folyók völgyében. Egyértelmû túlerõben volt az antant ekkorra a Balkán hegyei között is, hiszen 28 hadosztálya állt szemben a központi hatalmak 16 hadosztályával. Az áttörést rövid idõn belül 40 kilométer szélességûvé, és 45 kilométer mélységûvé fejlesztették az antantcsapatok. Erre az egész bolgár hadsereg visszavonulásba kezdett, és állásait elhagyva Szófia felé hátrált. Az elõretörõ antant haderõ szeptember 22-én Velezt, egy hét múlva pedig Skopjét foglalták el, ugyanekkor az Égei-tenger partvidékén elõrenyomuló antant-erõk betörtek Törökországba, és Konstantinápoly alá érkeztek. Skopje elfoglalásának napján a bolgárok letették a fegyvert. A forradalmat úgy sikerült elkerülni, hogy az antant 3 hadosztály felfegyverzéséhez hozzájárult, amely erõk felügyelték aztán a rendet az országban.

A Monarchia határai felé vonuló antantcsapatok megállítására kétségbeesett lépéseken gondolkodtak: tervbe vették a megbízhatatlanná vált 27. és 38. honvédhadosztályok átirányítását az olasz frontról a Balkánra, míg ugyanezt tervezték a Bécs alatt állomásozó 32. hadosztállyal és a 10 lovashadosztállyal is. Az ukrajnai megszálló erõktõl pedig a 4. lovashadosztály, valamint a 15. és 59. gyalogoshadosztályok átirányításával terveztek. Az élet azonban felülírta e terveket, mert hamar világossá vált, hogy az olasz frontról egyetlen katonát sem lehet elhozni, míg az ukrajnai megszálló erõk egy részére pedig „erõs hatást” gyakoroltak a bolsevik eszmék. Így 1918 októberének elején az említett hadosztályok csak egy kisebb részének átirányításáról született döntés, valamint alapos vizsgálódás után elrendelték még az alábbi hadosztályok átdobását is: a 155. honvédhadosztályét, a 145. gyalogdandárét, a 2. és 7. lovashadosztályét, illetve az 5. honvéd lovashadosztályét Ukrajnából, valamint a hátországban álló, tartalékos erõk közül pedig a cseh 9. és 30. hadosztályokét. A németek erõsítésül ígérték az alpesi hadtestüket, illetve a 6., a 217. és a 219. tartalék hadosztályaikat is. Ezen erõk Duna – Száva vonalra való maradéktalan beérkezésével karácsonyig számoltak. Így ezen erõkkel, valamint a Monarchia déli határai felé visszavonulásban lévõ csapatokkal együtt a központi hatalmak balkáni hadereje körülbelül 23 hadosztályt tett volna ki 1918 karácsonyára, amely csapatokkal szemben az idõközben 32 hadosztálynyi erõre nõtt antantcsapatok jelentõs létszámfölényben voltak (hozzávetõlegesen 221 ezer ember az antant 550 ezer katonájához).
A Monarchia hadseregének fõparancsnoksága az egyre kilátástalanabb helyzet megoldását a diplomáciától, a háborúból való kilépés sikerétõl várta. A Wilson amerikai elnöknek 1918. október 5-én elküldött jegyzékben a Monarchia az azonnali fegyverszünet és béke lehetõségét kínálta fel. A békejegyzék kihangsúlyozta az USA elnökének 1918 januárjában elmondott beszédének ama passzusát, amely az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségeinek autonóm fejlõdését, nemzeti önrendelkezését követelte a Habsburg uralkodó köröktõl. Erre a békét felajánló iratban, a Monarchia vezetése most ígéretet is tett. Azonban 1918 októberében a soknemzetiségû – csehek, szlovákok, rutének, lengyelek, szerbek, horvátok, szlovének, bosnyákok, románok – Monarchia népeit egy, a Monarchia keretei között megvalósuló autonómia már nem elégítette ki. A nemzetek önállóságot, szabadságot, saját hazát követeltek. Wilson a Monarchiának nem, csak a Német Császárságnak válaszolt: egyértelmûen és világosan közölte azokat a feltételeket, amelyek teljesítése nélkül nem lehetett szó fegyvernyugvásról. Eközben az Osztrák-Magyar Monarchia vezetõi a válasz elmaradása miatt október 10-én egy különjegyzéket küldtek az USA-ba, hogy a megszállt Észak-Olasz területeket kiürítik: ez a velencei-síkságra vonatkozóan valóban meg is történt, de Szerbia