„U ime Kaniške Hrvatske Samouprave vas srdaèno pozdravljam, i drago mi je, što ste prihvatili naš poziv.” „A nagykanizsai Horvát Nemzetiségi Önkormányzat nevében szeretettel köszöntöm Önöket, örülök annak, hogy elfogadták meghívásunkat.” - köszöntötte a minap a Horvát Nemzetiségi Önkormányzat vendégeit Vargovics Józsefné elnök.

Ugyanis a minap dr. Molnár József rendõr alezredes, a Nagykanizsai Rendõrkapitányság vezetõje volt a vendége a dél-zalai térség horvát nemzetiségû tagjainak Nagykanizsán, a Rozgonyi úti közösségi teremben. Vargovics Józsefné bevezetõjében kifejtette: „Miért hívtuk meg ma estére a kapitány urat? Mert én azt szeretném, ha a bûnmegelõzés témakörében valaki egy kicsit érdekes, és hasznos is lenne egyszerre a számunkra, azzal kapcsolatban, hogy ne bántsanak, ne bánthassanak bennünket, és ne érhessen semmi kár bennünket ebben a mi kis városunkban” – hangsúlyozta a nemzetiségi önkormányzat elnöke.
Dr. Molnár József a hallgatóság kérésének eleget téve, kérdésekre válaszolva, mindenekelõtt a hamarosan nyíló Nagykanizsai Javítóintézetrõl, annak a városra és környékére gyakorolt hatásairól szólt néhány szót: „Amikor itt a társadalmi vita folyt a javító-nevelõ intézetrõl, akkor én minden egyes lakossági fórumra elmentem, és úgyhiszem, könnyû megalapozott információk nélkül hangulatot kelteni bizonyos dolgokról, anélkül, hogy istenigazából mögé látnánk ennek a problémának. Én két irányból közelíteném meg a kérdést. Amikor felvetõdött a javító-nevelõ intézet problematikája itt a városban, én megkerestem a debreceni kapitány-kollegámat, valamint a tököli és aszódi, területileg illetékes rendõri vezetõket is. Három kérdésre vártam választ – elsõsorban Debrecenre voltam kíváncsi, ugyanis az majd két évtizede mûködik –, és adatokat tõlük: nõtt-e a bûnözés az intézetek mûködésének megkezdése után, csökkent-e az emberek, fõként a környéken lakók szubjektív biztonságérzete, valamint, hogy milyen hatással volt egy ilyen profilú intézmény mûködése az eljárás alá vont, fiatalkorú elkövetõkre. Itt, az utóbbi kérdésnél fõként arra koncentráltam, hogy milyen hatással volt a fiatalkorúra az a tény, hogy nem az ötödik, a hatodik, vagy tucatszorijára elkövetett bûncselekménye után tudták csak kivenni abból a közegbõl, ahol õ a cselekményeit elkövette, hanem már az elsõ, vagy második eset után. Mert a javító-nevelõ intézetben foganatosított elõzetes letartóztatás esetén ugye nevelés alá van véve a kamasz addig is, amíg vár a bírói ítéletére.”
„A válaszok a következõk voltak. Nem növekedett, hanem éppen ellenkezõleg: csökkentek az elkövetett bûncselekmények számadatai az intézetek körzetében, és ezzel együtt javult a környéken lakók biztonságérzete. Ez azért is kiemelendõ tény azt hiszem, mert a Debreceni Javítóintézet egy családi házas lakóövezetben mûködik.
„Hogyan, miért? Nézzük meg ezt a Nagykanizsai Rendõrkapitányság illetékességi területérõl is példát hozva. Ha a kapitányságom eljárást indít egy fiatalkorúval szemben, és az ügy menetébõl, valamint az eset tárgyi súlyából kifolyólag õrizetbe vételre kerül sor, akkor bizony legközelebb a zalaegerszegi büntetés-végrehajtási intézetben tudjuk õt elhelyezni, vagy pedig, el kell szállítanunk Aszódra, vagy akár Debrecenbe. Ez nem csak nekünk, hanem a zalaegerszegi börtön vezetésének is gondot jelent, hiszen nem lehet a gyerekeket felnõtt fogvatartottakkal összezárni, de persze nem kerülhetnek esetleges bûntársaikkal sem egy zárkába. Itt jegyzem meg, hogy nem szívesen alkalmazunk fiatalkorúak esetében szabadság elvonásával járó kényszerintézkedést. Jobbnak, szerencsésebbnek tartom, ha a kamasz lehetõleg szabadlábon, a családja körében, esetlegesen más gyermekvédelmi intézkedés mellett várhatja ki a büntetõeljárás végét: a jogerõs bírói döntést.”
