„Isten, könyörülj meg nékünk
Ne szenvedjen tovább népünk
Megátkoztál, meg is vertél
Örök csavargóvá tettél…”

Létezik egy nép, amely India északi részén úgy 700 évvel ezelõtt gondolt egyet, és megindult Európa felé. Idejöttek, letelepedtek, de „beilleszkedni” azóta sem tudtak. Legalábbis ez a sztereotípia alakult ki a 21. század elejére róluk: a cigányokról, az örök csavargókról, akik szinte a világ valamennyi táján megtalálhatóak, igazi hazára azonban sehol sem leltek. Vagy nem is akartak?

A cigányság történetét bemutatni próbáló tanulmány elsõ részében jórészt a középkori, újkori eseményeket vettem sorba, a cigányság Európában, Magyarországon való megjelenésének és letelepedésének körülményeit, életmódjuk és megélhetéseik milyenségét.

Alább a tanulmány második részét olvashatják.

1. Cigányok Dél-Zalában a második világégésig

Nagykanizsán és Dél-Zalában az 1760-as évektõl tulajdonképpen már folyamatosan jelen van egy itt dolgozó és itt is élõ cigány közösség. A katonáskodás nem volt jellemzõ rájuk, bár az 1848-as szabadságharc résztvevõi között is megjelennek roma emberek. Egyre inkább sikerül a beilleszkedésük és munkához jutásuk a dualizmus korszakának elejére, például a téglagyártás felfutásával, illetve Nagykanizsa kereskedelmi csomóponttá válásával. A vasút volt az az elsõ számú munkáltató, ahol nagy számban dolgoztak cigányok, egész családok is. Jellemzõen a vasútvonalak építésénél, a „vasas”, illetve az egyéb, „segéd” jellegû munkák elvégzésénél kaptak feladatokat. Mert azt is látni kell, hogy a cigányok ekkor egyáltalán nem képzettek, tehát általában a fizikai munkák elvégzése a feladatuk, de ez akkortájt egyáltalán nem jelentett gondot. A munka becsületet jelentett, a munkát megbecsülték, tisztelet járt annak, aki dolgozott. Mindegy, hogy mi volt a foglalkozása. A 19. és 20. század fordulóján legalább 50 cigánycsalád élt és dolgozott így, Kanizsa környékén, elsõsorban a vasútépítésnél, a kereskedelem és az ipar segédmunkáiban illetve a téglagyártás területén.

A „kaszinós” világ eljöttével, a „boldog békeidõk” vége táján pedig a cigányzenészek második aranykora is eljött. Nagykanizsa gyorsan fejlõdött, elsõsorban a kereskedelem által: gazdag kereskedõcsaládok tucatjai éltek a városban, és volt igény és kereslet a cigány zenészek szolgáltatására. Bocskáról és Zalakomárból is jártak be ekkortájt Kanizsára zenélni muzsikus cigányok. Ugyanígy kedvezett a muzsikusoknak, hogy a „laktanyák városa” lettünk, hiszen a sok katona ismét csak igényelte, és meg is tudta fizetni a zenéjüket. Csak Nagykanizsán 6 helyi cigányzenekar mûködött és még két bocskai zenekar is bejárt zenélni a városba.

A fafaragás és a fa eszközök készítése és árusítása jellemzõ még ebben az idõszakban a romákra, hiszen ez egy õsi cigány mesterség tulajdonképpen. Olyannyira, hogy a cigányok a mai napig az egyik legjobb fafaragók és kézmûvesek. Illetve a cigányság állattartásban való részvételénél pedig hangsúlyos elsõsorban a „csordásság” (pásztor, marhahajcsár, kondás, csordás stb.) feladatainak ellátása a 19. és 20. század fordulóján, és az elsõ világháború idõszakában. Itt a várostól egészen Homokkomáromig húzódó hatalmas legelõket említhetjük meg, mint „munkaterületet”. Az elsõ világháború elõtt egy nagy cigánytelep létezett ezeken a réteken, míg a másik jelentõs telep pedig Bagola mellett volt, a Fakos felõli részen húzódott.

Fontos megemlíteni, hogy ebben az idõszakban nem beszélhetünk a cigányok által elkövetett súlyos, jelentõsebb tárgyi súlyú bûncselekményekrõl. Csekély számú bûnesetekrõl tudunk, és itt elsõsorban a kisebb értékû, vásári lopások jönnek számításba. És ezekben az esetekben is általában a szükség viszi rá a cigányt a bûnelkövetésre, tehát azért lopott, vagy kurválkodott például egy cigányasszony, mert egyedül nevelte a gyerekeit, és enni kellett adni nekik. A kanizsai vásárok hatalmasak voltak, és emiatt vonzották a zsebtolvajokat és a prostituáltakat is, de ezen elkövetõk jó része nem helybeli cigány volt, persze a prostitúció esetében elõfordult azért jócskán ilyen eset is. Súlyos bûncselekményt, például gyilkosságot viszont egyet sem követtek el cigányok. Saját maguk között pedig a saját törvényeik szerint éltek és ítélkeztek, persze ez már korábban is jellemzõ volt a roma közösségekre. Például a Batthyány-uradalom uradalmi számtartója, de a fõerdész is a cigány közösség vezetõivel tartotta a kapcsolatot, és a kisebb, problémás ügyeket mindig a vezetõk, a vajdák segítségével oldották meg. A cigány közösségekben a vezetõ, a vajda szava mindig is szent volt, és azt lehet mondani, hogy õ egyértelmûen rendet tudott tartani a közösségben. Az pedig ugyancsak ritka volt, hogy a cigány egy másik cigánnyal való perlekedésében akár csak a falubíróhoz is fordult volna, mert a saját törvényeik és szokásaik szerint szinte minden vitás ügyet meg tudtak oldani maguk között a romák. Létezett elkobzás és megverés is, de a legsúlyosabb büntetésnek mégis a kiközösítés számított. Amelyik cigányt kiközösítették, annak el kellett még a vidékrõl is költöznie, ugyanis az többé a cigány közösségben megélni nem tudott. Mint már említettem, testi fenyítés is létezett büntetésként – egyszerûen megverték az illetõt, de a megvert mégsem ment utána a csendõrökhöz panaszra és nem is tett feljelentést, mert ugyanis a büntetést a közösséget vezetõ vajda a cigányközösség nevében és ezért annak egyetértésével szabta ki. Aki ilyenkor külsõ helyre fordulva hatóságot igyekezett bevonni, azt egykettõre kiközösítették, és ezáltal abból a cigánynemzettségbõl mennie kellett.

Itt még meg kell említeni egy bizonyos, két világháború közötti, nagyon tanulságos esetet. A Várfölde melletti erdõben történt gyilkossággal kapcsolatban elmondhatjuk, hogy a bíróságok nagyon „korrekten” jártak el. Az eset: fatolvaj cigányokra támadtak fegyverrel részeg falubeliek. A cigányputri ablakán belõdözve meghalt egy roma kisgyermek, többen pedig megsebesültek. A Zala vármegyei királyi törvényszék példás büntetést hozott, hiszen egy ártatlan gyermek halt meg, miközben egy szekérnyi fa tûnt el, amit – és az elkövetõt – pedig a csendõrök megtaláltak. Itt csak azt szeretném érzékeltetni, hogy egyrészt a magyarra legalább annyira jellemzõ a vak indulatosság és a düh, mint a cigányra, másrészt pedig, hogy a hatóságok becsülettel tették a dolgukat – akkor is…
Az elsõ világháborúban, csekély számban ugyan, de vettek részt dél-zalai romák is. Sajnos feljegyzéseink, adataink szinte elenyészõek ebbõl az idõszakból, ugyanis csak az 1960-as évektõl jellemzõ a cigánysággal kapcsolatos, egyre szélesebb körû adatgyûjtés és információfeldolgozás. A cigányok nem úgy éltek, mint a zsidók például, ugyanis sosem írták le – egészen az 1960-as évekig – a közösségükben történt dolgaikat, történetüket, „életüket”, egyáltalán: nem írtak magukról, mint nemzetiségrõl. Ezért mégoly kevés ismeretanyaggal rendelkezünk róluk.

Ebben az idõszakban – a két világháború között – a dél-zalai cigányok zenészként, iparosként, kovácsként, szappanfõzõként, a földeken napszámosként, illetve a téglagyárban és a vasúton segédmunkásként keresték a kenyerüket. Itt csak mintegy a margóra jegyezném meg, hogy ekkortájt a Nyugat-Dunántúl egészen más jellemzõkkel bír szinte minden téren – a cigányság számára is – mint például az Alföld. És a vándorcigányokra – illetve általában a mozgó elemekre – vonatkozó külön jogszabályok is az ez utóbbi térségben-vidékeken tapasztalható visszásságok és problémák miatt születtek: az igazoltatásokra, ellenõrzésekre, kikutatásokra vonatkozó szabályozásra gondolok itt most elsõsorban, illetve az ún. háromnapos ideiglenes letelepedési engedélyre. Ugyanis – és ez problémát elsõsorban az Alföld térségében jelentett – ha egy cigány közösség letáborozott valahol, akkor vagy le kellett telepíteni õket abban a településben, amelynek a közigazgatási területén tartózkodtak, vagy három napon belül tovább kellett õket küldeni.

Egy érdekes adalék e fejezet végére – rendszabályok csendõröknek a cigányokkal való bánásmód tekintetében:
„Cigányok felügyelése és ellenõrzése.
A cigánytelepek portyázása alkalmával meg kell figyelni az állandó vagy rendes foglalkozással nem bíró cigányokat, továbbá azokat, akikrõl indokoltan feltehetõ, hogy házukban kóborló, vagy nyomozott cigányok szoktak elrejtõzni vagy megfordulni.
Különös figyelmet kell fordítani a kóborcigányokra. A csendõr ismerje meg azokat a helyeket, ahol ezek rendszerint tanyázni és azokat az útvonalakat, amelyeken átvonulni szoktak.
Ha a járõr kóborcigánykaravánnal szemben fellép, puskáját vegye lövésre kész helyzetbe, mert a megtámadtatás veszélyének a cigányok részérõl mindig ki lehet téve. A cigányokat ezért magához közel soha se engedje, még a gyermekeket sem. Különösen ügyelni kell arra, hogy közülük senki el ne osonhasson.
Igyekezzék a cigánykaraván tagjainak személyazonosságát lehetõen megállapítani, kutassa át a holmijukat, hogy nincsenek-e náluk büntetendõ cselekménybõl eredõ tárgyak vagy támadásra alkalmas eszközök.
Az egyes holmik elõmutatására a cigánygyermekeket kell felhasználni.
A járlatokat és igazolványokat különös gondossággal kell átvizsgálni, mert ezek gyakran hamisak vagy érvénytelenek.

Ha az átkutatás ott, ahol a járõr a cigányokat találta, segítség hiánya miatt nem lehetséges, a karavánt a legközelebbi lakott tereptárgyhoz vagy községi elöljárósághoz kíséri és ott lehetõen zárt udvaron kutatja át.
Ha a karavánt tovább kell kísérni, azt a helyet is át kell vizsgálni, ahol tanyázott.
Cigánykaraván kísérése olyan módon történik, hogy a kocsikon csupán aggok, betegek és gyermekek maradnak, a többi cigány az utolsó kocsi után gyalog megy. A járõr egyik tagja a legelsõ kocsin helyezkedik el, míg a járõr többi tagja a karavánt oldalt és hátul közrefogva gyalog (lóháton) kíséri.
A kóborcigányokkal szemben minden szükségesnek vagy célszerûnek látszó elõvigyázati intézkedés jogosult. Különösen meg kell tiltani, hogy a karaván tagjai egymás között cigány nyelven beszéljenek.
A kóborcigányokat egy õrskörletben sem szabad megtûrni, ezért õket, ha terhükre bûncselekmény nem volt megállapítható, illetõségi helyükre való toloncolás, ha pedig külföldiek, az országból való kitoloncolás végett a legközelebbi közigazgatási hatósághoz mindig be kell kísérni.”

