Mint júliusban írtunk róla, két fogadalmi kõkereszt is megszépült a cserfõi Szent Anna-kápolna búcsújára. A kereszteket dr. Páhy János, a kiskanizsai Sarlós Boldogasszony Templom plébánosa áldotta meg és szentelte fel.

Az akkori alpolgármester – azóta a város polgármesterének megválasztott Dénes Sándor –, közbenjárásának köszönhetõen az önkormányzat felvállalta a Lazsnaki kastély szomszédságában lévõ, és a vajdacserfõi hegyre vezetõ erdei út szélén állt kereszt elszállításának és felújításának a költségeit. Az elõbbit a palini falunapon szentelték fel új helyén. Míg a Kiscserfõn lévõ feszület rendbetételéhez szükséges pénz a telektulajdonosok adományából gyûlt össze. Ez a felújított kereszt Dervalics Tamás birtokán került elhelyezésre.
Mivel az elõdeik hagyományaihoz ragaszkodó „hegyiek” adakozásának köszönhetõen maradt még pénz a „kasszában”, ezért úgy döntöttek a szervezõmunkában részt vállalók, azt felhasználják a vajdacserfõi hegy bejáratánál álló feszület felújításához. Az egymással párhuzamosan „futó” három hegytestvér közül a középsõ, a nagycserfõi elágazóban lévõ megszépítésére a Hajgató utcai Liplin László tett ígéretet. De lesz még teendõ az 1870-es évek elején épült Szent Anna-kápolna elõtti feszület javításával is.
– Megmentésük érdekében Kálcsics László vetette fel azt a gondolatot, hogy miként tudnánk ezek lefestéséhez valami módon pénzt gyûjteni. Miközben férjemmel meghallgattuk a kérését, rögtön eszembe jutott Vörösmarty Mihály egyik verse, melyben azt a kérdést teszi fel a költõ, hogy mi dolgunk a világon, s meg is adja rá a választ: küzdeni erõnk szerint a legnemesbekért – mondta Bem Tiborné Klári, aki nyomban el is vállalta a nemes feladatot. – ’Hál Istennek, nem maradtam magamra ezzel a gondolattal, elkezdtem körbejárni a szõlõhegyet, és elmondhatom, elég sokan hozzájárultak a keresztek felújításához.
Kláriék 2011-óta Nagycserfõn élnek és gazdálkodnak. Édesanyja olvasóját és egy Homokkomáromban vásárolt kis Mária szobrot – melyet évekkel ezelõtt kapott ajándékba egy francia ismerõsétõl –, a hálószobában õrzi. – Szükségem van rájuk, kell, hogy lássam õket nap, mint nap – jegyezte meg magától értetõdõ természetességgel a hangjában. – Vallásos, hívõ ember vagyok – folytatta. – Jóérzéssel tölt el, hogy részt vállalhatok ebben a munkában. Ez egy jó cselekedet – jegyezte meg, majd rövid szünet után hozzátette: a mai napig hiszek az emberekben. Az a véleményem, hogy nem az emberek rosszak, hanem a körülmények tették azzá õket.
Sok emberrel találkozott a hegyen Klári. Amikor megszólította õket, volt, aki azt mondta, én nem vagyok vallásos, de egy szép dolognak tartom, és hozzájárulok. Volt, aki azt válaszolta, ne hagyjuk az enyészetnek a keresztet, adok hozzá ezer forintot. Akadt olyan ember is, aki azért adott támogatást, mert hívõ embernek vallotta magát, de volt, akitõl azt a választ kapta: csak azért adok, mert te jöttél kérni, különben nem járulnék hozzá. Beszélgetõtársam lapunk sorain keresztül is köszöni mindazoknak, akik akár kétkezi munkával, vagy pénzzel segítettek az útszéli fogadalmi keresztek felújításán keresztül a szüleik, nagyszüleik emlékeinek a megõrzésében. És ahogyan az idõjárás megengedi, a szakemberek hozzá is fognak a munkálatokhoz.
A régi idõkben a vándorok megálltak az utak keresztezõdésében, vagy az utak mentén álló kereszt elõtt imádkozni, gondolkodni. De hol vannak már a vándorok? – A feszület elõtt elhaladva nagyszüleink keresztet vetettek, kalapot emeltek. Elmondták kérésüket Istennek, s köszönetet mondtak, ha elkerülte a vihar vagy a jégesõ a szõlõhegyet, de akkor is, ha szerencsésen felépült a hozzátartozójuk a betegségébõl. Erõvel vértezte fel õket e hely, a távozásuk után. Ha elhaladunk elõttük, figyeljünk a keresztek nemes egyszerûségére, üzenetére, mely a hit, a szépség és a szeretet gondolatát sugározza a szemlélõjére.

Bakonyi Erzsébet