„Gondoljanak bele, minden egyes rendõrségi kihallgatásra, bíró, vagy ügyész elé állításra – minimum – Zalaegerszegre kell érte felmennünk, majd oda kell õket visszaszállítanunk. Képzeljék el, milyen nehézségeket, és mennyi szervezést kíván ez meg például tõlem, illetve mennyi figyelmet az elõállító kollegáktól. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy ilyen elõállítás egy járõrpárt szinte egy egész napra „kivesz” annak megszokott munkamenetébõl, magyarul: ennyi rendõrrel lesz kevesebb aznap Nagykanizsán" – szögezte le a rendõrkapitány, majd a való életbõl vett példákkal is érzékeltette, hogy bizony a nyomozási bírók sem szívesen vállalják fel azt, hogy egy 16 éves gyereket a környezetébõl teljesen kiszakítva egy felnõttek számára épült börtönben, vagy az ország másik felében helyezzék el.
„Azonban, ha nem emeljük ki a fiatalkorút, akkor „jó eséllyel” fog újabb és újabb bûncselekményeket elkövetni, ami viszont a lakókörnyezete, de akár az egész város biztonságérzetét nagymértékben rombolni fogja. Még szemléletesebb ide az iskolai erõszak példája: kiemeljük az elkövetõ fiatalt abból a körbõl – az iskolából – ahol a bûncselekményeit elkövette. A bíró házi õrizetbe helyezi, ami egy nagyon jó dolog, hiszen engedély nélkül nem hagyhatja el az otthonát. Igen ám, de a házi õrizet idõtartama alatt az iskolába eljárhat… Vagyis, minden igyekezetünk ellenére nem tudtuk megváltoztatni azt a fennálló helyzetet, amely nem jó a közösségnek, de nem jó az elkövetõ egyénnek sem.”
„Mit fog hozni ez az intézet? Csak az utóbbi példánál maradva, a bûnelkövetõ fiatalt úgy fogjuk tudni kiemelni az iskolából, és a lakókörnyezetébõl, az õt valószínûleg negatívan befolyásoló „haveri” társaságból, hogy mindeközben egy erre szakosodott, speciális intézetbe elhelyezve, tovább tanulhat. Nem esik ki a tanítás rendjébõl, lakóhelyén, vagy annak közelében maradhat, mégis elkülönítve, hogy nevelése azonnal megkezdõdhessen.”
„Nézzük magát a Nagykanizsai Javítóintézetet a városra, és a lakókörzetre gyakorolt egyéb pozitív hatásai tükrében: az intézmény ugyan õrszemélyzettel igen, de szállítószemélyzettel, szállítókapacitással azonban nem fog rendelkezni. Egészségügyi alapellátással rendelkezik, de szakrendeléssel nem fog bírni. A gyerekeket ezért a rendõrségi kihallgatásokra, bíróságra, valamint az orvosi szakvizsgálatokra is a rendõrség fogja szállítani. Ez ugyan nekünk jelentõs többletfeladatokkal fog járni, de ezt nekünk az intézet majd kompenzálni fogja valahol, sõt, még akár a rendõri állományunkat is megnövelhetjük a feladatellátás hatékonyságának biztosítása érdekében. De pontosan a rendõrség állandó közremûködése miatt állandó rendõri jelenlét lesz a jellemzõ a Nagykanizsai Javítóintézet környékén, valamint az említett intézmények, hatóságok útvonalain is. Ez pedig a biztonságot, és ezzel az emberek biztonságérzetét is nagymértékben növelni fogja.”