2. Cigányok a dél-dunántúli sajtóban a második világháború végén

A sajtó akkortájt – akárcsak most – „elvétve” foglalkozott a cigányokkal. Ha írtak róluk, az is valamilyen bûncselekménnyel kapcsolatos esetben fordult elõ. Ide – véleményem szerint – megint nem szükséges kommentár, elég csak olvasni…
a.
Új Somogy címû újság, 1944. március 14. napi cikk:
„Megfagyott cigányt találtak a hóban
A folyó hó 5-iki hóviharban megfagyott és csak 12-én, egy hét múlva találták meg Tityó cigány, rendes nevén Finó János cigány muzsikust.Tityó Csökölyben lakott, a régebbi idõben bandában játszott, de mióta megöregedett, egyedül járt hegedûjével névnapi és újévi köszöntõket és koma-lakodalmakat muzsikálni. 5-énis Kisasszond községbe akart menni koma-lakodalmat muzsikálni, de a nagy hófúvásban kifá-radva a község közelében egy csutarakás mellé húzódva valószínûleg megfagyott, és csak egy hét múlva találtak rá holttestére. Hét gyermeke maradt. Tityó iránt az egész község részvéte nyílvánul meg.”

b.
Somogyi Újság, 1944. április 15. napi cikk:
„Cigányok tették a szemétdombra a csecsemõ holttestét a riadó alatt
Hírt adtunk arról a gyermekgyilkosságról, melyet csütörtökön délben a légiriadó után fedeztek fel a vásártér melletti szemétdombon. Mint jelentettük a riadó után megindult forgalom során egy újszülött csecsemõ holttestét találták a járókelõk. Az újszülött holttestét beszállították a hullaházba, s megállapították, hogy a csecsemõ halálát fulladás okozta. Megindult az erélyes nyomozás a gyermekgyilkos anya kézrekerítésére. A nyomozás során olyan adatok merültek fel, mely a bûntényt közelebb vitte a kifejlõdéshez. Ugyanis több szemtanú jelentkezett, akik elmondták, hogy a riadó kezdetekor egy cigánykaraván haladt át a Nedevits-malom felé vezetõ úton. A szemétdomb mellett a csoportból kivált két cigányasszony, ott hosszabb ideig idõztek, majd követték társaikat. Ezek a cigányok nyomban a riadó végén elhagyták a város területét. Minden valószínûség szerint a két cigányasszony tette oda az újszülött gyereket. A rendõrkapitányság értesítette a vidéki csendõrségeket, hogy kísérjék figyelemmel a megadott leírás alapján az átvonuló cigányokat.”

c.
Somogyi Újság, 1944. április 25. napi cikk:
„Megbilincselt cigányok útja Szigetvártól a kaposvári fogházig
Tegnap különös karaván keltett feltûnést Kaposvár utcáin. Erõs csendõri fedezettel 17 cigányt kísértek a csendõrök a kaposvári fogházba. Mint értesültünk a megbilincselt cigányokat az elmúlt hetekben szedték össze a Szigetvár környéki csendõrörsök. Szigetvár környékén a községekben történtek kisebb nagyobb tolvajlások éjszaka is ezeknek tetteseit a csendõrörsök a kóborló cigányokban nyomozták ki, és ezeket kísérték be a kaposvári fogházba. A cigányok ellen megindult az eljárás.”

d.
Somogyi Újság, 1944. május 25. napi cikk:
„Az apa vásárolta meg a fiától a lopott ruhákat
Az öreg cigányt is fogházbüntetésre itélték
Kátai József tabi szabómester mûhelyében dolgozott ifj. Németh Dezsõ tabi cigány. Amikor esténként eljött a mûhelybõl, mindig erélyesen becsapta maga mögött az ajtót, hogy fõnöke higgye, hogy elment. Németh Dezsõ azonban nem távozott, hanem csendben kinyitotta újból a mûhely ajtaját, visszalopakodott oda, és mindig kilopott valamit a mûhelybõl. Kátai Józsefnek eltûnt a mûhelybõl több öltöny elkészített ruha, azonkívül több öltönyre való szövet és egyéb értékes holmi.A csendõri nyomozás derítette ki, hogy ki volt a tettes, és így indult eljárás a ravasz cigánylegény ellen. Németh Dezsõt a kaposvári kir. Törvényszék már korábban nyolchónapi börtönbüntetésre ítélte, már javában tölti is büntetését, míg most a tolvaj cigány édesapját,Id Németh Dezsõt vonta felelõsségre a kaposvári kir. Törvényszék egyesbírája orgazdaság miatt. Ugyanis az öreg Németh Dezsõ vásárolta meg fiától a ruhákat és a szöveteket, holott tudta, hogy azok honnan és milyen körülmények között származnak. A bíróság bûnösnek mondta ki idõs Németh Dezsõt és kéthónapi fogházbüntetésre ítélte.”

e.
Somogyi Újság, 1944. július 25. napi cikk:
„A vármegye területén élõ cigányokat is bele kell kapcsolni a gazdasági munkálatokba
A magyar élet parazitái között elsõsorban kell említeni azokat a cigányokat, akik a nagyobb falvak mentén csak akkor hajlandók dolgozni, mikor lopni, csalni nem lehet, de ha van is közöttük jobb szándékú, azok sem törik magukat a munka iránt. A cigánykérdés majdnem minden megye területén igen nagy gondot okoz a közigazgatási szerveknek, és éppen a jelenlegi munkahiány miatt mindenütt igyekeznek megkeresni azokat a módokat, amelyek segítségével õket is bekapcsolhatják a dolgozók közösségébe. Vannak az ország területén megyék, ahol ez z intézkedés meg is történt, és több kisebb sikerre is vezetett. Azoktól a cigányoktól akik továbbra is henye életmódot folytatnak, több helyen elvették a különbözõ élelmiszerjegyeket, vagy internáló táborba szállították õket, esetleg munkaszolgálatos táborba tanítják meg õket a helyes életszemléletre. A cigánykérdés Somogy megye területén is nagy gondot jelentett mindig. A járásbíróságnak, de a törvényszéknek is gyakorta akadt munkájuk miattuk és nagyon sokszor állottak a lopás és egyéb bûncselekmények miatt vádlottként a bíróság elõtt. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban illetékes helyen Kaposváron kijelentették, hogy minden lehetõ és rendelkezésre álló módot felhasználunk arra, hogy ezt a kérdést minél elõbb és minél tökéletesebben megoldjuk.
Minden törekvés az - mondották, hogy a különben is munkáshiánnyal küzdõ gazdaságokban a cigányokat munkára szorítsák. Reméljük sikerül a terv megvalósítása. Ezzel igen nagy szolgálatot tesznek a megyének, és úgy hisszük, a bûnügyi statisztika is lényegesen javulna. A kérdés megoldásával. Kétségtelen az is, hogy ezen a téren nem lehet más módon rendet teremteni, mint igen kemény kézzel.”

f.
Somogyi Újság, 1944. augusztus 10. napi cikk:
„Kéregetõ cigányok és a füstölt sonkák
Négyhónapi fegyházat kaptak fejenként a cigányok
Tolvaj cigányok kerültek vádlottak padjára a legutóbbi tárgyalási napon a kaposvári kir. .törvényszék egyesbírája elõtt. Bogdán Pál és Csonka Mihály felsõkaki cigányok a múlt héten bementek Molnár János udvarába, onnan 11 drb. Tyukot, míg özv. Lófó Pálné pincéjébõl pedig négy sonkát, három drb. szalonnát és egyéb husnemûket emeltek el a kéregetõ cigányok. A csendõrök elfogták a tolvajokat, s hiába volt minden tagadás rájuk bizonyult a bûncselekmény elkövetése, amiért a bíróság 4-4 hónapi fogházbüntetésre ítélte õket.”
 

g.
Somogyi Újság, 1944. szeptember 13. napi cikk:
„Feketére festette vörös haját a ravasz cigány
Kalányos Lajos somogyapáti cigány akit a környéken a vörös haja és bajusza miatt cvsak vörös cigánynak ismernek, meglehetõsen járatos már a bûnügyi hatóságok-nál. A vörös Kalányos Lajos ezidõszerint is országos körözés alatt áll, különbözõ bûncselekmények miatt. Legutóbb Botykapeterden a mezõn dolgozó Jakab sándor gazda pénztárcáját emelte el egyik társával, Bogdán Józseffel együtt. Jakab Sándor Lakatos Lajost felismerte annak ellenér, hogy a ravasz cigány befestette vörös haját és bajuszát koromfeketére. A tolvaj cigányokat a károsult gazda már nem tudta elfogni, ezért feljelentést tett a csendõrségen. Most újult erõvel indították meg a nyomozást a veszedelmes cigánybandita után.”

h.
Somogyi Újság, 1944. szeptember 21. napi cikk:
„Vigyék közmunkára Somogy megyében is a cigányokat
Somogyvármegyében is meglehetõs munkáshiánnyal küzdenek a gazdaságok, sõt munkáshiány tapasztalható az egyes üzemekben is. Sopronvármegye alispánja ezt a munkáshiányt radikálisan oldotta meg, illetve lényegében enyhítette az által, hogy a vármegye területén élõ cigány családok férfi tagjait mind, kivétel nélkül közmunkára rendelte ki. Ez a kirendelés közel háromezer munkaerõt állít a mezõgazdaság és az ipar szolgálatába. Ez az intézkedés a többi, így Somogyvármegyében sem lenne káros, mert vármegyénkben is meglehetõsen nagy számban vannak kóbor cigányok akik a közre mindig káros tevékenységet fejtenek ki.”

i.
Somogyi Újság, 1944. szeptember 28. napi cikk:
„Munkatáborba szállították a kaposvári járásban összeszedett csavargó cigányokat is
Belügyminiszteri rendelet alapján az országban mindenütt alapos tisztogatást végeztek hatósági közegeink a munkanélküli cigányok frontján. Végigrazziázták a falvakat azon cigányok összeszedésére, aki nem szerzõdtek le állandó munkára. A kaposvári járás községeiben is végigfésülték csendõreink a cigánytelepeket, és mindenütt, ahol munkátlan, csavargó cigányokat találtak, összeszedték õket, mint a gazdasági életre káros és a közbiztonságra nézve veszélyes elemeket, majd elszállították õket munkatáborba.
A járás községeinek lakossága nagy megnyugvással vette a hatósági intézkedést. Hasonló intézkedésre került sor Somogy többi járásában is.”

3. PHARRAJIMOS – a cigányholokauszt

A második világháború alatt a magyar cigányság kb. 300 ezres lélekszámú közösségének mintegy ötöde pusztul el a haláltáborokban, munkaszolgálat közben vagy a nyilas terror idején.

3. 1. Így kezdõdött
A náci Németország eleinte bizonytalan volt abban, hogy a cigányokat árjáknak, vagy idegen fajúaknak nyilvánítsa-e. Bár nyelvük eredetét vizsgálva kénytelenek voltak megállapítani az árja rokonságot, mégis, az 1935 szeptemberében elfogadott, a birodalmi állampolgárságról szóló törvény a „német vagy fajrokon vérû állampolgárok” kategóriájából a zsidók mellett a cigányokat is kizárta. Látható, hogy a cigányság faji besorolása bizony nem kis nehézségekbe ütközött. Végül két csoportba osztották õket: „tiszta cigányvérûek” és „kevertvérû kóborló cigányok”. Günter és Robert Koerber fajtudorok felfogása szerint: „Mint ázsiai származékokat, távol kell tartani õket a Német Birodalom északi emberétõl.” A romákra 1939 októberében Heinrich Himmler, az SS vezetõje „vándorlási tilalmat” rendelt el, majd, tulajdonképpen a további sorsukat illetõen a náci Németországban kétfelé választották a romákat. A tõsgyökeres és vagyonos német cigányok védettséget kaptak, de az összes többi romát kártékony elemnek – a szláv népeknél is kártékonyabb elemeknek – minõsítették, és üldözni kezdték. Mindjárt a zsidók utáni legkárosabb népként elkezdték összefogdosni, összegyûjteni õket is, akárcsak a zsidóság tagjait.