és Ukrajna területérõl egyenlõre nem mozdultak a monarchista csapatok. A hadvezetés ekkor, tulajdonképpen „saját magával beszélgetve a békefeltételekrõl”, felállított egy fegyverszüneti bizottságot az olasz fronton, Weber gyalogsági tábornok vezetésével. Ez a bizottság egyoldalúan olyan fegyverszüneti feltételeket fogalmazott meg, mintha a Monarchia legalábbis megnyerte volna a háborút. Október 14-én a Habsburg hadvezetés utasította az olasz front arcvonalparancsnokait, hogy a kiürítést 3 nap múlva kezdjék meg. A parancsot végrehajtották, aminek következtében azonban egész ezredek bomlottak fel, és fegyveresen özönlöttek hátrafelé. Erre a parancsnokság visszaparancsolta a vonalakba a katonákat, akik egyre értetlenebbül álltak a kialakult helyzet elõtt. Eközben, október 14-én a csehek lakta területeken általános sztrájk kezdõdött, amely követelte az önálló és független cseh köztársaság megteremtését. Erre a cseheknek komoly okuk volt, hiszen az antantdeklaráció Csehországot szövetséges államként ismerte el, vagyis a csehek magát az antantot tudhatták a hátuk mögött. Ugyanaznap a lengyel nemzeti tanács is kimondta a lengyelek lakta területek Monarchiától való elszakadását. Miközben a Habsburgok birodalma végóráit élte, 1918. október 16. napján kiadott manifesztumával IV. Károly az Osztrák-Magyar Monarchiát – tulajdonképpen az osztrák területeket, a Magyar Királyság kivételével – szövetségi állammá nyilvánította, így az 1867-tõl fennálló Monarchia dualista államrendszere megszûnt létezni. A manifesztum elismerte a nemzetek önrendelkezési jogát, egyben fel is szólította õket a nemzeti tanácsaik megalakítására, de arra is, hogy maradjanak a Habsburg birodalom kebelében.

A Monarchia hadserege ekkor – legalábbis papíron – még jelentõs erõt képviselt: a három és fél milliós létszámot számláló haderõbõl mintegy 474 ezer katona állt az arcvonalakban, 875 ezer fõ pedig tartalékban. A hadtáp- és vasútbiztosító alakulatok 90 ezer, a munkásosztagok 110 ezer fõt számláltak, míg a hátországban további 2 millió katona, illetve hadrafogható népfelkelõ várakozott. Azonban ez a hadsereg nem hasonlított néhány évvel korábbi „önmagához”. Az 1918. év eleji zendülések és lázadások, az év õszére felerõsödtek. Az olasz arcvonalon október 10-én a 44. lövészhadosztály magyar többségû, 52. gyalogezrede Codroipóban elõször az erõdítési munkálatok elvégzését tagadta meg, majd mikor ezért a tûzvonalba vezényelték, fellázadt. Egy nappal késõbb a 38. honvédhadosztály 23. gyalogezredének magyar bakái nem voltak hajlandóak az olaszok arcvonalon áttört csapatai ellen támadni. A lefolytatott vizsgálatok megállapították, hogy a katonáknak „elege van a háborúból, és nem hajlandóak tovább harcolni”. Az 1918. október 16. napi császári manifesztum, majd gróf Tisza István parlamentben tett ama kijelentése, miszerint „a háborút elvesztettük”, ismétcsak sokkolta a frontvonalak még harcoló, monarchista katonáit. Fõként a szláv, román és olasz nemzetiségû katonák lázadoztak, de a magyar katonák is egyre-másra követelték a hazaszállításukat: például október 18-án a kivérzett 44. és 86. gyalogezredekbõl kialakított 52. gyalogezred menetszázadai lázadtak fel, mikor vissza akarták õket küldeni a tûzvonalba. Két nap múlva a 17. hadosztály magyar ezredei lázadtak fel Tarcentótól délnyugatra, majd ennek hírére az 56. lövész-, és a 19. gyaloghadosztály cseh legénysége is. Az olasz frontvonalon általános lett a zúgolódás, például október 21-én a Monte Asolonétõl keleti irányban állomásozó, 42. honvédhadosztály horvát katonái tagadták meg a harcot. A nagyarányú parancsmegtagadásokra tekintettel, a zendülõk ellen hadbírósági eljárást már nem indítottak, és megtorlást sem alkalmaztak, hanem az elégedetlenkedõ ezredeket tartalékba vezényelték az arcvonal mögé.
