„Elsorolom, mert már végre el kell mondanom!” – egy idõs eszteregnyei férfi visszaemlékezésének elsõ mondata adja a február 28-án, szombaton 18.30-tól a Kanizsa TV képernyõjén (illetve honlapján) megtekinthetõ mûsor címét. A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján idén a város és a Nagykanizsai Polgári Egyesület a hortobágyi kényszermunka táborokba 1950 – 53 között elhurcoltak elõtt hajtott fejet.

A nap vendége, dr. Saád József ny. egyetemi docens, a rabtáborok kutatója maga is érintett. Szüleivel deportálták Bácsborsódról Tiszagyenda - Kormópusztára. Sorstársaival, tizenegy Hortobágyról visszatért, még köztünk élõvel beszélgetett koradélután a Vasemberház Diósy-termében. Egymás között voltak, a beépített kamerák nem feszélyezték õket. Hallgatóság sem igen volt, egy-két hozzátartozó, egy középiskolás csapat. Egy férfi, aki az elhurcolt nagyszüleitõl már soha meg nem hallgatható emlékekért jött. Fokozatosan nyíltak meg. Aztán már alig lehetett megállítani a fájdalmat. Ezek az akkor fiatal, gyerekemberek saját szüleikre is emlékeztek.

- Kétszer láttam sírni az apámat – mondta a fiatalabbik Zalavári testvér. – Amikor bevagoníroztak minket, és amikor szabadultunk. A Déli vasútról elõreüzentek apám munkatársainak a vasutasok: szabadultak a Zalaváriak! Tele volt a peron, amikor befutott a vonat. – Mi volt a nehezebb: a szülõktõl elszakítva élni, vagy látni az édesanya szenvedését? – megválaszolhatatlan kérdés is elõjött. „Kedvezményként” kérvényezhetõ volt ugyanis a 6 év alatti gyerek hazaadása, ha volt rokon, aki fogadja. Ám a létfontosságú években hiányzó anyát már soha nem kaphatta vissza az a gyermek. Bözsi néni pedig tíz gyermeket fölnevelõ szívbeteg édesanyjára emlékezett. A zsákvarrásnál rosszul lett, s orvos hívása helyett gyalog visszaküldték a táborba, sok kilométerre. Két lépésenként meg kellett állnia. Estére ért oda. Mit raboltak el tõlük? Czinki Ferencék 1950 júniusában éppen aratásra készültek. A segítõk tisztességes ellátására – hiszen aki nem így tett, másik éven megnézhette magát – fel volt töltve pince, spájz. Egy asszony szabadulása után szólította lovukat a téesz istállójában, Kese felnyerített. Mégse kaphatták vissza. Szó esett azokról is, akik felírták õket arra a listára. És azokról is, akik nem voltak hajlandók ilyet tenni. A megkönnyeztetõ visszaemlékezéseket érdemes lesz megnézni a városi tévében.

A könyvtár elõadótermét zsúfolásig megtöltõ hallgatósághoz városunk polgármestere, Dénes Sándor szólt a Himnusz közös eléneklése után: - A múlt cselekedeteinek emlékezete, a saját és a hozzánk tartozók cselekedeteinek vállalása, az azzal való azonosulás elõfeltétele a morál megszületésének és fenntartásának. Hiszen mindig tudnunk kell azt, hogy a következmények léteznek, hogy a döntéseink és nem-döntéseink súlya a jövõben ránk nehezedik, amit fel kell tudnunk vállalni. És fel kell vállaltatni másokkal is, hogy okulhassunk és épülhessünk belõle, hogy a mély sebeket, amit ejtettek, gyógyítani tudjuk. Azt gondolom, hogy a kiállás és az emlékezés a legnagyobb erõ, amit egy közösség felmutathat minden arctalan hatalommal szemben, tükröt tartva neki saját emberi együttérzésével és erkölcsével. Ezért kell újra és újra összegyûlnünk, minden évben, és emlékeznünk egyszerû emberi sorsokra, akiktõl elragadták az otthonukat, kitépték a gyökereiket, és idegen földre vagonírozták õket, megsemmisítve múltjukat és jövõjüket.