Elõször munkatáborokba vitték õket. A munkalágerekbe a munkaképesnek titulált cigány férfiak kerültek elsõsorban, általában az egész családjukkal együtt. A Harmadik Birodalomban (is) csak a cigányoknál volt megfigyelhetõ – mint egyedülálló – tendencia az, hogy általában az egész családot egy helyen szállásolták el, hiszen oly nagy volt köztük az érzelmi kötõdés, hogy csak így nem okoztak gondot vagy problémát, de ha megpróbálták különválasztani a családokat, akkor az mindig lázadásszerû jelenségekhez vezetett, mint ahogy azt megfogalmazták: „közismert, hogy a cigányoknak nem csak közösségi, de családi érzése is milyen fokozott”. Így volt lehetséges az is, hogy a megsemmisítõ lágerek legnagyobbikaként számontartott Auschwitzban is külön tábort hoztak létre a cigányok számára, ahol õk családostul kaphattak elhelyezést. A németek 1942 – 1943-ban kezdték el a cigányok tömeges, Lengyelországba, ekkor már megsemmisítõ táborokba történõ deportálását. Hasonló sors várt rájuk Ausztriában, és a kelet-európai országokban is. Auschwitzban, a külön családi cigánytáborban mintegy húszezer férfit és nõt tartottak fogva.

Rudolf Höss táborparancsnok szerint Himmler – az észak-amerikai indiánrezervátumok mintájára – egy európai cigányrezervátum létrehozását tervezte, elsõsorban azért, hogy a náci orvosi kísérletekhez mindig legyen elegendõ „emberanyag”. Josef Mengele és kollégái „orvosi” kísérletek ezreit hajtották végre a szerencsétlen cigányokon: kísérleteztek például azzal, hogy meddig tudnak életben maradni azok, akik csak sós vizet kapnak, hogy a majdnem halálra fagyasztott emberek mennyi idõ alatt térnek magukhoz, máskor pedig a nõkön, különféle anyagok befecskendezésével hajtottak végre sterilizációs kísérleteket. Ezek a meddõvé tételi kísérletek voltak a cigányok esetében a tulajdonképpeni fõ kísérleti szempontok, még 1945 januárjában (!) is 120-140 cigánylányt sterilizáltak a ravensbrücki táborban, a legfiatalabb közülük 8 éves volt.

Magyarországon a cigányság elleni hatalmi, kormányzati fellépések fokozatosan, egymásra épülõen alakultak ki. Már 1916-tól belügyminisztériumi rendelet írta elõ a „kóborcigányok” elõállítását, a sátoros cigányok összeírását, a 12 éven felüliek „cigányigazolvánnyal” való ellátását, illetve azt, hogy a „kóborcigányok” csak községük határában vállalhassanak munkát. Majd 1929-tõl évente már két alkalommal is szerveztek országos „cigányrazziákat”. Elõször három jogszabály, az 1916-os, az 1928-as és az 1936-os BM rendeletek szóltak a „kóbor” cigányok röghöz kötésérõl, internálásáról, és az országos razziákról. Azért nagyon fontos ezeket megemlítenünk, mert e jogszabályok teremtették meg a magyarországi jogrendben és közigazgatásban annak a feltételeit, hogy a romákat a helyi hatóságok – elsõsorban a csendõrök által – tulajdonképpen bármilyen indokkal hatósági kényszerintézkedések alá vonják, késõbb pedig internálják.

A második világháború közeledtével egyre „nyilvánvalóbb” intézkedések történtek a cigányság ellen. Ennek egyik csúcspontja volt az 1938-as rendelet a cigányok, mint népcsoport megbízhatatlanná nyilvánításáról. Már megtörtént a zsidóság jogfosztása a szégyenletes zsidótörvényekkel, mikor 1941. augusztus 1. napján a csendõrség megkezdte a magyarországi teljes cigány népesség összeírását is – majdhogynem rabosították õket, hiszen fényképet készítettek és ujjlenyomatot is vettek tõlük. A következõ évben, 1942-ben már a törvényhatóságok is alkalmaztak különbözõ, a zsidókéhoz nagyon hasonlatos jogfosztó intézkedéseket a cigányság ellen. Például Esztergomban létrehozták a zárt cigánytelepet, és korlátozták a szabad mozgást és tartózkodást is: „Cigánynak tekintendõ minden cigány származású személy, továbbá, aki cigányokkal él együtt. Cigányok a telepet csak munkavégzés céljából hagyhatják el, a városi sétányon nem haladhatnak át, a városi padokra nem ülhetnek le.”

A Harmadik Birodalomban 1942. december 16-án döntöttek a „cigánykérdés végsõ megoldásáról”: Heinrich Himmler elrendelte a német fennhatóság alatt álló európai területekrõl a cigányok összegyûjtését és Auschwitzba szállítását. Így ekkor, 15 országból mintegy 23 ezer cigány került Auschwitz-Birkenauba. Lényeges, hogy a romáknál nem volt szelektálás, nem volt kötelezõ hajlenyírás, a gyerekek a szüleikkel maradhattak, sõt, játszóteret alakítottak ki nekik, a terhes nõk szülhettek, és a cigányok a magukkal hozott motyóikat is megtarthatták. A cigányok helyzete a haláltáborokban lévõ zsidókéhoz képest jobbnak tûnhet, valójában az egész cigánytábor éhezett és borzalmas betegségek és fertõzések tizedelték õket. Naponta, tucatjával haltak meg itt a romák. A végzetes szájpenész-fertõzés lett aztán a veszte az auschwitzi cigánytábor addig életben maradt lakóinak, de errõl majd késõbb.

Magyarországon az 1942. évi XIV. tc. intézkedett a munkaszolgálat intézményérõl, majd egy 1944. március 8. napi BM rendelet, illetve az 1850/1944. ME rendelet alapján kezdõdött meg a cigány munkaszázadok megszervezése. A helyi hatóságok romák tömegeit vitték el honvédelmi munkajegynek nevezett kényszerbehívóval. A munkaszolgálat bevezetése így hát a cigányságot is érintette – elsõsorban a gazdag kereskedõ réteget hátrányosan –, de magában a hadseregben általában nem volt egyértelmû és minden egyes roma emberre hátrányos megkülönböztetésben részük. A cigány zenész a legtöbb esetben, a hadseregben is zenész maradt, a lovakhoz értõ cigányember gondozta a hadsereg egy-egy istállónyi ménesét, stb. Viszont azt is látni kell, hogy a cigány munkaszolgálatos, akit a zsidó munkaszolgálatosokhoz hasonló frontmunkára rendeltek (pl. aknaszedés), az bizony osztozott a zsidóság sanyarú sorsában – minden téren. De általánosítani a hadseregen belüli hátrányos megkülönböztetést illetõen – mint azt sajnos a zsidók esetében egyértelmûen meg lehet tenni – nem lehet. Nyilván ehhez az is hozzátartozik, hogy sok cigány származású harcolt fegyverrel is az elsõ vonalakban, míg ezt a zsidók nem tehették meg, õk – köszönhetõen a zsidótörvényeknek – „csak” munkaszolgálatosok lehettek.

Eközben „gõzerõvel” folyt a politikában és a közéletben – a zsidók mellett – a cigányok „démonizálása” is. Példákat érdemes említeni: Drózdy Gyõzõ, a Nemzeti Egység Pártjának parlamenti képviselõje 1939. január 25-én fajvédelmi szempontból külön cigánynépszámlálást kezdeményezett a cigányok „szaporasága és élõsdi volta” miatt. E javaslatot végül nem szavazták meg, de mégis eredményre vezetett, hiszen 1940. augusztus 1-jével megkezdõdött a romák összeírását. A csendõrség központi nyomozóparancsnokságán folyamatos nyilvántartást vezettek róluk és kilenc hónap alatt 2475 cigányt vettek nyilvántartásba.
Pest vármegye törvényhatósági közgyûlésén – 1939. szeptember 12-én – Endre László alispán (a késõbbi zsidódeportálások egyik fõkolompos belügyi államtitkára) kezdeményezte, hogy feliratban javasolják a kormánynak: internálják a cigányokat gyûjtõtáborokba.

Robert Ritter „nevelhetetlenségi” és „hazátlansági” elvét is sokszor alapul vették, mikor például 1940-ben bevezették a külön cigány nyilvántartást, majd 1941-tõl pedig megtiltották a magyar-cigány vérkeveredést.
1940-ben Kecskeméten jelent meg Gesztelyi Nagy László „A magyarországi cigánykérdés rendezése” címû könyve, amelyben – mint megoldást a romakérdésben – a koncentrációs táborba zárást javasolta.
1941. február 5-én az Országgyûlés ülésén Forster Gyõzõ, a Magyar Élet Pártja képviselõje interpretációban követelte a cigányok munkatáborokba zárását és rájuk vonatkozóan statárium hirdetését is. Kijelentette: a magyar településeken a cigánykérdés olyan, mint a zsidókérdés az egész nemzet szempontjából. Bárczay János földmûvelési államtitkár válaszában ígéretet tett arra, hogy szorgalmazni fogják a javasolt intézkedést.

A Magyar Élet Pártjának rákospalotai szervezete 1940-ben, Forster, a párt parlamenti képviselõje 1941-ben, az Erdélyi Párt országos központja pedig 1942-ben kezdeményezte a romák statárium alá vételét, javasolta a cigányok katonai munkaszolgálatos századokba való behívását és speciális munkatáborba küldését is. A Honvédelmi Minisztérium végül anyagi okokra, és a cigány munkaszolgálatosok felügyeletének és õrzésének nehézségeire és jelen körülmények közötti megoldhatatlanságára hivatkozva utasította el a roma munkaszolgálatos egységek felállítását.
A Tolna megyei Lengyel község körorvosa, dr. Okályi Ákos a „Népegészségügy” címû szaklap 1942/8. számának 1160. oldalán ezt írja: „A végsõ cél a cigányok eltüntetése kell legyen. (…) Itt arról van szó, hogy a nemzet testében támadt növekvõ rosszindulatú daganat, mely konzervatív terápiával – kedvezõleg természetesen – nem befolyásolható, a sebész kezébe kerüljön, és radikális mûtéttel eltávolíttassék.” Okályinak konkrét javaslatai is voltak: a cigányokat ki kell telepíteni, sterilizálni, majd pedig munkatáborokba kell õket küldeni. Meglepõ-e, hogy ezek után – 1944. november 30-án – Lengyel községben a házaik, viskóik elõtt lõtték halomra a cigányokat a helyi csendõrök…

Miközben megjelentek a „Népegészségügy” címû rangos szaklapban Okályi szégyenletes gondolatai, addig Esztergomban létrehozták a város zárt cigánytelepét, míg a székesfehérvári cigánygettót pedig állandó rendõri felügyelet alá helyezték.
Hazánk 1944-es német megszállásával érkezett meg a cigányságot fenyegetõ holokauszt rémképe. Mikor Magyarországot megszállták a nácik, itt is célpontba kerültek a cigányok, és nálunk is mindjárt a zsidók után következtek – gyakran együtt velük, „egy soron, azonos sorssal”. A magyar hatóságok a németekétõl más felfogást képviseltek, a magyarok nem tartották õket olyan kártékonyaknak. Sok olyan esetrõl tudunk, hogy a kerületi csendõrparancsnok megüzente egy-egy vajdának: produkáljon tíz, vagy húsz embert, akiket deportálni fognak – munkára, mondták –, de a többi romát nem bántják. Vagyis a magyar hatóságok is érezték: a cigányok esete más a zsidókétól, az õ irányukban tényleg csak német nyomásra kell valamilyen „produktumot” felmutatni. Ezeknek az összeszedett, szerencsétlen cigányoknak az elsõ uticélja általában Komárom volt, de mikor a németek átvették õket, akkor – a zsidó transzportokkal együtt – Auschwitz felé indították útba õket. Sajnos a cigányságot elsõsorban emberi kísérletek szenvedõ alanyaiként használták a náci orvosok.