„Bent az intézetben pedig speciális környezetben, speciális személyzet fog a gyerekre vigyázni, és a nevelését azonnal megkezdeni. Nem börtönben, börtönkörülmények között, hanem egy kifejezetten erre a célra kitalált intézmény ugyancsak zárt világában, de mégis a fiatalokra, azok viselkedésére, magatartására és felfogására maximálisan pozitív hatást kifejtve. És ezeknek a speciális körülményeknek az egyik bástyáját a többnyire diplomás, de mindenképpen a különleges gyermekvédelmi feladatok ellátására szakosodott, vagy majd szakosodó õrszemélyzet, tanárok, gyermekfelügyelõk és intézet-vezetés fogja jelenteni. És az egyértelmû tapasztalat, hogy az ilyen intézetekben elhelyezett, fogvatartott gyerekek, fiatalok sokkal kisebb arányban esnek vissza, és válnak bûnismétlõvé, mint azok a kamaszok, akik büntetés-végrehajtási intézetekben kénytelenek kivárni ügyük alakulását.” – zárta le az épülõ javítóintézettel kapcsolatos gondolatait a rendõrkapitány.
„A bûnözés egyidejû az emberiséggel” – nyitotta meg a beszélgetés egy új „színterét” dr. Molnár József. – „Mindig jelen volt, és jelen is lesz, míg világ a világ. Az államnak feladata és kötelessége harcolni ellene, de a társadalom, az egyén is élhet rengeteg „praktikával”, ami csökkentheti, sõt, bizony sok esetben ki is küszöbölheti annak a kockázatát, hogy valamiféle bûncselekmény áldozatává váljon az egyén. Egyszerû dolgokat fogok mondani, olyan eseteket, amelyekben a józan paraszti ész, és egy kis odafigyelés is elég ahhoz, hogy megelõzzük a bûnt, a kárunkra való bûnelkövetést. Sokszor elcsodálkozom azon, hogy milyen értékeket visznek el minimális „erõbefektetéssel” a bûnözõk, és hogy mennyire nem hallgatnak az emberek a bûnmegelõzési tanácsokra és figyelemfelhívásokra, a jó szóra.”

Odafigyelni a saját gyermekünkre
„Sok esetben maguk a szülõk teszik ki a gyermeküket veszélyhelyzeteknek. Már óvodában, de az iskolában mindenképp „megjelenik” néhány olyan gyermek, akiket a szüleik kifejezetten drága, sõt, akár luxuscikknek számító értéktárgyakkal halmoznak el, majd minden különösebb gondolkodás nélkül el is engedik e sok tíz-, vagy akár százezer forintos értékekkel õket az iskolába. Utóbbira példa: nem egy esetet tudnék felsorolni, mikor százezer forint feletti értéket képviselõ mobiltelefonokat lopnak el általános iskolába járó gyerekektõl! Tessék mondani, miért? Minek kell egy 8 – 10 éves gyereknek ilyen drága telefont vásárolni? Mi szüksége egy hatodikosnak drágakõvel kirakott aranykarkötõre, nyakláncra? Miért adunk rá az általános iskolásra akár százezer forintot érõ ruhakollekciót? Miért kell kisgyerekeket átlag havi fizetéssel elengedni iskolába? Egyáltalán miért adunk a gyermekünknek ennyi pénzt, ilyen értékeket? Minek? Nem hinném, hogy ez lenne a szeretet, a gondoskodás fokmérõje, és azt sem hiszem, hogy a gyermekünknek erre lenne elsõsorban szüksége. Ezekben az esetekben a szülõ egyértelmûen felelõtlen, míg a bekövetkezõ bûncselekményért pedig felelõs: hiszen õ teremti meg a helyzetet a bûnözõnek ahhoz, hogy ellopja, elvegye gyermekétõl a néha több havi fizetéssel felérõ értéktárgyakat. Hiszen így, ezekkel engedi el a kamaszt – persze felügyelet nélkül – az iskolába. Ne tegyük ki bûncselekmények lehetõségének a gyermekünket!”
„Persze, sok esetben egy szülõnek majdhogynem társadalmi megfelelés, „kényszer”, hogy ugyanolyan életszínvonalat mutasson, mutathasson a gyermeke az osztálytársának, mint amilyennel amaz is büszkélkedhet. Nem szabad, nem szabadna. Alapvetõen hibás felfogás, alapvetõen hibás életszemléletnek tartom ezt, ami a bûnmegelõzés szempontjából (is) kiemelkedõ fontosságú azthiszem.”