Akik az emberi feledékenységre alapozva újra és újra visszaszivárogni akarnak

- Külön tisztelettel köszöntöm körünkben mindazokat, akik visszatértek onnan, ahol azzal fogadták õket: „magukkal fogjuk megzsírozni a földet!” Igen, akik onnan hazajöttek, életükkel, életpályájukkal példát mutattak, önmagukban százszázalékos gyõzelmet arattak a kommunizmus felett – kezdte beszédét Cseresnyés Péter Nagykanizsa és a térség országgyûlési képviselõje, majd így folytatta: - Õket köszöntöttem külön tisztelettel, akiket 1950. június 23-án, majd 1952.június 17-én bevagoníroztak, és akik nem valamely tettük vagy szavuk miatt kerültek embertelen körülmények közé, hanem bûnük az volt, hogy azok voltak, akik.
A létezésük volt a szálka a kommunista hatalom szemében. Manapság gyakran használt szóval szólva: az identitásuk, az önazonosságuk zavarta a hatalmat. Az, amin az egyének változtatni sem igen tudtak volna, mert az õsöktõl, az elõdöktõl kapottak a zsigereinkben vannak, attól vagyunk azok, akik vagyunk.
Becsületes, tetterõs, felelõsségteljes, kezdeményezõ, szorgalmas, családban-nemzetben gondolkozó, nem a pillanatnak és egyben hittel élõ, nem igénytelen, áldozatkész, …
…hosszan sorolhatnám mindazokat a tulajdonságokat, amelyek csípték a szemét az akkori hatalom képviselõinek. Ahogy a kiállításba beleolvastam, vendégünk, Saád tanár úr nagyon pontosan megfogalmazta: „A tegnap még tulajdonosként, önálló kisegzisztenciaként nyugovóra tért családfõbõl másnapra – kivagonírozása után – agrárproletár lett, akit az éppen esedékes kampánymunkára lehetett vezényelni. Olyan proletár, akinek tartási költségei végletesen leszoríthatók, munkaerejében ugyanakkor hasznosulnak „hozott” készségei és képességei: a „kulák” erkölcs és szakértelem.”
Szerencsésnek mondhatom magam, mert ahol a hatvanas években kisgyermekként felnõttem, két zalai kis faluban, még találkozhattam ezzel az embertípussal. És még ma is, amikor a tágabb térség képviselõjeként rendszeresen járom ezt a vidéket, sok ilyen embert mondhatok jó ismerõsömnek. Nem tudta õket eltüntetni, vagy átformálni az a negyven év. Érzem és vallom azt, hogy az általuk képviselt értékrend nem a múlt maradványa, hanem a jövõ alakításának záloga.
A mai emléknapon a kommunista diktatúrák áldozatai elõtt hajtunk fejet. Ezért kicsit meglepett, amikor beleolvastam a középiskolás vetélkedõ feladatlapjába. Rögtön az elsõ oldalon szemembe ötlött a kérdés: Áldozatok vagy hõsök a hortobágyiak? Engedjék meg, hogy megosszam Önökkel a magam véleményét. – Ezután egy szüleivel együtt elhurcolt kisbaba édesanyjának visszaemlékezését idézte: „Vályogtéglát találtam a kastély falánál, és félrehúzódva egy kis lábos vízben fõztem a darából. Sajnos az egyik ávós észrevette, és amikor közeledett felém, tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok. A forró lábast lekaptam a tûzrõl. A következõ pillanatban ez az elvetemült ember szörnyû káromkodások közepette fölrúgta a rögtönzött tûzhelyet. A kezemet teljesen összeégettem, de a kisfiamnak sikerült megmenteni az ételt. Két nap éhezés után meg is ette az egész cumisüveggel a vizes darát.”
Ezért a hortobágyi kényszermunka táborokba elhurcoltak legalább annyira hõsök, mint áldozatok.
Történelmünkre visszatekintve, ha kimondjuk a szót: hõs, csak a katonáinkra, a hazánkat fegyverrel védõ szabadságharcosainkra gondolunk. Pedig ezek a teljesen hétköznapi, a történelemkönyvekbe soha bele nem kerülõ emberek, is ugyancsak hõsök. Nekünk, maiaknak különös tanulsággal szolgál az, ahogy egy hortobágyi fogalmazott visszaemlékezésében: „Szerencsénkre, az élet iskolájában más tantárgyakat is tanultunk. Ilyen volt a „csakazértis megmutatom” és a „nem hagyom magam eltiporni” különórák hozadéka.”