A náci megszállással nemcsak a zsidók, de a cigányok is tömegesen kerültek összegyûjtésre, táborokba. Gyûjtõgettókat hoztak létre például az ország keleti felében lévõ Újfehértó központjában, a kiürített zsidó gettóban, aztán Kisvárdán a Cserepes-tanyán, Nagykálló-Misón, Gyergyótölgyesen, Bánrévén, Tiszalök-Rázonpusztán, Debrecenben, Mátészalkán és Nyíregyházán. De az ország más területein is létesültek ilyen gettók, így a szigetvári járásban, Révfalun, a nógrádi Patvarc melletti Líviapusztán, míg a Jászság számos településének roma lakói pedig a Bácskába kerültek. De gettóba vitték Zemplén megye cigányait, majd Somogyban és Tolnában is létesültek internálótáborok. Auschwitzban a cigányokat elszeparálták a többi fogolytól, de persze találunk fényképfelvételeket sárga csillagos cigányemberekrõl is. Sajnos a cigány holokauszt pontos számáról sosem fogunk valódi képet kapni, hiszen a táborkönyvek jobbára csak neveket tartalmaznak. Egy „Orsós”-nál vagy egy „Sárközi”-nél persze könnyû a dolgunk, de egy „Kovács” vagy „Balogh” esetében ugye nem tudni, hogy valójában milyen nációjú embert is takar.

3. 2. Auschwitz-Birkenau II. E. cigány családi tábor

Biztosan állíthatjuk azt, hogy Nagykanizsa környékérõl a három zsidó transzporttal mintegy 70 cigányt is elhurcoltak a városból. A három vonatszerelvénynyi embert – szerelvényenként, egyenként kb. 300 fõvel – tulajdonképpen Letenyétõl Kanizsáig, illetve a Kis-Balaton irányába a környezõ kis falvakban fogdosták össze, de Keszthely is „adott” cigányokat a transzportokba. Nagykanizsáról egy cigány família kilenc tagja került a vagonokba, majd Körmenden keresztül Dachauba, illetve a másik két halálvonattal pedig Komáromon keresztül Auschwitzba. A cigányok közül Burgenlandban néhány fõt leszállítottak a vonatokról, és munkára osztottak be, így õk meg is menekültek a gázkamrák poklától.

Nem volt ilyen szerencsés az a 3 ezer cigány, akikrõl minden év augusztus 3. napján emlékezünk meg. Az auschwitzi „cigánytáborban”, vagyis az Auschwitz-Birkenau II. E. cigány családi táborban, családonként helyezték el a romákat. A táborban magyar és szlovák területrõl érkezett, de többségében magyar nyelvû roma emberek ezreit szállásolták el ekkortájt. Érdekes, hogy található levéltárban olyan, cigányoktól származó kérelem is – például egy pápai, lókereskedõ családé –, hogy az eredetileg munkára elvitt roma ember családtagjai kérvényezték, hogy az illetõ Auschwitzba kerülhessen, pont a cigánytábor, és az állítólagos jobb fejadagok okán.

Himmler utasítása alapján, 1944. május 16-án, éppen az elsõ magyar zsidótranszport beérkezésének napjára idõzítve – mivel a Magyarországról érkezõ zsidók tízezrei miatt helyhiány volt – akarták likvidálni a cigánytábort elõször, de a cigányok tudomást szereztek róla, és olyan makacsul ellenálltak, hogy az SS inkább nem kockáztatott egy nyílt gettólázadást, és ekkor még elálltak tervüktõl. 1944 nyarán egy súlyosan fertõzõ, ún. szájpenész fertõzés lépett fel a cigánytáborban. Ezt kezelni kellett volna, de Himmler döntése alapján – aki a szükséges kezelést túl költségesnek és nehezen kivitelezhetõnek tartotta a 3 ezer ember esetében – az SS most már a „végsõ megoldást” választotta, és halálra ítélték az egész II. E. tábort. Az elgázosításhoz felsorakoztatták a tábor szerencsétlen lakóit – férfiakat, nõket, kisgyermekeket –, majd a gázkamrákhoz terelték az elsõ csapatnyi embert. Miután ezeket elgázosították, a többi várakozó rájött a sorsára, és a cigány férfiak szó szerint, puszta kézzel támadta rá a fegyveres õrökre és õrtornyokra.

Onnan lehet tudni pontosan, hogy mi történt, mert az események után két õr – akik két, egymástól különálló géppuskás õrtoronyban teljesítettek szolgálatot – korrekten és akkurátusan lejegyezték a tábornaplóba annak a borzalmas éjszakának a történetét. Az egyik cseh származású toronyõr részletesen leírta, hogy a cigányok támadására hatalmas és eszeveszett lövöldözés kezdõdött, õ is lõtt mindenre, ami mozgott – részben félelembõl is –, hiszen senki nem tudta, hogy mi is történt: sötét éjszaka volt, kiabálás, ordítozás, szitkozódás, sikolyok és jajveszékelés minden irányból…

Külön is szörnyû volt a szörnyûségben, hogy a sebesült és halott cigányokat egymás hegyére-hátára, egy nagy meszesgödörbe dobálták be. Mikor minden elcsöndesült, és elkezdték a több ezer halott romát a gödrökbe húzkodni, akkor a még élõket – már amelyiken látszott, hogy csak sebesült, de még nem halott – vasrudakkal csapkodták fejbe. Persze így is került olyan cigány a meszesgödörbe, akit tulajdonképpen még élve dobtak bele a gödörbe, majd pedig begyújtották a vermet, és így mintegy 3200 ember nyomát tüntették el örökre… Hivatalosan, „számszerûen” is igazolhatóan 2897 cigányt tartunk számon annak az éjszakának az áldozataként.
Auschwitzi emberkísérletekben 4 zalai cigányról tudunk biztosan, akiknek ezekben részt kellett venniük, 3 fiatal lánynak és egy férfinek.

3. 3. A zsidók már eltûntek – a cigányokon volt a sor…

Már legyilkolták az auschwitzi 3 ezer szerencsétlent, mikor megkezdõdött a magyarországi cigányság tömegeinek gettóba zárása. Persze errõl a kor emberének csak a saját „észlelése” alapján volt tudomása, ugyanis a sajtó elvétve foglalkozott a cigányokkal a dél-dunántúli térségben (is). Ha pedig bekerültek a híradásokba, akkor az Okályihoz hasonlók fogalmazták meg velük szemben „értékes” gondolataikat. Illetve, ha hírt adtak róluk, akkor az általában bûnügyi híradás volt. Ezért (is) a történelmük, illetve a cigányholokauszt megfelelõen rendszerezett kutatása meglehetõsen nehézkes feladat. Dél-Zalában ezt még tovább nehezíti, hogy 1945. április 1-én egy bombázás során megsemmisült Nagykanizsa levéltára. Ehhez jön még hozzá, hogy a dél-zalai cigányság szinte nem is rendelkezett papírokkal mikor megkezdõdött a tömeges összegyûjtésük, kivéve a módosabb kereskedõ és zenész családokat.

Kifejezetten a nagykanizsai roma lakosság összegyûjtésére és elszállítására vonatkozó rendelet nem maradt fenn, de vasúti szállítólevelekbõl lehet tudni, hogy 1944 szeptemberétõl Komáromba, Körmendre, Nagykanizsára, Székesfehérvárra és Pécsre került összegyûjtésre a dunántúli cigányság jó része. Innen kerültek elszállításra, egyrészt osztrák birodalmi, másrészt pedig cseh-morva, illetve lengyel területekre. A romák egy része munkatáborokba került, míg mások azonnal a megsemmisítõ táborokba érkeztek, legtöbbször a zsidókkal együtt.
A dél-zalai városban a Frank pótkávégyár épületébe, a Csengery utca 88. szám alá kezdték el összegyûjteni a környékbeli cigányokat, 1944 tavaszától (a nagy, országos razzia után), intenzívebben az õsz elejétõl. Addig lengyel menekülttáborként (1939 – 1941), majd politikai internálótáborként (1941 – 1945) mûködött ez az épület. A zalai cigányok másik gyûjtõtábora pedig a horvátországi (akkor magyar fennhatóság alatt álló) Draskoveczben és Csáktornyán mûködött. A front közeledtével az ezekben a táborokban õrzött cigányokat elõször a kõszegi cigány internálótáborba, majd innen Németországba vitték. A nagykanizsai zsidógettóban nem éltek romák, a gettó, a ma a Fõ utcai Bazárudvar felõl megközelíthetõ Zsinagóga területén mûködött. 1944. október 26. és 28. között a város és környékének 3 ezer zsidó emberét zsúfolták itt össze az elszállításuk elõtt. Nagykanizsáról 1944 októberében és novemberében, majd 1945 januárjában indult el 3, embertelenül összezsúfolt zsidó transzport, amellyel elszállították az összegyûjtött cigányokat is. Fõ úti cél a nagy német megsemmisítõ táborok voltak, de kisebb táborokba is kerültek zalai cigányok: Saarbruchenbe (német), Lackenbachba, Max Glaanba (osztrák), illetve érkeztek osztrák területeken Grazba és burgenlandi táborokba, fogházakba is.

Meglehetõsen nehéz volt a nagykanizsai járás területén élõ cigányok összegyûjtése 1944 õszén. Ezek a számos, de viszonylag kis létszámú roma közösségek gyorsan mozogtak a járásban, egyik helyrõl a másikra mentek. Kukoricaszedés, szüret: bekapcsolódtak minden munkába, hiszen a magyar férfiak többsége már a fronton harcolt. A falusiak megbecsülték a munkájukat, visszatartották, elszállásolták, néhol egyenesen bújtatták is õket. Mivel ekkortájt egyre több menekült érkezett Zala vármegyébe, hiszen közeledett a front, a csendõrség elsõsorban e helyzet megoldásával, a rend fenntartásával, illetve a jóval nagyobb lélekszámú zsidóság összegyûjtésével volt elfoglalva, így a romákra kevés idõ és „kedv” maradt. Nagykanizsán a csendõrök közvetlenül a romatelepekrõl – Kiskanizsáról és Bagoláról – is válogattak a transzportokba romákat, hogy meglegyen a létszám. Nagykanizsáról és a járásából mintegy 1000 fõ, míg Zala vármegyébõl közel 4000 fõ cigányt hurcoltak el, elsõsorban munkatáborokba, persze került belõlük jócskán a megsemmisítõ táborok poklába is.