„Öregezés”
„A másik korosztály, amelyik tipikusan veszélyeztetett, azok az idõsek. Miért?” – tette fel e kérdést a kapitány. – „Mert hiszékenyebbek…” – jött rá kórusban a válasz. – „Na, igen, hiszékenyebbek, de miért? Azért, mert nincsenek már bent az élet körforgásában, a napi, néha monoton, „nagybetûs” élet sûrûjében, hogy úgy mondjam. Nincsenek „stressz-löketeik”, sokszor magányosan élik mindennapjaikat, és a boltba, templomba járáson és a postással való elbeszélgetésen túl nemigen érik õket olyan „ingerek”, mint egy aktív, még dolgozó embert. És emiatt óvatlanabbá, hiszékenyebbé válnak. Emellett az idõs kor velejárói is megjelennek, és tulajdonképpen emiatt kerülnek egyre gyakrabban a bûnözõk céltáblájára. Mert könnyû õket becsapni, meglopni, kirabolni, amelyhez sokszor õk maguk teremtik meg az alkalmat. Alkalom szüli a tolvajt – népi bölcsesség, és milyen igaz, nemhiába bölcsesség: meg kellene talán fogadni… Vegyük sorra.”
„Kertkapu, lakásajtó: lehet az bármilyen biztonságos, ha nem zárjuk be õket. Tehát zárjuk az ajtót, az ablakot, ha hátramegyünk dolgozni egy kicsit a kiskertbe. A szúnyogháló nem fogja megvédeni az értékeinket, de még a bezárt kertkapu sem, ha közben a zárban hagyjuk a kulcsot, a tolvaj pedig csak benyúl, és elfordítja azt. Másik fontos dolog: ne engedjünk be senkit a lakásba. Senkit. Családi házaknál kerítésen keresztül is mindent „meg lehet beszélni” egy idegennel, amit muszáj. Lakótelepi lakás esetében pedig, nem kell más, mint egy biztonsági lánc felszerelése, majd pedig persze a használata. Ennyi, már meg is akadályoztuk, hogy kéretlenül befurakodjon valaki a lakásba, aki elõször csak egy pohár vízért, vagy segítségért, vagy pedig étkészletet eladni csengetett be.”
„Harmadik: ne tartsunk otthon milliós értékeket! Bankszámla, ez a megfelelõ megoldás. Ma már mindenféle formáció megoldható, vannak külön, nagyon kevés fenntartási költségû, azt mondhatom, hogy nyugdíjasoknak kitalált folyószámlák. Gondoljunk csak bele: otthon, a párnahuzatok alá rejtve sem kamatozik többet a pénzünk, mint a banki betétekben. De ha már mindenképpen otthon kívánjuk a pénzünket, akkor azt ne egyszerûen az ágynemûs szekrénybe rejtsük. Már pár tízezer forintos ráfordítással be lehet szerezni fali széfeket, amelyekben biztonságosan tárolható mind a pénzünk, mind pedig a családi ékszereink. Ebben az esetben is az a lényeg: egyrészt használjuk, másrészt pedig a fali széfet szakemberrel építessük be a falba, ahová való, és ne az éjjeliszekrényen helyezzük el…”
„Végül: sem az áramszolgáltató, sem a nyugdíjfolyósító intézet, sem semelyik más hatóság vagy közüzemi szolgáltató nem visz ki saját emberei, alkalmazottai, kézbesítõi útján lakásra pénzt. Tehát, ne dõljünk be a szokásos trükknek: „Hudálek néni, pénzt hoztunk magának a nyugdíjfolyósítótól, de csak húszezresünk van, fel kellene váltani a pénzt.” Ennek mindig rossz vége lesz. Ilyenkor azonnal hívjunk rendõrt: inkább küldünk tízszer „potyára” járõrt, minthogy egyszer megtörténjen a baj.”