Hasonló események játszódtak le a Balkánon is. A közeledõ antantcsapatok hírére a Monarchia déli határait védõ katonák többsége úgy gondolta, nem akar elveszni a haldokló Monarchiáért folytatott egyenlõtlen küzdelemben. Az október elején a balkáni frontra érkezõ 9. és 30. hadosztályok alakulatai az elsõ puskalövésre elhagyták a lövészárkokat, és hátramentek: a csehekbõl álló 9. hadosztály Vranjánál teljesen felbomlott, egyes részeit csak Leskovac térségében sikerült összeterelnie a hadvezetésnek. A 30. hadosztály tartalékként várakozó 70. gyalogezredét ezért a parancsnokok, már ki sem engedték az elsõ vonalakba. Október 20-án a Jagodinánál várakozó, magyar többségû 3. vadászzászlóalj tagadta meg a harctérre vonulást. Egy nappal késõbb a vegyes összetételû, 13. ulánusezred nem volt hajlandó a dunai átkelésre Orsovánál, míg 1918. október 22-én a 27. ezred cseh, német, szlovén és román nemzetiségû katonái is megtagadták a menetparancsot. Kivégzéseket, megtorlásokat a parancsnokságok már sehol nem mertek elrendelni, ami azonban olaj volt a tûzre: október 23-án valóságos lázadássorozat vette kezdetét. A zendülést a 4. tüzérezred kezdte Turnu Severinnél, majd a 30. rohamzászlóalj lengyeljei és ruténjei, a 18. gyalogezred csehei, a 26. vadászzászlóalj magyarjai és a 27. vadászzászlóalj Bukovinából toborzott románjai is megtagadták az arcvonalbeli lõállások elfoglalását. Másnap, október 24-én pedig megindult az antant offenzíva az olasz fronton, és ez végképp romba döntötte a balkáni monarchista csapatok maradék harci kedvét is…

15. Hadászati vereség az olasz fronton
Wilson, az USA elnöke 1918. október 20-án jegyzéket intézett az Osztrák-Magyar Monarchia kormányához, amelyben felszólította a Habsburg-monarchia vezetõ köreit a birodalom kebelében élõ nemzetiségekkel való tárgyalások megkezdésére. Ugyanekkor az antant hadvezetése állást foglalt az olasz fronton álló monarchista erõk megsemmisítésérõl is. IV. Károly, osztrák császár és magyar uralkodó a pápán keresztül próbált hatást gyakorolni a küszöbön álló olaszországi offenzíva elkerülése tekintetében, és a tárgyalások megkezdésére próbálta rábírni az antant hatalmakat. Ekkorra már tisztában volt vele: ha az antant megindul, a Monarchia csapatai nem lesznek képesek õket megállítani. Hiábavalók voltak az erõfeszítései: az olaszok 1918. október 24-én, hajnali 5 órakor támadásba lendültek.