Amikor hõseinkre gondolunk, katonáink jutnak elõször eszünkbe. Ám akkor a hortobágyiak példája is kötelezzen minket ugyanarra, mint azoké, akikre a Hõsök napján emlékezünk. - Állhatatosan meg kell védenünk hõseink országát minden külsõ és belsõ ellenségtõl, politikai és gazdasági támadástól. Nem állhatunk felemelt kézzel senki elõtt, még európaiságra hivatkozó szélhámoskodók elõtt sem, ahogyan hõseink sem álltak soha felemelt kézzel, amikor bátorságot, kitartást, elvhûséget kellett mutatni. És ez a gondolat átvezet minket a jövõért érzett felelõsségünk témakörébe. Hiszen semmilyen emlékezés nem lehet öncélú, csak akkor lehetünk hitelesek, ha ugyanaz a lelkület van bennünk, mint azokban, akikre emlékezünk. Állandó fordulata szokott lenni a mai napon mondott beszédeknek, hogy azért emlékezünk, azért emlékeztetünk, hogy ehhez hasonló soha többé ne fordulhasson elõ. És ez azoknak, akik csak a gumibotos ávósokat látják ebben a történetben, azt üzenheti: mindez valamiféle szólam, aminek a mindennapjainkhoz vajmi kevés köze van. De figyeljünk jobban, ássunk mélyebbre! Nem arról szólt-e a kényszermunka táborokba hurcolás, hogy a kommunista hatalom az egész társadalmat proletárrá akarta süllyeszteni? Anyagilag és erkölcsileg is: kiszolgáltatott, napról-napra élõ bérmunkásokká, és igénytelen, a dolog könnyebbik végét keresõ, megvásárolható, közösségeiket vesztett, atomizálódott tömegemberekké.
A tavalyi február 25-én már szó volt arról, hogyan ágyazta meg 1919-ben a kommunista hatalomátvételt egy szélsõséges szabadkõmûves alakulat. És milyen simán vedlettek át a kommunisták gátlástalan neoliberálisokká. Szó volt arról, hogy napjainkban sok tízezer családot érintõen a devizahitel csapdával a középosztályt hogyan hozták volna kiszolgáltatott helyzetbe, ha 2010-ben, az utolsó pillanatban az ország nem ragadta volna meg az utolsó esélyt a változásra.
Ennek a változásnak az eredménye, hogy ma Európa a magyar gazdasági mintáról, példáról beszél, s nem negatív elõjellel teszi ezt.
Két hete egy konferencián ezt így fogalmazta meg a Terror Háza Múzeum fõigazgatója: „a XXI. század elejének egyik legfontosabb problémája a középosztály süllyedése, lecsúszása az alsó pár százalékba, miközben a felsõ néhány százalék szemérmetlenül gyarapodik. … a XX. század kilencvenes évtizedének új baloldala ennek a felsõ rétegnek az érdekképviseletévé szervezte át magát, morzsákat juttatva a legalul lévõ eltartottaknak, akkor még ügyelve arra, hogy a középrétegeket se idegenítse el magától. A baloldal politikai képviselõi a 2008-as hitelezési, pénzügyi és gazdasági válság alatt elengedték a középrétegek kezét, és kitartottak az akkorra már egyértelmûen csak a legvagyonosabbak érdekeit képviselõ neoliberális gazdaságpolitika mellett.”
Igen, ezért volt szükség a már említett 2010-es változásra.
Azért jöttünk össze, hogy a 65 évvel ezelõtt történt embertelenséget egyenes gerinccel túlélt hõs-nemzedék elõtt fejet hajtsunk, annak a kornak a mához és a jövõhöz szóló tanulságait levonjuk. Ám egyben arra is kérem Önöket, ne felejtsük az ezelõtt öt évvel lezárt, ám az emberi feledékenységre alapozva újra és újra visszaszivárogni akaró, ennek az országnak oly sok kárt okozó kornak tanulságait sem. Ennek a kornak, gondolkodásmódnak visszajövetelét megakadályozni kötelességünk, a jövõért való felelõsségünknek a jegyében.

