Aki meghívást kap Wegroszta Zoltánék otthonába, a fafaragó népi iparmûvész alkotásain keresztül – szülõvárosától, Gyuláról elindulva –, egy nem mindennapi utazáson vehet részt. Ott jártunkkor éppen kiállításra készült. Az ötvenhatodikon, a HSMK népmûvészeti tárlatán legújabb munkái láthatók.

A Zalaerdõ Zrt-tõl beruházási osztályvezetõ fõmérnökként jött el 2004-ben, és mint beruházási ügyintézõ, a Polgármesteri Hivatalban folytatta a munkáját. Õ tartotta a kapcsolatot az Erzsébet tér felújításánál a tervezõkkel, és õ találta ki a tér három körös megoldását a korábbi négyzetes forma helyett. Sorrendben az elsõt, a szökõkút környékét a jó klímájával együtt a fiataloknak, a kisgyerekes anyukáknak szánta, a második kört, a zenepavilont és környékét közösségi térként képzelte el, elõterében egy nagy színpad helyének kijelölésével. A leghátsónál, a Szentháromság szobor kijelölésénél az idõsebbekre gondolt, akik itt nyugodtabb környezetben nézelõdhetnek, pihenhetnek. E hármas funkció megvalósulása az õ elképzeléseit tartalmazza. Ugyanígy õ volt a gazdája, õ fogta össze, koordinálta a tervezõk, kivitelezõk tevékenységét a Huszti tér, az Eötvös tér, a Fõ út munkálatainál, valamint a Deák tér terveinek elkészítésénél.
A fa iránti vonzalmát Wegroszta Zoltán családi örökségnek is tartja. – Anyai nagyapám falusi ezermester volt a Gyulától 40 kilométerre lévõ kis faluban, Okányban – idézi fel gyermekkorát. – Apai ágon valamennyien iparosok voltak, a mûszaki szemléletet tõlük hoztam. Már gyermekkoromban érdekelt a festészet, iskolásként a rajzszakkörre elvittem magammal öcsémet, Gyulát is, mert valakinek vigyázni kellett rá, amíg a szüleim dolgoztak. Végül õ is bekapcsolódott a szakkör munkájába, és tanulmányai befejezése után festõmûvész lett, míg én mûszaki pályán indultam el, de a fafaragás már akkor is érdekelt, ezen belül elsõsorban a faszobrászat.
A fa iránti elévülhetetlen vonzalmáról még kifejtette: – hatodik osztályos koromtól az erdõgazdaságnál dolgoztam. Abban az idõben divat volt, hogy a gyerekek 7-8. osztályos korukban a nyári iskolai szünetben két-három hétre elmennek dolgozni. Én az erdõgazdaságot választottam, és egy hónapig csemetét kapáltam. Ez volt az elsõ feladatom. Mivel tudták rólam, hogy erdészeti technikumban szeretnék továbbtanulni, ezért eleve olyan helyre osztottak be, ahol belekóstolhattam az erdész életbe.
– Akkor igazából a gyökereknél kezdte.
– Tényleg ott kezdtem, elsõként a csemeténél és a magnál, aztán fokozatosan kaptam a nehezebb feladatokat. Nyolcadikban már én ellenõriztem a kapásokat a csemetekertben.
Miután fölvettek a technikumba, a gyakorlatokat a nyári szünetben szintén ott töltöttem. A Faipari Egyetemen faipari mérnökként végeztem Sopronban, így gyakorlatilag a mag kézbevételétõl kezdve a kész bútor, a koporsó elkészítéséig megismerkedtem a fa megmunkálásának minden munkafolyamatával. A diploma megszerzését követõen a Kanizsa Bútorgyárban kezdtem el dolgozni, és közben megnõsültem. Feleségemmel, Ildikóval az egyetemen ismerkedtünk meg. Mivel õ kanizsai lány volt, magától értetõdõnek tûnt, hogy felkeressük a bútorgyárat. Õ a gyár felszámolása óta faipari szakmunkásokat tanít a szakképzõ iskolában. Én pedig néhány hónapja nyugdíjasként heti két alkalommal 10 órát tanítok ugyanott, és 15 éve vizsgáztatok. A vizsgabizottság elnökeként én írtam alá sok végzõs asztalos vizsgabizonyítványát.