A Körmend környékén élõ romákat 1944 augusztusában terelték össze, majd a határ túloldalán lévõ Strem község melletti erdõben dolgoztatták õket egy fakitermelésen a németek. Aztán volt tábor a Soprontól 6-7 kilométerre lévõ Lackenbach községben, ahol több ezer magyar anyanyelvû, magyar nevû cigányt tartottak fogva tartottak, de kerültek magyar romák a lodzi gettóba is.
Az 1944-es év késõ nyarán, majd kora õszén gombamód szaporodta a cigánylágerek. Így például augusztusban a Pest megyei Újhartyánban, valamint a már említett Nagykanizsán, majd az õsz folyamán cigánygettó létesült Baja mellett, ahol a lebombázott híd újjáépítésénél dolgoztatták a romákat. Szedres mellett német repülõtér építésére hajtották a lezárt, gettóvá tett cigánytelep lakóit. Hódmezõvásárhely munkabíró cigányait júliusban a helyi cigánybíróval összeíratták, majd a csendõrök összeterelték, marhavagonba rakták (utolsóként az õket segítõ cigánybírót is) és a kárpát-ukrajnai Rahó fakitermelõ katonai lágerébe hurcolták. A Borsod megyei Hangony község cigányai elõbb Sajószentpéterre kerültek más települések cigányaival együtt kényszermunkára, majd Pest megyében dolgoztatták õket zsidókkal együtt. Innen vasúton – Esztergomon át – egy lengyelországi német lágerbe kerültek, ahol halottakat temettettek velük. A front közeledtével az õrség eltûnt, õk gyalog elindultak haza. A Kárpátokban az oroszok feltartóztatták majd hadifogságba vetették õket.

Már 1942. november 29-én intézkedett a honvédelmi kormányzat (68.781/eln. l./a./1942. sz. rendelet) a nemzetiségi munkaszolgálatos századok felállításáról a „megbízhatatlannak” minõsített szerb, horvát, román kisebbség tagjaiból. 1944 májusában a munkakerülõk munkásszázadokba szervezésérõl jelent meg egy rendelet, amely keretében katonai munkatáborokat állítottak fel. E táborokban is sok roma raboskodott, mint munkakerülõ. Ugyanekkor – 1944 júliusában – a cigányoktól több megyében is megvonták az élelmiszerjegyeket, és internáló táborokat hoznak létre a „henye életmódot folytató, kóbor, megbízhatatlan” cigányok számára. 1944. augusztus 23-án jelent meg a cigány katonai munkaszolgálatos – a munkaszolgálatos egységek tagjait, rövidítve, „muszosoknak” hívták – századok felállításáról szóló 15.740/1944. BM rendelet, ami tulajdonképpen egy belügyminiszteri és honvédelmi miniszteri közös rendelkezés volt, vitéz Hennyey altábornagy aláírásával. A rendelet ötven „lapátos” kényszermunkaszázad felállítását irányozta elõ, 10-12 ezer fõvel. Elsõsorban a 18 és 52 év közötti, vándorló, valamint az állandó munkahellyel nem rendelkezõ cigányokat kényszerítették ezekbe az egységekbe. A „legénység” összegyûjtését szeptember 20-ig kellett befejezni.

A kényszermunkaszázadok tagjait az ország minden pontján dolgoztatták, például a kõbányai Dreher sörgyár pincerendszerében berendezett hadirepülõgép-összeszerelõ üzemben. Cigány munkatáborokat hoztak létre Egerben, Szegeden, Kecskeméten, Jászberényben, Marcaliban, Kaposvárott, Pécsett, Nagykanizsán, Szekszárdon, Véménden, Kassán és Vácott, de tudunk kényszerbesorozott roma munkaszolgálatosokról Bihar és Nógrád megyébõl is. A cigány munkaszolgálatosokat általában sáncásáson, hadiépítkezéseken, aknafelszedésen dolgoztatták, gyakran a frontvonalon, ellenséges tûzben.
Nagykanizsáról két munkaszázadot indítottak útba – az elsõt még 1943 májusában, a másodikat pedig 44’ õszén – a déli front irányába, szerb területekre. E transzportokban a romák összekeveredtek a politikai foglyokkal, sõt, a fegyveres katonai szolgálatra alkalmatlanokkal is, akiket ezért munkára osztottak be. Az elsõ munkásszázad Draskovecig jutott, míg a második csak Barcsig. Ott a foglyokat kiszállították a vagonokból és agyonlõdözték õket, csak néhány embernek sikerült elmenekülnie a vonatszerelvénynyi szerencsétlen közül.

1944 szeptemberének végétõl állandósultak a cigány razziák és az elfogott romák internálótáborokba való összegyûjtése.
1944. október 16-án, a nyilas hatalomátvétel másnapján a déli hadmûveleti terület kormánybiztosa elrendelte, hogy a cigányok tartózkodási helyeiket nem hagyhatják el, aki ezt teszi, az büntetendõ és internálandó (147/HdM Korm. Bizt./1944. Szombathely). A rendelet betartását a helyi csendõrség és a nyilas fegyveres pártszolgálat biztosította.
November 3-án és 4-én a Belügyminisztérium VII. osztálya és a Honvédelmi Minisztérium – Hajnácskõy László csendõr ezredes irányítása alatt – országos razziát szervezett a romák összeszedésére és németországi rabszolgamunkára való átadására. November és december folyamán összesen négy ilyen átfogó razziát tartottak. Ennek során 1944. november 2-án Budapest környékén Rákospalotán, Csepelen, Pesterzsébeten, Soroksáron, Kispesten, Pestlõrincen, Nagytétényben, Budakalászon, Újpesten családostól, gyermekestõl összeterelték a romákat a helyi csendõrségeken, majd az óbudai téglagyárba hajtották õket. Onnan november 8-án hajnalban a budaörsi pályaudvarra kísérték és ott bevagonírozták õket. November 18-án érkeztek a dachaui koncentrációs táborba. Itt lekopaszították õket, majd öt nap után egy részüket továbbszállították Bergen-Belsen és Ravensbrück lágereibe.

Az országos razzián összefogott Vas, Zala, Pest, Nógrád, Baranya, Tolna, Somogy, Fejér, Gyõr, Komárom, Veszprém megyei romákat elõször helyi gyûjtõtáborokba, majd onnan vasúton a komáromi Csillagerõd cigánylágerébe szállították. Ezt az erõdöt Komáromi Magyar Királyi Katonai Internáló Tábornak nevezték. A városba 1944. szeptember 12-én egy német tábori csendõralakulat is települt.
A Csillagerõdben a sok ezer romát zsúfolt, földalatti bunkerekben, majd ezek megtelte után a szabad ég alatt tartották a késõ õszi, téli hidegben: férfiakat, nõket és gyermekeket egyaránt. A táborban válogatták ki a németek a birodalomba szállítani kívánt munkaképeseket. Legalább négy szerelvény indult az erõd udvaráról november közepe és december vége között, szombatonként, Dachau irányába. Dachauban eddig 1126 magyarországi roma rab adatait sikerült megtalálni. Dachauból sokakat továbbszállítottak Buchenwaldba, Bergen-Belsenbe, Ravensbrückbe és más lágerekbe. A kiszállított ezrekrõl kimutatás nem maradt ránk. December végén bezárult a Komáromhoz viszonylag közeli Budapest körül az orosz ostromgyûrû, és közvetlen támadástól lehetett tartani. Ekkor, egyes túlélõk szerint a fenyegetõ orosz röpcédulák hatására és a szállítási lehetõségek csökkenése miatt egy napon a gyermekes anyákat kiengedték a táborból. Az ostromlott Budapest felmentésére német-magyar ellentámadás indult Esztergom irányából, így az erõdben fogva tartott romákat még továbbra is hetekig ott tartották, majd gyalogmenetben indították útnak õket a Német Birodalom maradéka felé. Az úton sokan meghaltak. A front Galántánál érte utol a menetet, majd õreik sorsukra hagyták foglyaikat.

1945. február elején a nyilas belügyminisztérium X. osztályának polgári kiürítésrõl szóló rendelete a cigányok családjaikkal együtt történõ összeszedését és internálását írta elõ (166.578/1945. BM. X. O. rend.), általánosítva ezzel a november óta folyó gyakorlatot. Vajna Gábor nyilas belügyminiszter 1945. február 23-án bejelentette: „A zsidókérdés és cigánykérdés maradéktalan, ha kell, drákói rendezését megkezdtem, amit e két nemzetidegen faj magatartása tett szükségessé”. Februárban, e rendelet alapján, újra Nagykanizsán létesítettek a cigányok internálására gyûjtõtábort, ahonnan a horvátországi Csáktornyára és Draskovecbe szállították a romákat. Itt a lágerben bombatámadás érte õket, melynek során sokan meghaltak. Innen többen a kõszegi internálótáborba és onnan Németországba kerültek Vas megyei romákkal együtt, de még ekkortájt is kerültek cigányok Dachauba, Bergen-Belsenbe és Ravensbrückbe, utóbbiban nagyon sok roma lányt sterilizáltak. A koncentrációs táborokban – az orvosi kísérletek során – mindenekelõtt a nõk meddõvé tételét célzó beavatkozásokról adtak számot a cigány áldozatok.

3. 4. Tömeggyilkosságok…

A magyarországi csendõrök és nyilas bandák több cigány csoportot, egész családokat a lakhelyükön vagy annak közelében gyilkoltak meg. Ez történt a romákkal a Békés megyei Dobozon (ahol 1944. október 6-án nagyszalontai és kötegyáni cigányokat géppuskáztak halomra az I. páncélos hadosztály tábori csendõrei a helyi csendõrökkel összefogva: 20 cigányt, két magyart, asszonyokat és gyerekeket is), a Fejér megyei Lajoskomáromban és Szabadbattyánban, a Tolna megyei Lengyelben, a Baranya megyei Kiskassán, és a Zala megyei Lentiben is. Várpalotán 1945 februárjában a környékbeli és székesfehérvári romákat végezték ki. A dobozi, várpalotai és lengyeli gyilkosságok elkövetõi ellen a háború után eljárt a népbíróság.

1944 decemberében Barcs közelében, a Dráva mellett kivégeztek egy teljes, cigány muszos, kb. 120 fõbõl álló menetoszlopot. Kerecsendrõl 22 cigány férfit vittek Mezõkövesdre, a gyûjtõtáborba. A csoport fele ott halt meg. Andornaktálya-Felsõrõl tömegesen szökdöstek az erdõbe a cigányok a fasiszták elõl. Az elfogottakat – elsõsorban a razziázó nyilasok – vagy agyonlõtték, vagy Mezõkövesdre szállították be. Egy razzia alkalmával 20 fiatal fiút fogtak el, a mezõkövesdi internálást már egyikük sem élte túl. Egerbõl – a Veroszala teleprõl – mintegy 300 cigány szökött meg. A felkutatásukra induló németek csak egy személyt tudtak elfogni, õt lágerbe vitték, ott is halt meg. Tiszaigar környékén szintén sok cigányt fogtak el és vittek a mezõkövesdi gyûjtõtáborba. 1944. december 18-án Piliscsabáról muszos cigányok szöktek meg, 8 fõt elfogtak és a helyszínen kivégeztek.
A közeledõ front miatt felszámolták a mezõkövesdi tábort, és a foglyokat útbaindították Németország felé. Sokan meghaltak menet közben, például 1945. január 7-én Natzweilerben 5 fõ veszítette életét: Sas Géza Balog, Bogdán Sándor, Sztojka Iván, Raffael László és Gazsi József. Nyári Jóskát a fõvárosi Vízmellék telepérõl vitték Berga Elsterbe, ahol betegségben halt meg. Miért fontos kiemelni a nyilvántartásokban fennmaradt neveket? Mert õk mesélnek a névtelen ezrekrõl… Sok cigány raboskodott a gross-roseni táborban is, az adatok azonban szinte mindenütt nagyon hiányosak, a fennmaradtakat is a németek, meglehetõsen precíz nyilvántartásának köszönhetjük.

