A közeli napok média hírei késztettek a mellékelt írásban rögzített gondolatok megírására.

A televízió, rádió a napokban szenzációként adott hírt az egykori Nagykanizsai Üveggyár kéményének felrobbantásáról, megsemmisítésérõl. Ugyan várható volt a gyár helyén látható romhalmaz közepén ágaskodó gyárkémény sorsa, mégis megrázó, elszomorító a hír! Hosszú haldoklást követõen beteljesedett egy gyár élete, méltatlanul szomorú sorsa! Mit jelent egy ház, mûködõ, barátságosan füstölgõ kéménye az emberek életében? A családi fészek melegét, az élet feltételei megteremtésének lehetõségét, békét. Olyan érzést, melyhez hasonlót talán csak a harangszó ébreszthet érzõ emberben. Egy gyárkémény talán ennél valamivel többet, munkát, kenyeret, megélhetést, tehát boldogulást is jelent! Az elpusztított kémény 1947. – tehát a gyár alapítása óta mûködött.

Az ország 14 üveggyárának kéményei közül – a zalai földgázvagyonnak köszönhetõen – elsõként nem szennyezte a környezetet, békésen pipált. Idõvel, a gyár fejlõdésével társra is lelt. 1988-ban a gyár – mivel ez a rekviem fõleg róla kíván szólni – már ezer embernek kínált munkát és biztosított tisztességes megélhetést. Keresve sem lehetett ott találni abból a napjainkban sokat emlegetett „kerítésen belüli” munka nélküliségbõl! A gyártott termékek minõsége, rendszeres fejlesztése, a szállítási határidõk betartása igényelte a folyamatos kapacitásbõvítést – ezzel új munkahelyek teremtését –, bár ennek ellenére sem sikerült mindig a keresletet kielégíteni. A gyár csupán egy volt a Kanizsa gyárai közül, nem is tartozott a legjelentõsebbek közé! De minden dolgozója a magáénak tekintette, ami a gyárban jól érezhetõ volt! Magyarországon e gyárban honosult meg elsõként az elektromos úton történõ, máig is legkörszerûbbnek számító üvegolvasztás. (Ez többek között a most lerombolt kéménynek is köszönhetõ, mivel az úgynevezett hutában nem épült kémény, aminek híján, hagyományos úton – vagyis földgázzal – csak nehezen és rossz hatékonysággal olvasztható, akár a gyengébb minõségû hõálló üveg is!) csak a két elektromos olvasztókemence megépülését követõen nyílt lehetõség az ország világszínvonalú egészségügyi, háztartási és részben laboratóriumi termékekkel történõ ellátására. Mivel az olvasztott üveg minõsége révén minden piacon eladhatóvá vált, jelentõs, egyre növekvõ mennyiségû exportra is lehetõség nyílt olyan termékekbõl, melyek gyártásáról azelõtt álmodni sem lehetett volna! Az egyik legcsodálatosabb, egyben egyik legnehezebb szakmát kiválóan mûvelõ üvegfúvók végre olyan üvegbõl mûvelhették a „csodát”, mint amilyet már régen megérdemeltek volna! Szorgalmuk, szaktudásuk, keménységük örökké emlékezetes lesz azok számára, akik láthatták õket munkájuk közben. Boldog embernek érezheti magát e sorok írója, ha arra gondol, hogy munkájával õket szolgálhatta! Nagyon rossz feltételek mellett ugyan, de – az országban egyedüliként – hõpalackok milliói is készültek a gyárban. Kielégítették a magyar piac igényeit, emellett bõven jutott exportra is. Más, alapvetõen kézi úton elõállított hõszigetelõ edényei a legkeresettebb termékek közé tartoztak. Többéves kínlódás és nem kevés bátorságot igénylõ elhatározás után – ami szerencsére megértésre talált a vállalat vezetõinél – sor kerülhetett a mások által „levetett” ampullagyártó gépek „kiszórására” és azoknak a legkorszerûbb, piacvezetõ automata gépekkel történõ felváltására. Új szakmaként – az országban elsõként és egyedül – szakmásításra került az ampullagyártó munka, ezzel lehetõvé vált az ott dolgozó hatvan nõi munkaerõ munkájának fokozott megbecsülése. Elsõként sikerült megvalósítani az úgynevezett „öntörõ” ampullák gyártását. A gömbfenekû, speciális ampullák gyártására az országban csak a kanizsai gyár dolgozói voltak képesek! Keresettek voltak ezen termékek is, a magyar gyógyszergyárakon kívül exportra is került. Ez az üzem volt a gyárban minden tekintetben a legkorszerûbb, megszüntetése, a dolgozók elbocsátása több volt, mint hiba, egyenesen bûn! Léghajós példával élve a süllyedést ballaszt, jó esetben homokzsák, vagyis értéktelen súly kidobásával lehet megakadályozni. A gyár egyetlen önállóan, tehát a többi üzemtõl függetlenül is eredményesen mûködtethetõ üzemének ballasztként történõ kezelése, más érdekek miatti feláldozása sem állíthatta meg a „hajó” rohamos süllyedését, ezért végsõ soron értelmetlennek bizonyult, viszont a konkurencia kedvezõbb „repülését” minden bizonnyal jól szolgálta! Az 1975-ben még a legrosszabban fizetett gyárból a nyolcvanas évek közepére az üvegipar egyik legjobb gyára lett. Hatvan százalékot meghaladó, döntõ többségében a fejlett országokba irányuló export arány mellett 21 %-os volt az árbevétel arányos nyereség. Erre – abban az idõben – a kanizsai gyáron kívül más nem volt képes a magyar üvegiparban! A kémény gyárat jelképez. Sorsa a legtöbb esetben a gyáréval azonos. Ledöntése – ami ugyan tûzszerészi bravúrnak minõsül – a gyár sorsát pecsételi meg. Talán férfiatlan dolog bevallani, hogy a hí e sorok íróját megkönnyeztette. Lehet, hogy nem is szégyen, mivel valószínûleg nem egyedüliként élte ezt a hírt így meg a gyár egykor volt dolgozói közül! Azok közül, akik életüket, vagy életük jelentõs hányadát töltötték el a gyárban, akik szorgalmas napjaikat, legjobb tudásukat adva dolgoztak és mindig bizalommal gondoltak arra a jövõre, amit munkájuk révén joggal meg is érdemeltek volna!

Nagykanizsa, 2009. március 9.
S.I.