Annak idején az erdõgazdaságot járva összetalálkoztam Horváth Ernõ erdész fafaragóval, népi iparmûvésszel. Be-beugrottam hozzá Pusztaszentlászlóra, és közel 20 éve valójában õ indított el újra a fafaragó pályán – tért vissza a faragáshoz beszélgetõtársam.
A Népi iparmûvész címet 2000-ben kapta meg, és nyugdíjazásáig, 2010-ig részt vett a városi fafaragó kör munkájában, ahol ellátta a kör titkári teendõit is. Abban az idõben készült szobraik a hegykapukat õrzik, de jelentõs, mintegy hetven faragott tárggyal gazdagították az önkormányzat gyûjteményét is.
– Az embert egy belsõ kényszer hajtja – magyarázza a rendhagyó tárlatlátogatáson, melyet a nappaliban kezdünk el és a hálószobán, valamint a garázson át a mûhelyben fejezünk be. Mint egy krónikás, az eltûnõben lévõ népi mesterségeket örökíti meg figuráiban, kisplasztikáiban. A kapáló, kaszáló embert, a napszámost, az erdészt. Kocsma sorozatának elsõ két darabja is a népi életet jeleníti meg.
– Annak idején a kocsmaudvar szolgált a falu gyülekezési helyéül –mutat rá a falon függõ képekre. – Az ivászattól függetlenül, a kultúrház funkcióját is betöltve ott találkoztak, beszélgettek, ismerkedtek egymással az emberek. Ott történtek a fontosabb dolgok is. Ha valamilyen munka adódott, ott kerestek embereket. A téeszek megalakulásáig ezek voltak a központok, mert ott gyûlt össze a falu népe, s onnan vitték haza a híreket.
A Vasárnap délután címû kép egy falusi mulatságot ábrázol. Abban az idõben szombaton még dolgoztak az emberek, vasárnap volt a pihenõnap, a mulatozás ideje. A fiatalok táncoltak, az idõsebbek félrehúzódtak, de azért lesték õket, kíváncsiak voltak rá, hogy mi történik. Kettévált akkor is a falusi korosztály. Az idõsebbek a fák árnyékába elhúzódva egy kicsit csendesebben beszélgettek, a szemük azonban ott volt a fiatalokon, érdekelte õket, hogy ki-kivel, mit csinál. A másik kép, a Megesett lány címû éppen azt a pillanatot ábrázolja – hiszen akkor is történtek események a fiatalok között –, amint számon kérik a fiatalembert. – Ha nem veszed el, leböklek! – kiáltja a kezében vasvillát tartó férfi, a lány hozzátartozója. A hársfából kifaragott arcokról, az alakok testmozdulatából leolvasható a jelenet feszültsége, mintha elõttünk zajlana le az izgalmas esemény.
A mûvész a hársfán kívül dolgozik éger, tölgy és bükkfával, de az értékes feketedióval is, amihez sajnos ritkán tud hozzájutni. A hálószoba zsúfolásig rakott polcai felett öccse, Wegroszta Gyula Tahitótfaluban élõ festõmûvész képei láthatók, míg felesége, Szõnyi Zsuzsa restaurátor keze nyomát õrzõ portré szobor a fafaragó „kincsei” között lelhetõ fel.
– S hogyan születik egy alkotás? – Erre is megkapjuk a választ. Elõször a téma fogan meg az alkotó gondolataiban, amit vázlatszerûen lerajzol, aztán kezébe veszi a témához illõ fát és a faragókést, s ahogyan a fa engedi, úgy emelkednek ki az anyagból és válnak láthatóvá az arcok, alakok. A Bibliából például az általános emberi tulajdonságokra utaló jeleneteket fogalmazza újra a maga stílusában. Például az Aprószentek címût, melyhez hasonló események Heródes király óta napjainkban is elõfordulnak a nagyvilágban. – Gyakorlatilag az ember természete az óta sem változott alapvetõen – tette hozzá. A hársfa – termõhelytõl függõ – világossárgás színû árnyalataiban a 14 stáció, Jézus keresztútja állomásainak elkészült darabjait szemlélhetjük meg.