A taljánok hadászati célkitûzése egyértelmû volt: a Monarchia Isonzó hadseregének és a tiroli arcvonalának csatlakozását biztosító osztrák-magyar 6. hadsereg arcvonalát Conegliano és Sacile irányban átszakítsa, majd a 6. hadsereg Vittorio – Conegliano – Sacile utánpótlási vonalát elfoglalva, a monarchista csapatokat a küzdelembõl kikapcsolja. Az áttörés elõsegítése érdekében a Piave mentén álló Isonzó, és 6. hadsereg csatlakozását biztosító 10. hadsereg arcvonalának áttörését is tervbe vették az antant parancsnokságon. Ezen áttörés után a Monte Grappa mindkét oldaláról, valamint Vittorio térségébõl kiindulva az antant erõknek a Feltre – Belluno medencébe kellet betörnie, majd innen a Cordevole völgyébõl és Agardinó-ból, továbbá a Grappa térségébõl beérkezõ erõsítésekkel együtt, Val Cismonból – a Sugana-völgyén keresztül – támadva, az osztrák-magyar tiroli arcvonalat kelet felöl kellett, hogy felgöngyölítse. Az olaszok a tervezett offenzíva céljából, október 14. napjától kezdték a hadseregüket készenlétbe helyezni. A fõcsapást mérõ olasz 8. hadsereg a kisegítõ csapást végrehajtó 10. és 12. hadseregekkel együtt az osztrák-magyar 6. hadsereg, illetve az Isonzó hadsereg jobb szárnya elleni támadást kapta feladatul. A tervek szerint az olasz offenzíva elsõ szakaszában a taljánok 4. és 6. hadseregeinek is támadásba kellett lendülnie az osztrák-magyar Belluno-csoport és a Habsburgok 11. hadsereg ellen. Az áttörés befejezéséig a taljánok 1., 3. és 7. hadseregeinek a Monarchia Isonzó hadseregének közepét és bal szárnyát, illetve a 10. hadseregét kellett felmorzsolnia. Mindehhez jó esélyekkel indultak a szövetségesek, hiszen az antant erõk teljesen feltöltött és ellátott, 57 hadosztályával szemben a Monarchiának csak 53, de erõsen leharcolt hadosztálya állt.
Az antant-erõk a hadseregeiket 3 lépcsõben helyezték el. Az elsõben 22 hadosztály (köztük 3 brit és 2 francia), a másodikban 15 (köztük egy csehszlovák), míg a tartalékot képezõ harmadik lépcsõben pedig 16 gyaloghadosztály (köztük 5 amerikai) és további 4 lovashadosztály volt még elhelyezve. A fõcsapásuk irányában az antant erõk hatalmas hadianyag-mennyiséget: 4750 löveget és ágyút, 600 nagy-kaliberû aknavetõt és egy teljes hétre való lõszerutánpótlást (8 ütközetnapra, kb. 5 millió 700 ezer darab töltényt) halmoztak fel. Beszereztek és az offenzíva helyére szállítottak még 20 hadihidat, 4500 méternyi bürüanyagot, ugyanennyi tartalék-hídanyagot, továbbá 20 ezer köbméternyi faanyagot, valamint nagy mennyiségû, folyami átkelésre alkalmas csónakot is.

Az antant offenzíva 1918. október 24. napján, erõs tüzérségi elõkészítõ tûzcsapás után, hajnali 5 órakor indult meg. A Piave és a Brenta folyók közötti 22 kilométeres szakaszon az olasz 4. és 6. hadseregek megrohamozták az osztrák-magyar Belluno-csoport és a 11. hadsereg állásait. Eközben a talján 12. hadsereg bal szárnya az Alano folyó völgyébe leereszkedve, egészen az Ornie-patakig tört elõre. Ezalatt az olasz 6. hadsereg az Asiago-fennsíkon a Monarchia 11. hadseregét szorította vissza.
Az osztrák-magyar hadsereg eleinte komoly ellenállást fejtett ki, különösen a Grappa-hegy térségében, a Col Caprile és a Monte Spinuccia közötti szakaszon. A Monte Asolenén és a Monte Perticán a 20. és a 40. honvédhadosztályok, a 13. lövész-, valamint a 4., 48. és 50. gyaloghadosztályok az ötszörös túlerõben lévõ antant támadását többször is visszaverték. Azonban ennek hatalmas ára volt: a hadosztályokat alkotó ezredek többsége 300-400 fõsre olvadt, de volt olyan ezred, ahol csak 100-150 harcképes katona maradt.