Az 1945 januárjában és februárjában végrehajtott fejér megyei lajoskomáromi, a kiskassai, a szabadbattyáni, a lenti és a 118 áldozatot követelõ várpalotai, Grábler-tónál (Inota mellett) történt tömeggyilkosságok áldozatai máig is jeltelen sírban, szántóföldön vagy legelõn nyugszanak. Csak Dobozon és Lengyelben állítottak emléket az áldozatoknak. 1974-ben roma értelmiségiek ugyan kezdeményezték a várpalotai áldozatok emlékmûvének felállítását, de a helyi hatóságok ezt megakadályozták arra hivatkozva, hogy a romákat jogszerûen végezték ki, mert az akkor még érvényben lévõ nyilas törvények alapján hazaárulást követtek el azzal, hogy együttmûködtek az orosz csapatokkal…
1945. február 23-án Vajna Gábor nyilas belügyminiszter Kõszegen bejelentette: „A zsidó- és cigánykérdés maradéktalan, ha kell drákói rendezését megkezdtem, amit e két nemzetidegen faj magatartása tett szükségessé.” Eztán még bõ egy hónapig dühöngött – és aratott – a halál.

Nemcsak gyilkosok voltak azonban, hanem léteztek jó, igaz emberek is. Például Apor Vilmos püspök fölemelte szavát, és nem hagyta elvinni a gyõri cigány zenészeket, akiket már összeszedtek internálásra. A szószéken is fellépett az embertelenségekkel szemben, felelõssé téve a hivatalnokokat a gaztettekért. De például számos falusi jegyzõ, hivatalnok elszabotálta a cigányellenes rendeletek végrehajtását, sokan még közben is jártak érdekükben, igazolásokat írtak részükre, hogy munkájuk helyben nélkülözhetetlen.
 

3. 5. Visszaemlékezések

Ondód község „visszaemlékezése”: „Már a letelepedésük óta érte a cigányokat hátrányos megkülönböztetés, kunyhóikat nem építhették fel a faluban, a számukra kijelölt területen húzták fel házaikat, ahol még ivóvíz sem volt. A faluba jártak vízért, ahol óvintézkedéseket tettek, hogy ne fertõzhessék meg vízhordóedényeikkel a kút vizét a cigányok. Több évtizednek kellett eltelni, hogy a cigányok által lakott területen is létrejöjjön egy kút. 1912-ben létrejött az ondódi iskola, megengedték, hogy ide járhassanak a cigányok, mert alacsony létszámban tanultak. Késõbb, amikor számuk elkezdett növekedni az oktatásban, megindult a szegregáció is fõispáni kérésre. Külön iskolát hoztak létre a cigánygyerekek számára, messze a nem cigányoknak fenntartott iskolától, hogy biztosan ne találkozhassanak. A szegregációnak nem volt igai oka, hisz magyar anyanyelvû cigányokról volt szó. Egy 1944-ben kiadott rendelet szerint a cigányok nem hagyhatják el lakóhelyüket, ha megteszik, büntethetõek, internálhatóak. A következõ dokumentum már a teljes deportálást rendeli el, erre azonban már nem került sor. 1944 augusztusában egy éjjel csendõrök vittel el cigányokat az Õrségbe, ahol dolgoztatták õket, ha nem bírták a munkát, kikötötték õket, munkamegtagadás címszó alatt, pedig volt, aki erõ hiányában nem teljesítette a parancsot. Közülük sokan hazakerültek. A deportálások 1944 novemberében kezdõdtek meg. Elviekben azokat a cigányokat deportálták, akik a tilalmat megszegve elhagyták otthonaikat, azonban ez a gyakorlatban nem érvényesült, a rendeletet betartók közül is sokakat elvittek. A csendõrök és a helyi nyilasok 25 cigányt vittek el végül Dachauba. Sok más emberrel együtt vagonokba terelték õket, sokan meghaltak az utazás során. A koncentrációs táborban elvesztették személyiségüket, egy számot kaptak, csak számok voltak. A hajnali névsorolvasás közben sok büntetésben volt részük, hiszen németül olvasták fel számaikat, németül nem tudván gyakran rosszkor jelentkeztek. A kezdeti élelmiszeradagjuk is kevés és rossz minõségû volt, a késõbbiek során ez csak romlott. Az innen elhurcolt cigányok közül 13-an soha nem tértek haza.”
Holdosi József visszaemlékezése: „A csendõrök meg mindig rajta voltak a nyakunkon. Mindig zavartak, mindér. A cigányt zavarták, ha jól, ha rosszul csinálta, akkor is. Nem tudom megmondani magának mér van ez. Ez egy fajgyûlölet. Ez még most is van.”

Vajda Rozália visszaemlékezése: „Tudtuk, hogy a cigányokat is üldözik. A zsidók akkor már fogytán voltak, jöttek a cigányok. De senki sem szólt ellene, senki sem szólt ellene, hogy ezt nem szabad. Otthon kiabálták utánunk, hogy büdös cigány meg rohadt zsidó. (…) Engem a vonaton kaptak el. Olyan tizenhat éves lehettem. Már õsz tájba’ volt ez, azt hittük vége a háborúnak. Ugye, se újság, se rádió, se semmi. Ki tárgyalt velünk, cigányokkal. Hát senki. Nem tudom már, Szombathelyre, vagy Körmendre mentem, levettek a vonatról, bevittek Körmendre, aztán meg Komáromba. A családom onnan tudta, hogy aki akkor két napig nem ment haza, arról lehetett tudni, hogy elvitték. (…) Három hétig voltam ott. Ott halt meg az unokatestvérem. Beteg volt, enni meg nem adtak. Nagy mocsok volt, se véce, se semmi. Az a sok ember, bûz volt mindenfelé. Mindenki ott végezte a dolgát, tisztálkodni nem lehetett. Aki meghalt nem ám eltemették! Volt egy olyan hídféle, azt megnyomták, oszt be a Dunába. Férfiak, nõk, gyerekek egybe. Magyar katonák vigyáztak ránk, de akik letartóztatták az embereket, azok csendõrök voltak. (…) Nehezen teltek a napok. Csak vártuk az egyiket a másik után, hogy mikor ölnek meg. Hosszú volt egy nap. Olyan hosszú, mint most egy hónap. A saját rongyainkban voltunk. Naponta egyszer kaptunk enni délben. Akinek gyereke volt, kisebb nagyobb, ezeket megválogatták. Akinek nem volt gyereke, azokat vitték el. Marhavagonokkal szállították õket Komáromból tovább. Összegyûlt négy-ötezer ember, akkor szállítottak. Elõtte való nap szállítottak, hogy én odakerültem. (…)”

Raffael Ilona visszaemlékezése: „Negyvennégyben, mindenszentek napján jöttek értünk a csendõrök Adacsra. Névösszeírást tartottak: a férfiakét 16 évestõl egészen 60 éves korig, a nõkét 16-tól 40-ig. Tizenhat éves voltam. Öt családot vittek el. Mind a rokonaim voltak, a nagybátyáim. Azt mondták, cukorrépát szedni visznek Hatvanba. Nem mondták, hogy kivisznek minket Németországba, vagy valami. Elmentünk Hatvanig, és ott egy zsidó templomba zártak minket. Onnan Komáromba mentünk, itt meg a város börtönébe zártak be. Itt a férfiakat elkülönítették a nõktõl, és elvitték õket valahová Németországba. Az asszonyok és a lányok elõbb Ravensbrückbe, majd Dachauba kerültek. Ravensbrückben a holtak hamvait gereblyéztük. Mi a zsidókkal laktunk együtt, lengyel, német, magyar és orosz zsidókkal. Ahogyan nekik, nekünk is tábori öltözékünk volt és facipõben jártunk. A németek levágták a hajunkat. A ruha ujjába be kellett varrni annak a barakknak a számát, ahol laktunk. Az enyém a 19-es volt. Sok nõ és fiatal lány meghalt Ravensbrückben. Azt, hogy mennyien, nem tudom pontosan megmondani. A katonák végeztek azokkal, akik nem bírtak dolgozni. Amikor az oroszok már közelebb voltak, akkor a németek arra kényszerítettek, hogy gyalog menjünk Dachauba. Az úton mindenkit megöltek, akik nem bírták a fárasztó gyaloglást. Dachauba reggelig várnunk kellett. Vert minket a havas esõ. Volt velünk olyan asszony is, akinek picije volt, még hónapos se. Verte azt is az esõ, hó. Két ilyen pici is meghalt reggelre. Akkor kopaszra nyírtak mindenhonnan, ahol csak szõr volt, adtak ilyen fapacskert a lábunkra, meg egy vékony szoknyát és kabátot. Abban teleltünk ki. Reggelre feketekávét adtak minden nélkül. Ebédre krumplihajat. Vacsorára megint feketekávét. (…) Ott ütött ki a fej- és hastífusz a halottaktól. Abban haltak meg rengetegen. A hastífusz egy jó hét alatt kisöpörte a népet a lágerbul. Három nap alatt megölt majdnem mindenkit. Ha valaki meghalt, ki kellett vinni a fürdõbe. Csak másnap szállították el. Ha volt cigány halott, azt a cigánynak kellett kivinnie. Együtt voltunk, de ha halott volt, akkor a cigány vitte a cigányt, magyar a magyart. (…) Kegyetlenek voltak. Reggel négykor ébresztõ. Ha nem tudtál rögtön leugrani a priccsrõl, ütöttek-vertek. Volt olyan is, aki nem tudott már megmozdulni. Azt agyonverték. Abban a hidegben mezítláb kinn állni sellappelen. Mi, cigányok még jobban szokva voltunk a mezítlábhoz, de az úri nõk lába elfagyott a hóba, mire bemehettünk. Sok asszonyt ütöttek agyon, mert odaszólt, hogy miért csináljátok ezt. (…) Rengeteg sokan próbálkoztak megszökni, de elkapták õket. Akkor kiállították az összes lágert, úgy mutatták, hogy meggyilkolják a próbálkozókat. Felakasztották vagy agyonlõtték. Vagy annyit verték, még meg nem halt. Ott csak asszonyok voltunk, de nem számított semmit. Meg volt vagy ötven gyerek. Ha az anyjukat kihajtották dolgozni, két nõt fogtak be, hogy éppen csak a szart türüljék fel alattuk. De hát szopós volt a legtöbb, sokszor volt olyan, mire hazatért az anyja, a gyerek már halott volt. Se enni, se szopni nem kaptak, nem törõdtek velük. Rengeteg cigány gyerek halt meg. Azokból nem került egyetlen egy se haza. Ott haltak meg mind. Nem volt kegyelem. A dachaui táborból az oroszok szabadítottak meg.”