A korántsem kockázatmentes tanúságtétel

Az emléknap vendége, dr. Saád József ny. egyetemi docens referátumával folytatódott a megemlékezés: - A hortobágyi és nagykunsági zárt rabgazdaságokat övezõ évtizedes hallgatást az 1988-as tavaszi filmfesztivál díjnyertes dokumentumfilmje: Gulyás Gyula és Gulyás János revelatív erejû alkotása: a Törvénysértés nélkül címû film törte meg. És a filmben megszólaló egykori kócsi és ebesi táborlakók. Többségükben zalaiak. Nem a teljesség igényével, inkább csak a film emlékezetes jeleneteinek felidézéseképpen: Bertók Gy. Balázs, Borsos Ferenc, Csolik József, Domonkos Antalné, Fentõs Gyula, Fentõs Gyuláné, Kónya Oszkár, dr. Krátky Tibor, Lugos István, Lugos Ildikó, dr. Lugos Margit, Sebõk Andor, Szegõ József, Szegõ Józsefné és Takács János. Õk és sorstársaik voltak azok, akik vállalták a múlt század nyolcvanas éveiben még korántsem kockázatmentes tanúságtételt az otthontalanságban és alávetettségben eltelt évek − fiatalságuk − mindennapjairól – majd emlékeztetett Grósz Károlynak a pártaktívák elõtt mondott beszédére, melyben a többpártrendszer engedélyezése esetén a fehérterror rémével fenyegetett. Fölidézte, a film vetítésein milyen élénken, közbekiáltásokkal, tapssal reagált a mozi közönsége. A hosszú évtizedekig hallgatásra kényszerített emberek végre megszólaltak. Ezután emlékeztetõül tényeket sorolt: - Hét különleges rendõri õrizet (K-õrs) alá rendelt tábor jött létre ekkor Hortobágy és Nagykunság állami gazdaságainak majorjaiban és tanyáin: Árkus, Borzas, Kócs, Kónya, Kormó, Polgár − Lenin-tanya, Tiszaszentimre (Pusztakilences, Erzsébet-tanya) táborai. 1952 végére Borsós, Ebes, Elep, Lászlómajor és Tedej táboraival egészültek ki a rabgazdaságok.
A számokat tekintve, a hortobágyi kitelepítések Zala megye társadalmát érintették a legsúlyosabban: jelenlegi ismereteink szerint 1236 személyt, mintegy 350 családot deportáltak kilenc táborba. Több mint kétharmad részüket Kócs (556), Ebes (193), Kónya (156) Árkus (142) és Tedej (140) táboraiba telepítették. Szórványosan Elepre, Borsósra, Lenin tanyára és Borzas-Mihályhalmára is kerültek zalaiak. Az 1950. június 23-i − a déli határsáv egészét sújtó − kitelepítés után Zala megyében 1952. június 17-én került sor a legnagyobb akcióra. Az elõbbi fõleg a göcseji és a Mura vidéki községeket, az utóbbi Nagykanizsának és környékének lakosságát sújtotta. A témát napjainkban is kutató tudós befejezésül a rabtáborokról napjainkban sokasodó kérdéseket ismertette.

Hogy ne csak emléknap, hanem emlékezõ is legyen

Bár a Nagykanizsai Polgári Egyesület megalakulása óta megtartja az emléknapot, a 2008 óta rendezett kamara kiállítások, a rájuk épülõ középiskolás vetélkedõk a biztosítékai, hogy a jövõben is legyenek, akik emlékeznek. Köszönet a felkészítõ tanároknak az együttmûködésért! Az eredményhirdetéssel fejezõdött be a tartalmas nap, az alábbi fiatalok részesültek munkájukért oklevélben és könyvutalványban:
Bronzérmes lett Alexa Péter tanár úr batthyánys csapata: Horváth Zsófia, Martinecz Réka, Vuk Dalma, Rózsa Bence és Mile Dávid Bence. A dobogó második fokát ugyanebbõl az iskolából Pécsi László tanár úr tanítványai: Balázs Andrea, Veszprémi Lilla, Novák Richárd, Szalóki Dóra és Csináth Rebeka foglalták el. A „17 éves vagyok, és még nem éltem. Élni akarok!” címû, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja alkalmából tartott középiskolás vetélkedõ gyõztesei a kerisek (a Dr. Mezõ Ferenc – Thúry György Gimnázium és Szakképzõ Iskola Thúry tagintézményének legénysége) lettek: Tikos Bence, Jakabfi Márk, Fertõffy Tamás, Põcze Csongor és Doszpod Krisztián. Felkészítõ tanáruk: Püspökiné Jámbor Zsuzsanna.

Kanizsa

További képek a galériában.