Aztán két pásztorbotot emel le a falról a mester, majd elõkerülnek a szarukürtök. Az Álmos kürt különlegességét az adja, hogy fellelhetõ rajta egy õsi magyar szimbólum, mely szerint – ahogyan annak idején a honfoglaló magyarok mondták –, amerre a Göncöl szekér rúdja mutat, arra kell elindulni Etelközbõl Magyarországra.
Hóesésben megyünk át a garázsba, ahol a kanizsai témájú, nagyméretû táblaképek láthatók. Alkotójuk a dombormûvekkel Kanizsa várának elestét, valamint a vár visszafoglalásának történetét beszéli el régi írásokra, legendákra és metszetekre hagyatkozva.
Itt kellõ lépték adódik ahhoz, hogy eljussunk az egyik mûtõl a másikig, az egyik idõsíkból a következõ történelmi pillanat átéléséig, melyet egy harmadikkal, a Thúry György éneke címûvel zár le Wegroszta Zoltán. Szerencsére az alkotó csendes, szerény ember, hagyja, hogy a szemlélõdõt magával ragadja a helyiség képek által átalakuló miliõje. Hallja a lovak nyerítését, kardok csörrenését, a döngölt tömésfalakat ledöntõ ágyúgolyók robbanását, de a terem hûvössége is hozzájárul a környezet észrevétlen „átváltozásához”. Mintha egy tágas, márványpadozatú teremben lépdelne tovább, melynek fehér falain megelevenedik az 1500-as évek végén még itt a közelben állt Kanizsa várának a története. – Ha az önkormányzat fel tudná újítani a régi óvodát, és tájházzá alakíttatná, szívesen odaadnám valamennyit a városnak – törte meg a csendet Wegroszta Zoltán.
Mielõtt kilépnénk a garázsból, alig észrevehetõen, egy magasra akasztott képre figyelünk fel. A mûvész magával hozta Gyuláról az elsõ, még 8 éves korában fába vésett munkáját. A férfi portréval – mintegy a jövõbe látva –, azt közli ismerõseivel, hogy „ez lesz az én utam”. Most már azt is tudjuk, sikerült végigjárnia a tervezett utat, és értjük, miért szerepel utolsó képként a házi kiállításon.
A mûhelyben egy szakrális téma, Jézus és Keresztelõ Szent János, valamint Thúry György várkapitány várakozott a mesterre. Szinte önkéntelenül megérintette, végigsimította kezét a Jordán folyóhoz érkezett alakokon, míg a többiek helyét egyelõre rajzok jelzik. Thúry György éneke arról szól, amit hallani lehetett róla annak idején, Kanizsán és környékén. Elmeséli a döntõ ütközetet, amikor tõrbe csalja a török, levágják a bajvívó fejét és átadják a pasának, aki tovább küldi azt Konstantinápolyba. Csak a testét temették el itt Kanizsán, talán a Magyar utcán, az egykori Patyolat Vállalat körüli házak helyén, ahol akkoriban egy kerek torony állhatott. A dombormûvet a mocsár fájából, égerfából faragta a mûvész, utalva ezzel arra is, hogy a vár körüli mocsaras terület ennek a fafajtának kedvezett.
A tárlatlátogatásról a lakásba visszatérve a feleség, Ildikó egy fotókönyvet nyújtott felénk. Lapjairól egy gyönyörû szép család mosolygott ránk. Lányuk, vejük, és a két kis unoka. A harmadik érkezését májusra várják. Hogyha látogatóba jönnek a nagyszülõkhöz, a 6 éves Lilit teljesen leköti a rajzolás, a 4 éves Beni kívánságára pedig rögtön be kell kapcsolni a mûhelyben lévõ gépeket. És a csavarhúzó úgy áll a kezében, mintha azzal született volna…

Bakonyi Erzsébet

További képek a galériában.