Nógrádi Dezsõ feleségének visszaemlékezése: „Szemben a mi barakkunkkal volt egy másik barakk telezsúfolva cigányokkal. Õket nem választották el egymástól, s mi irigykedve néztük, lám õk együtt maradhattak. És egyszer hajnalban, még rágondolni is borzasztó, sikolyokra, ordítozásra, ütlegelés zajára ébredtünk. A cigányokat lökték fel a teherautókra és ezek a szerencsétlenek sikoltoztak, kiabáltak, jajgattak, és mondták, üvöltötték: Látjátok, ezek az átkozott németek mit csinálnak velünk? Gázkamrába visznek mindannyiunkat! S mikor pirkadni kezdett és minket kizavartak az Appelplatzra, ahol szinte ruhátlanul, cipõ nélkül, összebújva reszkettünk, láttuk, hogy a szemben lévõ barakksor, ahol a cigányok voltak, teljesen üres, csak a krematórium kéménye ontotta a füstöt, néha még lángot is lövellt ki a kémény... Sokan közülünk sírtak, én csak magamba roskadva halkan imádkoztam, s irigyeltem a cigányokat. Nekik már jó - gondoltam -, nem tudnak semmirõl, és legalább együtt mehettek a halálba, szülõ, gyermek, testvér. Ránk még ki tudja, mi vár, mennyi éhezés, megaláztatás, s azután nekünk is ez lesz a vég…”

Idézet egy Wehrmacht tiszt jelentésébõl: „A zsidók agyonlövése egyszerûbb, mint a cigányoké. Meg kell hagyni, a zsidók nagyon fegyelmezetten mennek a halálba: nyugodtan állnak. Ezzel szemben a cigányok sírnak, ordítanak és állandóan mozognak, még akkor is, amikor már az agyonlövés helyén vannak. Sõt, elõfordult, hogy közülük némelyek a sortûz elõl beugrottak a verembe és megpróbálták halottnak tetetni magukat. Mindez az osztagom katonáira eleinte nem tett különösebb hatást. De a második napon már kezdtek jelei mutatkozni, hogy egyikük-másikuknak nem elég erõsek az idegei ahhoz, hogy hosszabb idõn át részt vegyenek agyonlövésekben. Nekem az a személyes megfigyelésem, hogy akció közben nem lesznek úrrá rajtam lelki gátlások: ezek csak akkor kezdenek jelentkezni, amikor néhány nap elteltével esti nyugalomban elgondolkozunk a történtek felett.”
Egy fiatal cigánylányt barátaival együtt vittek el a répaföldrõl a komáromi táborba, majd onnan Dachauba. Érdekes visszaemlékezést tett a hazajutásáról: „És aztán elkezdtem gyalogolni, haza akartam menni, mert teljesen egyedül voltam. Voltak jármûvek, amik Magyarország felé mentek, de nem engedtek fel rájuk, mert azt mondták, hogy azokat csak zsidók használhatják. Szóval gyalogolni kezdtem, néha felvett egy-egy kocsi, ha épp arra haladt egy.”

A Grábler-tavi vérengzést mindössze ketten élték túl a 130 emberbõl. Az 1946-os népbírósági per állapította meg ezt a számot, de a pontos adatok itt sem ismertek. A „Falat” becenévre hallgató, 14 éves Raffael Margit, és az akkor 40 éves Lakatos Angéla, aki ott minden hozzátartozóját elvesztette: anyja, apja, testvérei és gyerekei is mind ott vesztek: „Kaptam nyolc lövést karban, a lábamba, az oldalamba, ide is, meg a combomba is. Nyolc helyre. Én csak benn feküdtem a gödörben: nem mozogtam.”
És hogyan szórta szét a második világégés az addig összetartó és összetartozó cigány családokat? Példaként említek egy badacsonytomaji, 21 fõs családot. A háború alatt 5 fõ eltûnt, 4 fõt Komárom mellett végeztek ki, 8 személy lengyel és cseh koncentrációs táborokban végezte, és mindössze 3 fõ tért haza, akik közül pedig ketten Dél-Zalába – Galambokra és Szepetnekre – házasodtak.

1972-ben a Cigány Világszövetség párizsi kongresszusán határozatot hoztak, mely alapján a cigány holokausztot nemzetközi emléknappá nyilvánították. A szervezet azt is kezdeményezte, hogy augusztus 2-án, délben, egyperces csenddel emlékezzenek meg a holocaust cigány áldozatairól. Errõl az eseményrõl a világ számos országában megemlékeznek. Az emléknapon az auschwitz – birkenaui koncentrációs táborok területén koszorúzást, Magyarországon virrasztást és megemlékezést is rendeznek az áldozatok emlékére. Hivatalosan Budapesten, Nagykanizsán és Salgótarjánban, illetve Nagykanizsára horvát és szlovén cigányok is érkeznek emlékezni a „pharrajimos”-ra. Budapesten az Országos Cigány Önkormányzat székháza falán elhelyezett emléktáblánál, valamint a IX. kerületi Nehru parkban, a holocaust cigány áldozatainak emlékmûvénél tartanak koszorúzást és megemlékezést. A Holocaust Emlékközpont Páva utcai székhelyén, az Áldozatok Emlékfalánál pedig gyertyákat gyújtanak a meggyilkoltak emlékére.
Nagykanizsán az 1990-es évek legelején még 3 roma-holocaust túlélõrõl tudunk biztosan, mára azonban már senki sem él közülük.

4. A szocializmus évtizedei

A második világháború utáni évtizedek jelentõs változást hoztak a cigányság számára – és persze itt, Dél-Zalában is. Röviden azt lehet mondani: Kádár végleg kihozta õket az erdõkbõl. Elkezdték õket tanítani, bevezették õket a munka világába – segédmunkásként, ipari dolgozóként, majd pedig kinyílt számukra az értelmiségi lét lehetõsége is, hiszen ekkortájt mehettek elõször cigányok fõiskolára, egyetemre. Az iparosítás, a téeszek rengeteg munkalehetõséget biztosítottak a cigányság számára. Például az iparban egyik „célterületük” a bányászat és az acélgyártás lett. A cigányság igazából is letelepedett, tömegesen például az Északi-középhegység környékén, és az iparból élt meg. Egy kicsit a valóságtól elrugaszkodva, „idézõjelbe téve”, de mégis elmondhatjuk: nem is volt semmi baj addig, míg a rendszerváltással be nem zártak ezek a gyárak és üzemek. A cigány ott maradt a házában – hova is ment, mivel is foglalkozhatott volna 30 év után –, csak éppen munka nélkül. Ezért hatalmas probléma ma, például pont Nógrádban vagy Borsodban a cigány munkanélküliség. Szó szerint falvak élnek munka nélkül, mélyszegénységben. A szocializmus évtizedei alatt számukra kitalált és felépített kádári világ egycsapásra borult össze és vált semmivé az 1990-es évek elején.

Viszont a Kádár-rendszer legnagyobb hibája abban rejlett, hogy az elsõ lépések megtétele után megálltak. Az 1970-es évek elején már egyértelmûen látszott, hogy tovább kellene menni a megkezdett úton. De akkor pont elég volt az, hogy a cigányok már nem vándoroltak, letelepítették és munkához jutatták õket, ezért nem okoztak nagy problémákat, mert nem voltak direkten, közvetlenül szem elõtt sem. De tovább kellett volna lépni, az integráció következõ fokozatának kidolgozásával és beindításával, azonban erre már nem volt társadalmi-politikai igény a szocializmus évtizedeinek vége felé. Ahogy az ország egyre jobban beleszorult az adósságcsapdába, annál kevésbé fordult a figyelem a cigányság problémái felé, a fókusz a többségi társadalomnak, illetve magának az államnak, az egypártrendszernek a gondjaira-bajaira esett. Tulajdonképpen ennek a második, harmadik, sokadik fokozatnak az elmaradását szenvedi ma is a cigány társadalom – és persze ezáltal a többségi is… Értékválságban vagyunk, ez a véleményem.

5. „Menjél vissza fürödni a Gangeszbe…”

A „közelmúlt” és a „ma” magyar társadalmában élõ, cigányokkal kapcsolatos sztereotípiákat jól tükrözi a Magyar Gallup Intézet 1997-es kutatása, melyben a megkérdezettek nagyjából 50%-a „idegenkedik a cigányoktól”. (Lásd: Magyarok és romák. A Gallup elemzése a romákkal szembeni idegenkedés szociológiai hátterérõl.) Az emberek azt gondolják a cigányokról, hogy csak a családi pótlékért szülnek, hogy lusták dolgozni, agresszívak, verekedõsek, lopnak, rabolnak, csalnak.

Tauber István még az 1980-as években végzett közvéleménykutatásában azt a kérdést tette fel, hogy „a cigányokról milyen tulajdonságok jutnak eszébe?” A megkérdezettek 68%-a mondta azt – már akkor –, hogy a cigányok munkakerülõk; 65% válaszolta azt, hogy piszkosak, koszosak, büdösek; a megkérdezettek 56%-a vélekedett úgy, hogy sokat hazudnak; 58%-uk úgy, hogy lusták; 50%-uk pedig, hogy primitívek. A válaszadók 37%-a tolvajként jelölte meg a cigányokat, továbbá 34%-uk ítélte õket erkölcstelennek.

Az 1980-es évek egy másik kutatásában a résztvevõk mindösszesen 7%-a ülne le rendszeresen cigány ember mellé a buszon, 73%-uk pedig soha, vagy csak 1-2 esetben lenne hajlandó cigány ember mellé ülni. A megkérdezettek 84%-uk soha vagy mindössze 1-2 esetben választana magának cigány házastársat, és 73%-uk szinte soha nem lenne hajlandó cigány emberrel együtt dolgozni.

Fábián és Sik kutatása is elkeserítõnek mondható eredményeket hozott. A megkérdezettek 89%-a értett egyet azzal, hogy a cigányok problémái megoldódnának, ha elkezdenének dolgozni. A válaszadók 78%-a azt mondta, hogy a cigányokat rá kellene szoktatni arra, hogy ugyanúgy éljenek, mint a magyarok. A „cigányok ne akarjanak úgy tenni, mintha nem lennének cigányok” állítás támogatottsága 76% volt. A megkérdezettek 64%-a értett egyet azzal, hogy a cigányok vérében van a bûnözési hajlam, és 58 %-uk mondta azt, hogy mindenkinek joga van olyan iskolába járatni a gyerekét, ahová nem járnak cigányok. A „csak helyeselni lehet, hogy vannak még olyan szórakozóhelyek, ahová cigányokat nem engednek be” állítással 46% értett egyet a megkérdezettek közül. A válaszadók 33%-a pedig azt mondta, hogy a cigányokat teljesen el kellene különíteni a társadalom többi részétõl, mivel képtelenek az együttélésre. Elgondolkodtató, elszomorító adatok ezek…

6. És mi a helyzet ma? Cigánykérdés?

Kardos Ferenc emígy összegezett tavaly, a cigányok történetérõl, múltjáról és jövõjérõl gondolkodó beszélgetésünk végén: „A magyarságra jellemzõ a Pató Pál uras felfogás. Ej, ráérünk arra még, aztán még, és még mindig, majd amikor nagyon nagy már a probléma, akkor gyökeresen és azonnal akarja megoldani a problémát és megváltoztatni a helyzetet, miközben csodálkozik, hogy ez most miért is nem mûködik, és vajon hogyan is juthatott el idáig. Az a véleményem, hogy a cigányság baját sajnos nem lehet alulról építkezve megoldani, hanem fölülrõl kell metszeni, mint a szõlõt. Tehát bármennyire is szeretnék segíteni, van az a cigány réteg, akin már nem segíthetünk. Mert szörnyû ezt kimondani, de nincs rá elég pénz, ember, kapacitás, eszköz, és nincs rá sajnos igény sem mindenhol. Van, ahol mára a munkanélküli, segélyen tengõdõ lét, a bûnözés teljesen elfogadott életformává vált. Nincs példa, nincs elöljáró, jó példa, nincs pozitív példakép, ezért is válik elõbb-utóbb elfogadottá a rossz. Ezért egy-egy közösségen belül elsõsorban és legelõször azoknak az embereknek kell segítõ kezet nyújtania a többségi társadalomnak, akik jó példával járhatnak majd elöl, és ezzel példaképpé válthatnak. Akiket érdemes követni, mert lám csak, nekik sikerült, akkor nekem is sikerülhet. És éppen ezért, van az a réteg – és azért ez a nagyobb – a cigányok között, akire érdemes és kell is odafigyelni, és vannak azok az egyének, akikre pedig nem szabad idõt és energiát fecsérelni. Nehéz ezt így kimondani, de amikor szûkösek a lehetõségeink, akkor a segítõnek is nagyon megfontoltnak és alaposnak kell lennie, mert így tud csak igazán segíteni. Példaképek állítása, tehát ez most a legfontosabb feladat.”