A szomszédos 11. hadseregnél is hasonlóan súlyos harcok folytak: a 38. honvédhadosztályt a Monte Sisemolón, míg a 39. honvédhadosztályt pedig a Sasso Rossónál érte elsöprõ erejû olasz támadás. Október 25-én kezdtek el a bomlás jelei harc közben is megmutatkozni. A magyar többségû 27. gyaloghadosztály 25. (losonci) ezrede követelte a hazaszállítását, és megtagadta a harcot, a helyszínre érkezõ hadosztályparancsnokot, Sallagar vezérõrnagyot pedig kézigránátokkal fogadták. A losonci ezred zendülése órákon belül átterjedt az egész hadosztályra. Miközben Molnár altábornagy, a XIII. hadtest parancsnokhelyettese kétségbeesetten próbált erõvel rendet teremteni, a 38. honvédhadosztály ezredei is zúgolódni kezdtek: például a marosvásárhelyi 22. honvéd gyalogezred megtagadta a „Hét fennsíkra” való felvonulási parancsot. A tiroli hadseregcsoport vezetõjének, József fõhercegnek személyesen kellett megígérnie a katonáknak azt, hogy rövid idõn belül hazaszállítják õket. Október 26. és 27. napjain a zendülés futótûzként terjedt tova a 11. hadseregben: az 5., 16., 18. és 49. hadosztályok bakái is fellázadtak. Sõt, az Edelweiss-hadosztály tiroli lövészei is kivonták magukat a taljánokkal vívott tûzpárbajból, így a 11. hadsereg arcvonala összeomlott. Eközben az antant-csapatok kibontakoztatták a Monarchia 6., valamint az Isonzó hadseregét érintõ fõcsapásukat is. Október 26-án este az olasz hadvezetés elrendelte a Piavén való átkelést. Másnap, kora hajnalban a taljánok 8., 10. és 12. hadseregei Pederobbánál, a Montello-hegy lábánál és a Papadopoli-szigeten keresztültörve átkeltek a folyón, és a monarchista csapatokat állásaikból kivetették, majd három hídfõt is létrehoztak a Piave keleti partján. Nem álltak meg, hanem tovább folytatták a támadásukat, és a monarchista arcvonalat Valdobbiadenénél, Sernagliánál és a Monticano-csatorna elõtti térségben is áttörték. Az osztrák-magyar csapatok ekkorra lelkiekben már feladták a küzdelmet: például Valdobbiadenénél a 31. gyaloghadosztály ezredei – köztük a budapesti 32. honvédezred is – a többszörös túlerõben támadó francia csapatok elõtt a frontvonalat egyszerûen megnyitotta, míg a 44. kaposvári gyalogezred és a 3. bosnyák ezred ellentámadása pedig összeomlott. Sernaglia elõtt a 11. honvéd lovashadosztály futamodott meg, míg a Papadopoli-szigetrõl támadó brit csapatok elõtt a szembenálló 7. gyaloghadosztály 68. szolnoki, és 132. gyalogezredei, valamint a cseh legénységû 29. gyaloghadosztály 92. gyalogezrede letette a fegyvert, így azok harc nélkül elérhették a Monticano-csatorna térségét. Erre a harcot beszüntetõ csapatoktól délre álló 64. honvédhadosztály 6. és 19. népfelkelõ ezredei ugyancsak beszüntették a harcot, és elvonultak a frontvonalból. A helyükre vezényelt tartalék jó része pedig megtagadta a harcparancsot, és ki sem vonult körletébõl.

1918. október 28-ának estéjére világossá vált a monarchista hadvezetés elõtt, hogy a tartalékot nem lehet bevetni, mert mindenünnen zendüléseket jelentettek. A cseh 21. lövészhadosztály katonái már az offenzíva megindulásának napján megtagadták a parancsot, miközben a 44. lövészhadosztály zendülõ szlovén ezredei megfékezésére karintiai osztrák katonákat kellett bevetni. Október 25-én a tartalékban várakozó 60. hadosztály 105. (magyar), 108. (morva), valamint a bosznia-hercegovinai 5. (szerb) ezredei lázadtak fel. A fronton is tovaterjedt a parancsmegtagadás: például a 6. hadseregnél a 7. gyaloghadosztály és a 11. honvéd lovashadosztály katonái tagadták meg a tûzparancsot, míg az Isonzó hadsereg lengyelekbõl és ruténekbõl álló 24. gyalog-, a dalmátok alkotta 57. gyalog-, a horvát és szerb többségû 36. gyalog-, valamint a cseh katonákból összeállított 44. lövészhadosztályai vonták ki magukat a harccselekményekbõl.