Általánosságban a bûnmegelõzésrõl
„Évek óta hallják tõlünk, csak ismételni tudom: ne tartsuk a bankkártyánk mellet, pláne ne a kártya hátuljára felírva a banki pin-kódunkat. Ha pénzt veszünk fel az utcai bankautomatából, akkor figyeljünk arra néhány másodpercig, hogy nincs-e elhelyezve például az automatán valami furcsa, oda nem illõ szerkezet, ottfelejtett mobiltelefon, stb. Mert ha egy ilyen „gépszerûség” van a közelben akkor, amikor használjuk a bankkártyánkat, akkor bizony pillanatok alatt ellophatóak ezzel az adataink, ami után ne csodálkozzunk, ha két hét múlva például egy értékes kutyát vásárolnak a bankkártyánkkal Bukarestben. Aztán ne tartsunk magunknál sok kézpénzt, illetve ha valamiért mégis ezt tesszük, akkor ügyeljünk arra, hogy ezt lehetõleg ne egy helyre tegyük: tehát a pénzt el is lehet osztani, egy részét betehetjük a pénztárcánkba, másik részét pedig a belsõ zsebünkbe.”

Utcai rablások
„Ha támadás, fizikai támadás ér bennünket, fõleg az idõsebb embereket az utcán, akkor két dolog nagyon fontos: figyeljük meg a támadót, hogy késõbb felismerhessük, és kiabáljunk segítségért. Ennyi. Ne szálljunk szembe, ne harcoljunk. Pénz volt is, és lesz is, de a testi épség, az egészség, de legfõképpen az élet nem visszaadható, ha azt tõlünk egyszer valaki elveszi. Ha szembeszállunk a támadóval, akkor három dolog lehetséges: felhagy a támadással, és elmenekül, de ez a legritkább, fõképp a fiatalabb, agresszívabb bûnelkövetõk körében. Inkább jellemzõ, hogy továbbtámad, vagy azért, mert õ is megijed az ellenállástól, vagy pedig azért, mert az ellenszegülésben valami komolyabb érték védelmét véli. Tehát: ne álljunk ellent, kiabáljunk, ordítsunk segítségért, közben nézzük meg jól a támadónkat, és lehetõség szerint rögvest értesítsük a rendõrséget.”

Betörések
„Ne sajnáljuk a védelem beszerelését, a védelmi rendszerek kiépítését. Tudom, hazánkban ez még nem divat, de itt is csak az egyszerû paraszti ész kell hozzá: ha felépítünk egy több millió forint értékû házat, akkor ne sajnáljunk áldozni egy 100-200 ezer forintos kamera-, vagy riasztórendszer beszerelésére. Természetesen ennél vannak még biztonságosabb védelmi rendszerek is: havonkénti, néhány 10 ezer forintos befektetéssel már õrzõ-védõ cégektõl igényelhetünk csendesriasztással és kivonuló szolgálattal mûködõ védelmet az otthonunkba.”
„De amit mindig hangsúlyozok: egy több ponton záródó biztonsági ajtóval, hevederzár illetve biztonsági lánc felszerelésével, és használatával, valamint – fõként a földszinti lakások esetén – ablak-, illetve erkélyrács felerõsítésével már rengeteget tettünk azért, hogy kevésbé válhassunk bûncselekmények áldozatává. Ha drága ékszert, vagy mûszaki cikkeket tartunk otthon, fényképezzük le õket (akár csak a telefonunk kamerájával), és írjuk fel magunknak a fontosabb adatait. Így néhány perces ráfordítással már ismét sokat tettünk azért, hogy ha megtörténik a baj, akkor a nyomozók munkáját eséllyel segíthessük abban, hogy ellopott értékeinket valóban visszakaphassuk.”

Internetes vásárlások
„Ami alapszabály: ne adjuk meg személyes adatainkat, se bankszámlaszámunkat senkinek, fõként ne ismeretleneknek az interneten keresztül. Tehát óvatosságot kérek mindenkitõl! Ugyanez vonatkozik az internetes munkakeresésre is: ne küldjünk elõre, „látatlanba” pénzt senkinek.”