6. 1. Szerintem… A munkásember „pancser”?
Mit tehetnék még ehhez hozzá? Mert egyet kell értenem. Valamit kezdeni kell. Folytatni a megkezdett, de be sosem fejezett, „kádári” integrációt. Ha körültekintünk, a cigány fiataloknak tulajdonképpen csak rossz példakép jut. Például Gyõzike, aki annyit ártott a romák többségi társadalom általi megítélésének, mint kevés ember ebben az országban. Csak a saját anyagi hasznát nézve, azt engedte láttatni a televízió képernyõjén át, hogy a cigány egy kötözködõ, ordibáló, kiabáló, veszekedõs, buta ember. Azt láttatta, hogy felesleges tanulni, és keményen dolgozni, hisz lám, „én ezek nélkül is bejárom a világot, villában lakom és Mercedesben ülök”. Igen, azthiszem, én szilárdan azt hiszem, hogy ami ezért, és ami mindebbõl „lejön” a kamasznak: a munkásember „pancser”…

A hírmûsorok és az internet világa az erõszakot és azt a felfogást terjeszti, hogy akinek pénze van, az valaki, a sok pénzt – és nem a tisztességes munkával megkeresett, kevéske jövedelmet – pedig erõszakkal, zsiványsággal lehet csak megszerezni. Fiatal romákból álló gyerekbandák tucatjai járják egy-egy nagyobb város utcáit, és az ellesett, etalonnak tekintett módszerekkel, egyre brutálisabban próbálnak hírnevet és pénzt szerezni. Még nem bûnözõk, csak „menõsködnek”, játsszák a nagyfiút egymás elõtt, a lányok elõtt, önmaguk elõtt is, azthiszem. Gyerekek még… De így kezdõdik, a tanulást egykettõre elhanyagolják, aztán ki is kerülnek az iskolarendszerbõl, gyakran a renitens viselkedésük miatt. Jön azt utca, a maga törvényeivel. Nem képesek változtatni, pedig még csak kamaszok. A társadalom, igen, MI, pedig nem vagyunk képesek megmenteni õket – önmaguktól… Az életmódjuk egyenes út a börtönök világába, ahonnan aztán – végkép elrontva az életüket – az esetek többségében már nincs visszaút. Ha valamelyikük elgondolkodik is azon, hogy „ki kéne szállni”, általában nem képes rá, mert nincs senki, aki a pártjukat fogja.

Mire gondolok? Egy 18 évesnek a bulikba járás, a szórakozóhelyek, a baráti közösségek jelentik a világot, nekik ott és akkor az a minden, az a nagybetûs élet. Nem is baj ez, hiszen ezért gyerekek. Csakhogy éppen ezért nem képesek változtatni a rossz irányba sodródott fiatalok. Hiszen egyszerûen félnek attól, hogy ha kijönnek abból a baráti társaságból, ahol egyre kényelmetlenebbül érzik magukat, akkor a volt barátok majd terrorizálják, „piszkálják”, megalázzák õket. Nem járhatnak majd buliba, nem mehetnek ki jószerivel az utcára sem, hiszen a volt haverok mindig ott vannak, ott õk az urak, és lépten-nyomon megtalálják. Egy lánnyal sem tudnak majd úgy találkozni, hogy közbe a régi banda ne találná, és ne alázná meg õket. És ez borzasztóbb rémkép, jövõkép, mint a börtön. Inkább maradnak. Elrontani a jövõt? Nem értik még ezt a fogalmat, hiszen egy kamasz nem nagyon érti például a halál gondolatát sem. Távoli, idegen fogalmak ezek számára, hiszen fiatalok, õvelük aztán nem történhet semmi rossz – gondolják.

Éppen ezért, én új fogalmat, új gondolatokat vezetnék be a bûnmegelõzésben. A mai rendszer elsõsorban az iskolákra koncentrál. Magyaráz és tanít a gyerekeknek, ami egyrészt nagyon jó. Másrészt viszont, nem a gimnáziumban ülõ gyerekekbõl lesz késõbb kemény, igazi bûnözõ. Hanem ezeknek az utcai gyerekbandáknak a tagjaiból. Akik elkérik, és ha nem kapják meg, elveszik társaiktól a telefont, pénzt, ékszert. Egy jó bulinak, menõ dolognak tartva az egészet, fel sem fogva, hogy mit is tesznek. Nos, én ezekre a gyerekbandákra fókuszálnék inkább. Hogyan? Legyen minden városi rendõrkapitányságon egy olyan kis, 3-4 fõs nyomozói csoport, akik csak a bandákkal foglalkoznak. Egyrészt állandó jelleggel legyenek az utcán, és bizony felügyeljék a szórakozóhelyeket. Menjenek a gyerekbandák után, járjanak a nyomukban, ha úgy tetszik, „zaklassák” õket, elsõsorban az állandó jelenlétükkel. Ez lenne az elsõ lépés. A második: ha észreveszik, hogy valamelyik kamasz „ki akar szállni”, akkor azt segítsék, de minden erejükkel. Elsõ kérdés: hogyan veszik észre? Ezek a fiatalok sajnos sok idõt töltenek el a rendõrségen, a különbözõ, kisebb balhék miatti kihallgatásokkal is. Ezen idõ alatt kell kiválasztani azokat, akikre lehetne hatni, akiket meg lehetne gyõzni. És utána elbeszélgetni velük, és beszélni, és beszélni, és példákat is elõhozva beszélni. És ha a gyerek végre eljut odáig, hogy jó, én kiszállnék, de nem merek, akkor már majdnem megvan a siker. Igen, hiszen amelyik kamasz idáig eljut, az tulajdonképpen segítséget is kér, csak nem meri kimondani. És ekkor kell neki segíteni. És nem kinevetni mondjuk – akár csak rendõrök egymás közti beszélgetésében –, hogy: „Nézd már, most segítséget kér, a múltkor meg még milyen nagy volt a pofája.” Mert ha ez történik, ha ezt a gyerek észreveszi, ha azt látja, hogy nem veszik komolyan, többet nem fog segítséget kérni, sõt, megerõsödik benne a gondolat, hogy nincs kiút, nekem itt, így kell leélnem az életem, hát akkor nosza, gyerünk, csináljuk. És mikor 10 év múlva, mondjuk 30 évesen, például a zárkában ülve elgondolkozik azon, hogy „istenem, de hülye is voltam”, akkor már késõ. Illetve persze sosem késõ, de a váltás és változtatás ekkor már mégoly nehéz. Tehát – éppen ezért – ne azt mondja a rendõr a változni akaró, segítséget kérõ fiatalnak, hogy: „ne járj buliba, diszkóba, ne menj ki az utcára, és majd nem találnak meg a volt haverok. Különben is, te bajod, miért barátkoztál velük?”. Hiszen egy gyereknek 18 évesen az a minden, az az „élet”.

Akkor mit lehetne tenni, mondani? Személyes, közvetlen elérhetõséget és kapcsolatot biztosítani ez felé az ifjúságvédelmi rendõrcsoport felé. Ez az elsõ és legfontosabb. Hogy a gyerek érezze, hogy tényleg vannak valakik, akikre számíthat. Akik az esetleges hívást komolyan véve, arra azonnal reagálva valóban a gyerek segítségére tudnának sietni, annak szorult helyzetében. És az adott szituációból azonnal kiemelnék – DE nem a segítséget kérõt – hanem az elkövetõ másik fiatalt. Elõállítani, és gondoskodni arról, hogy aznap már ne mehessen vissza „terepre”. Ezzel mit látnának a korábbi, baráti csoport tagjai, és az a gyerek, aki „kiszállt” és segítséget kért? Nem a megalázott gyereket kellett kimenekíteni, nem a jó útra térni akarónak kell elbújnia, hanem a csapat erejének, a vezérnek. A megfenyegetett szépen továbbsétál, és beül a szórakozóhelyre, míg a banda feje ma már biztosan nem. És így eljárni, a következõ, és a rákövetkezõ alkalommal is. És mit gondol ilyenkor az, aki szintén kacérkodik a kilépés gondolatával? Neki sikerült, én is beszélek a rendõrökkel, és nekem is sikerülni fog. És a banda szép lassan feloszlik és szétszéled. Legalábbis szerintem. Azért, mert a „geng” keményebb tagjai is azt látják: igen, lehet máshogy is élni, igen, lehet ezt másképp is csinálni. És ez a legnagyobb félelme a csoport tagjainak, mikor akarva, vagy akaratlanul, kimondva, vagy kimondatlanul, de láthatóvá válik, hogy lehet – és kell is – másképp élni. Dolgozni vagy tanulni, kialakítani a normális életvitelt. Rájönni arra, hogy bûnügyek miatt rendõrségre, bíróságra járni nem menõ dolog, hanem egyenesen az életüket tönkretevõ hülyeség. Rájönni arra, hogy felelõsek vagyunk tetteinkért, és az elkövetett rosszért bizony felelni kell. És ha a szabadságunkkal kell érte fizetni, akkor az a legszörnyûbb dolog a világon, de semmiképpen sem menõ.

El lehet-e érni ezt? Persze, kellenek hozzá megfelelõ rendõrök, nyomozók, egy ifjúságvédelmi csapat, akik minden településen jelen vannak, és csak ezekkel a fiatal bandákkal foglalkoznak. Mert ha nem lépünk, és nem segítünk, akkor õbelõlük, ezekbõl a gyerekbandák tagjaiból lesznek majd aztán késõbb a valódi bûnözõk, gengszterek. Persze ehhez pénz is kell, felszerelés, idõ. Sajnos elsõsorban a pénz az, ami hiányzik, hiszen egyszerûen nincs rendõri kapacitás egy ilyen kapitánysági bûnmegelõzési csoport létrehozására. Pedig kellene, mert ne feledjük: senki nem születik rossznak, hanem szép lassan válunk azzá…
És még egy megjegyzés: Mór, Kiskunlacháza, cigánygyilkosságok: vagyis a többségi társadalomban is van bõven rossz, gonosz ember, azonban a szélsõjobboldal elõretörésével sajnos egy politikai érdekcsoport azt akarja látszatni, hogy csak, és kizárólag a cigány a hibás, õ az oka minden rossznak. Mintha ezt már hirdette volna valaki, csak akkor, ott a zsidókról beszélt. Valami Hitler…

Dr. Papp Attila

A tanulmány elkészítése során felhasznált fontosabb irodalmak:

• Dr. Bársony János: A romák szenvedéstörténete – 1939-1945. ROMAPAGE. Roma mûvészeti és kulturális portál. http://www.romapage.hu/article83 (2014. 01. 04.)
• Kardos Ferenc: „Veszedelmes habok között látszatik életünk forogni.” Források a zalai cigányság 18. századi történetéhez. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg 2008.
• Michael Stewart: Férfiak. In: Roma Holocaust – túlélõk emlékeznek. Roma Sajtóközpont Könyvek 2. 2001.
• Mlinárcsek Judit: Cigányság. Másság és rasszizmus. Szociális munka BA. Diplomamunka
• Népszabadság, 2001. augusztus 6. napi szám
• Dr. Papp Attila: Ügyészség, Népügyészség, 20. század. Nagykanizsa, 2012.
• Dr. Papp Attila: Pharrajimos - cigányholokauszt. Zalai Hírlap, 2014. március 18. napi szám
• Szita Szabolcs: A cigányok üldöztetése. In: A cigányság a második világháború idején. Velcsov Bt., Budapest 2002.
• http://www.romanishib.hu/
• http://www.romapage.hu/hirek/hircentrum-forummal/article/53489/170/ (2009. 05. 03.)
• http://fn.hir24.hu/csucsfogyaszto/2010/07/30/nem_volt_kegyelem_ciganyoknak#comments (2014. 01. 04.)