Eközben, gróf Andrássy Gyula, a már csak „papíron” létezõ Osztrák-Magyar Monarchia új külügyminisztere táviratot küldött Wilson amerikai elnöknek, amelyben különbékét és azonnali fegyvernyugvást is kért. Erre, és a hadi helyzetre való tekintettel, a Monarchia hadvezetése 1918. október 28-án, az esti órákban elrendelte az olasz arcvonalon az általános visszavonulást. Másnap reggel, 9 óra 20 perckor, San Marco közelében vette fel az érintkezést a monarchista fegyverszüneti bizottság képviselõje, Rugerra százados az olasz fõparancsnoksággal. Az olaszok ettõl tulajdonképpen vérszemet kaptak, és fokozták a támadásuk hevességét, ami különösen súlyos helyzetet teremtett a Monarchia számára a Monticano-csatorna mentén: a visszaözönlõ osztrák-magyar csapatok feltorlódtak, és összekeveredve menekültek a Livenza folyó felé. Október 30-ára a taljánok 12. hadserege elérte a Vittorio – Sarmede – Canera vonalat, a 10. hadseregük pedig Sacilénál, Portefuffalónál és a Monte di Livenzánál a Livenza folyót. Eközben támadásba lendült a lagúnák mentén álló 3. hadsereg is, míg három lovashadosztály a monarchia 6. és az Isonzó hadseregei közötti résbe próbált betörni, hogy a Tagliamento folyót elérve szétrombolja azok hídjait, és így a menekülõ monarchista seregcsoportot csapdába ejtse. 1918. október 31-én az olaszok még egy támadást indítottak: a 6. hadseregük az Asiago-fennsíkon valósággal elsodorta a Monarchia 11. hadseregének megmaradt részeit, így a Habsburgok birodalmát még védeni próbáló katonák, már november elsõ napján pánikszerûen menekültek a Sugana-völgy irányába. Ezmiatt az a helyzet állt elõ, hogy a taljánok a völgyön keresztültörve hamarabb elérhetik Trient városát, mint az Etsch folyó völgyében rendetlenül visszaözönlõ osztrák-magyar 10. hadsereg. November 1. napja után a monarchista csapatok ellenállása tulajdonképpen megszûnt: például két napra volt csak szükségük, hogy elfoglalják Triesztet. Ugyanaznap, 1918. november 3-án az Osztrák-Magyar Monarchia aláírta a fegyverszüneti szerzõdést a Pádua melletti Villa Giustiban. Másnap, 15 órakor lépett érvénybe a fegyvernyugvás, miközben néhány óra alatt 16 monarchista hadosztály, közel 300 ezer ember esett olasz hadifogságba. A magyarországi csapatok harca az õszirózsás forradalom gyõzelmével hatalomra jutó Károlyi-kormány hadügyminiszterének, Linder Bélának az 1918. november 2-án kiadott fegyverletételi parancsával ért véget. Eddigre a nemzeti forradalmak mind diadalra jutottak – Prágában október 28. és 30. között, a magyar õszirózsás forradalom október utolsó napján, az osztrák forradalom október 30. és november 3. között, míg a délszláv népek forradalma pedig az október 29-ét követõ napokban –, így az olasz fronton álló monarchista hadsereg maradéka november 15-ig teljesen felbomlott: a Habsburg sasmadárral együtt tûnt el a történelem viharában…

16. A balkáni frontvonal összeomlása és a harcokat lezáró fegyverszünetek
Miközben az antant katonái felsorakoztak az offenzívához, hogy összeroppantsák a Monarchia által vigyázott olasz frontvonalat (1918. október 23-ról 24-re virradó éjszaka), akkor vált ismertté Wilsonnak, az USA elnökének ama jegyzéke, amit a német kormányhoz intézett. Ebben az amerikai elnök kifejtette, hogy a régi, császári rezsim képviselõivel, tagjaival, azaz a háború bûnöseivel nem tárgyal a békérõl. Erre széltében-hosszában felbolydult az Osztrák-Magyar Monarchia is. A nemzeti forradalmak sorra, diadalra jutottak: Prágában október 28. és 30. között, a magyar õszirózsás forradalom október utolsó napján, az osztrák forradalom október 30. és november 3. között, míg a délszláv népek forradalma pedig az október 29-ét követõ napokban. Ezekben a napokban, a Habsburg sas végóráiban nemcsak az olasz front, de a balkáni is végérvényesen és visszavonhatatlanul összeomlott.