Kábítószerek
„Ez elsõsorban a gyermekeinket fenyegeti a legjobban. Elõször is ne feledjük el, hogy mi is voltunk gyerekek. A fiatal, a kamasz mindig ki akart, és mindig is ki fog próbálni új dolgokat, számára még ismeretlen körülményeket. És éppen ezért, a legfontosabb itt is a megelõzés, a felvilágosítás: elmagyarázni neki, hogy mi miért történik, mi a jó, és mi a rossz, már nem bevállalható. Ehhez viszont le kell ülni, és beszélgetni kell a lurkóval, amihez viszont nem szabad elveszteni a kapcsolatot a gyermekünkkel. Menjünk be a szobájába, és valóban beszélgessünk, igazából érdeklõdjünk felõle, a suli felõl, a barátok, haveri társaság felõl, a bulik felõl. Ne veszítsük el a gyermekünkkel a személyes kontaktust. Állítsunk fel szabályokat neki, persze úgy, hogy ne felejtsük el: mi is voltunk gyerekek.”
„Ami a kábítószernél egyértelmû tendencia: a „hagyományos” kábítószerek mellett megjelentek az úgynevezett dizájner drogok is: ezek még veszélyesebbek, mint a „hagyományos” kábítószerek. Ugyanis ismeretlen kémiai összetételük, de legfõképp kiszámíthatatlan hatásuk miatt gyakran vezet használatuk hallucinációkhoz, téveszmékhez, képzelgésekhez, de akár agyvérzéshez, vagy szívrohamhoz is.”

Családon belüli erõszak
„Itt egyetlen, de tényleg egyetlen jótanácsom van: kérjünk segítséget. Tehát, ha megtörténik a bántalmazás, kiváltképp, ha nem elõször történik meg, akkor forduljunk a rendõrséghez, és tegyünk feljelentést a bántalmazó családtag ellen. Itt többnyire férfiakról beszélünk, de persze egyre többször elõfordul, hogy a „gyengébbik nem” agyabugyálja el élete párját. Ami a legfontosabb: ezek az esetek ma már nem maradhatnak következmény nélkül: a bántalmazás miatt büntetõeljárás indul, de ami a legfontosabb a szenvedõ fél szemszögébõl: a távoltartás lehetõségével a bántalmazót – ha a törvényben meghatározott feltételek fennállnak - azon nyomban „kipenderítjük” a lakásból. És kimondom nyíltan: egyáltalán nem érdekel senkit, hogy hova megy az erõszakoskodó, mert ugyanis – végsõ soron – a hajléktalanszálló befogadja a „delikvenst”. Ugyanakkor tudunk harmincvalahány, különbözõ árfekvésû panziót is ajánlani Nagykanizsa környékén, ahol az erõszakoskodó elgondolkodhat azon, mit is tett. És ez akár hónapokig is tarthat, hiszen a rendõrség 72 órára, míg a bíróság akár hónapokra is megtilthatja, hogy az erõszaktevõ visszatérjen az otthonába. Ha pedig visszatér, és ismét eljár a keze, a folyamat újraindul, de ekkor már – köszönhetõen a párhuzamosan folyó büntetõeljárásnak is –, hamar egy büntetés-végrehajtási intézet lehet a végállomás a hajléktalanszálló helyett az erõszakoskodónak.”
„Végül: ne higgyünk a „ne haragudj rám, bocsáss meg, mert többször nem fog elõfordulni” hízelgésnek, szólamoknak. Mert ugyanis a megbocsájtás után, a következõ esetben a verekedõ, pofozkodó fél már sosem fog ott megállni, ahol az elõzõ esetben: mindig tovább, és tovább fog menni, hiszen az elõzõ esetet a szenvedõ fél már úgyis megbocsátotta. Ne hagyjuk magunkat, kérjünk segítséget a rendõrségtõl!” – fejezte be a mondanivalóját dr. Molnár József.
A rendõrkapitány tájékoztatója utána horvát nemzetiség tagjai tettek fel kérdéseket, amelyek többek között a város különbözõ pontjainak bûnügyi fertõzöttségét firtatták, majd a nemzetiségi önkormányzat vezetõi az estébe nyúlóan vendégelték meg a horvát konyha finomabbnál finomabb falatjaival mind az elõadót, mind pedig a horvát közösség tagjait.

Dr. Papp Attila