A Duna-Száva vonal védelmére október elején felállított Kövess-hadseregcsoport parancsnokságához a hónap elsõ napjaitól kezdve, folyamatosan lassuló ütemben érkeztek csak be az erõsítések. Azonban a beérkezõ csapaterõk harcképessége és megbízhatósága erõsen megkérdõjelezhetõ volt. Október végén a balkáni frontvonalon is napirenden voltak a zendülések: például az õszirózsás forradalom gyõzelmének napján, 1918. október 31-én a Bécs térségébõl ideszállított 32. hadosztály katonái elõször megtagadták a kirakodási parancsot, majd a vonatszerelvényeket önkényesen elindították, és hazaindultak. Másnap a 15. hadosztály is követte õket, majd pedig a dunai flottilla is elhajózott Budapest irányába. Mikor megérkezett az újonnan megválasztott, Károlyi-kormány hadügyminiszterének, Linder Bélának a november 2-án kiadott fegyverletételi parancsa, a magyarországi hadosztályok jó része – odahagyva a frontvonalat – már hazafelé tartott.
A közben a Balkán hegyei közt elõrenyomuló Franchet d’Espérey antant tábornok a páduai fegyverszünettel nem sokat törõdve, majdhogynem magát és seregét tekintette illetékesnek a Duna menti térség sorsának további meghatározásában. Ezért a Károlyi-kormánnyal 1918. november 12-én, Belgrádban kötött egy katonai egyezményt, amely elsõ passzusaiban a páduai fegyverszüneti szerzõdés hatályon kívül helyezésérõl rendelkezett, és Magyarországra vonatkozóan a belgrádi egyezmény szövegét tartotta követendõnek. Miközben az osztrák-magyar, olasz arcvonal felbomlott, ugyanakkor a teljes balkáni, monarchista front is összeomlott, és az antant csapatok akadálytalanul törhettek elõre Magyarország déli határvidékéig, nem volt, ki megállítsa õket.

16. 1. Fegyverszünetek…
A németek 1918. november 11-én, Compiégne-ben, egy vasúti kocsiban írták alá az antant diktálta feltételekkel teletûzdelt fegyverszüneti egyezményt. Németország kötelezettséget vállalt a még megszállva tartott francia, belga és elzász-lotaringiai területek 15 napon belüli kiürítésére, a tartalékukban, vagy még épségben meglévõ hadianyagraktárak és szállítóeszközök kiszolgáltatására, valamint a Rajnáig terjedõ térség meghatározatlan idõszakra történõ katonai kiürítésére, és az antant csapatoknak való átengedésére. Ugyanakkor Németország elismerte a Rajna jobb partjának mintegy 40 kilométer mélységû szakaszán a demilitarizált övezet, zóna létrehozásának tényét is. E, német katonáktól mentesített övezet biztosítását a kölni, mainzi és koblenzi antanthídfõk katonái végezték. A németek kötelezettséget vállaltak az összes antant hadifogoly azonnali hazaengedésére, és az 1914. évi határok mögé való, haladéktalan visszavonulás megkezdésére. Kötelezték magukat továbbá a német császári, nyílt tengeri flotta átadására, illetve az összes német tengeralattjáró kiszolgáltatására. Végül a germánok elismerték és tudomásul vették a Németországot évek óta fojtogató tengeri és szárazföldi blokád további fenntartását is.
Itt érdemes megemlíteni, hogy a császári flotta cirkálói és rombolói csak kalózháború folytatására voltak alkalmasak a hatalmas fölényben lévõ angol hajóhad ellen. egyetlen nyílt összecsapásra került csak sor: 1916 nyarán a Skagerrak-szorosban, a Jütland-félsziget közelében. Az egy teljes napig tomboló tengeri ütközet eldöntetlenül végzõdött az est beálltával, de az éj leple alatt a németek elhagyták a csatateret, ezze tulajdonképpen elismerve vereségüket, és visszatértek németországi kikötõikbe. Ugyanez volt a helyzet a Monarchia hadiflottájával is, ugyanis az olasz fölény érvényesülésével a monarchista hajók az Adria „foglyaivá” váltak, onnan való kitörésükre nem sok esély mutatkozott. Azonban a német búvárhajók komoly eredményeket értek el az antant hajóhad ellen, olykor-olykor jelentõs veszteségeket okozva nekik. A németek az elsõ háború évei alatt 434 búvárhajót vetettek be, amelyekbõl 178-at süllyesztettek el az antant hadihajók.
A Weber gyalogsági tábornok által vezetett osztrák-magyar fegyverszüneti delegáció néhány nappal korábban, 1918. november 3. napján írta alá a fegyvernyugvásról szóló megállapodást az itáliai Páduában. A Monarchia csupán 20 hadosztályt tarthatott meg fegyverben a rendfenntartásra, de a többi haderejét le kellett szerelnie. Ki kellett ürítenie, és át kellett adnia a következõ területeket: a megszállt talján térséget, Ausztria olaszok lakta területeit, Az Adriai-tenger partvidékét, egészen Dalmáciáig (itt az olaszoknak elsõsorban az Isztriai-félsziget volt fontos). A kiürítésre kerülõ területeken található hadianyagainak felét is vissza kellett hagynia az antant haderõk számára, míg a vasúti, közúti és vízi útvonalait is rendelkezésére kellett bocsátania az antant csapatoknak, hogy azok, ezen útvonalakat korlátlanul használhassák a hadi szállításaik érdekében. A Monarchia köteles volt kiutasítania a területén állomásozó német csapattesteket, 15 napos határidõvel, amely eltelte után pedig fogságba kellett ejtenie azokat. Az antant hadifoglyokat, illetve a zendülõ és lázadó katonákat ugyancsak szabadon kellett engednie a monarchista hadvezetésnek, azonnal és bármi viszonosság nélkül. Formálisan elõírták, hogy az osztrák-magyar haditengerészet teljes állományát is át kell adni az antantnak, de mivel IV. Károly parancsára Horthy Miklós ellentengernagy 1918. október 31-én ezt már megtette (a délszláv nemzeti tanács részére – tehát a késõbbi Jugoszláviának – adta át), így az antant fegyverszüneti bizottsága ezt a tényt tudomásul vette.
A törökökkel folyó fegyveres harcot, a rájuk nézve ugyancsak súlyos következményekkel járó múdroszi fegyverszünet zárta le, október 30-án, míg a Balkánon Magyarország felé közeledõ Franchet d’Espérey antant tábornok a Károlyi-kormánnyal 1918. november 12-én, Belgrádban kötött egy külön katonai egyezményt a fegyveres harcok beszüntetésérõl.

16. 2. Béke…
A Duna-medence és a Balkán-félsziget népeinek további sorsát az Ausztriával, 1919. szeptember 10-én megkötött st. germaini, majd a hazánkkal megkötött, és rendkívüli mértékben igazságtalan, magyar honfitársaink millióit Magyarországtól elszakító és országunk területének 2/3-át elrabló trianoni (1920. június 4.) béke határozta meg. Ezen békediktátumok, illetve a németekkel 1919. június 29. napján megkötött versailles-i béke kialakította a gyõztesek új Európáját, de rögtön magában is hordozta egy újabb háború csíráját, amelyre csupán két évtizedet kellett várni…
 

16. 3. Kemal Atatürk hõsies példája
A török példát külön szeretném kiemelni. A szintén végóráit élõ Oszmán Birodalommal 1920. augusztus 10-én, Sévresben írták alá a magyarhoz kísértetiesen hasonlatos, igazságtalan békediktátumot. Az elsõ világháborúban katonatisztként küzdõ Kemal Atatürk nem tudott belenyugodni az ország területi megcsonkításába. Fegyveres ellenállást szervezett, amelybõl évekig tartó függetlenségi háború kerekedett. A törökök hõsiesen küzdöttek, és Kemal Atatürk, magát fiatal katonatisztekkel körülvéve, 1923-ra kiszorította az ország területérõl a görög, olasz, francia és brit csapatokat is. A törökök olyan sikeres harcot folytattak, hogy az antanthatalmak 1923. július 24-én egy új béke megkötésére kényszerültek: a Lausanneban aláírt megállapodás már jóval kedvezõbb feltételeket tartalmazott Törökország számára, mint a sévresi. Eztán Atatürk letörte a belsõ zendüléseket, eltörölte a szultánságot, megreformálta az országot, majd 1923. október 29-én kikiáltották a Török Köztársaságot. Mindezen tetteiért a török országgyûlés 1934-ben adományozta neki vezetéknevét, amelynek jelentése: „a törökök atyja”. Mind a mai napig hatalmas tisztelet övezi személyét Törökországban, az elmúlt évszázadok legnagyobb államférfijaként tekintenek rá.

Dr. Papp Attila