Nagykanizsa testvérvárosában a Berecki-havasok lábánál fekvõ Kovásznán is emlékeztek az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 167 évvel ez elõtti történéseire. Városunkból Tóth Nándor alpolgármester és Cseresnyés Péter országgyûlési képviselõ is jelen volt az eseményen. A rendezvényen Cseresnyés Péter ünnepi beszédben szólt az emlékezésre egybegyûltekhez.

Az RMDSZ kovásznai szervezete által szervezett ünnepi mûsor programja a Kálvin-téri erdészet elõtt kezdõdött majd a szekeresek, lovasok és a fúvószenekar felvonult a központba ahol beszédet mondott Balogh Zoltán református esperes, Cseresnyés Péter fideszes országgyûlési képviselõ, Kovács Gábor római katolikus esperes és a Március 15. üzenete szónokverseny nyertese. Az eseményen közremûködtek: a Kõrösi Csoma Sándor Líceum diákjai, a református férfi dalkör, a Magnificat gyerekkórus és a kovásznai Ifjúsági Fúvószenekar. Az ünnepség a központi református templomkertben koszorúzással zárult.

„Uraim! hallom, hogy a fõtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség elõtt, mivel nincs munitio, nincs ágyu. Uraim, ha csak ez a baj, ugy én mondom, hogy két hét alatt lesz ágyu, lesz munitio, a mennyi kell.” A történetírás szerint ezeket a mondatokat Kovászna megye hõse, az 1848-49-es magyar szabadságharc egyik kiváló katonája mondta ’48 november 16-án - szólította meg egy idézettel az ünneplõket városunk országgyûlési képviselõje Cseresnyés Péter, majd így folytatta: És a háromszéki székely-magyar önvédelem Gábor Áron felajánlásával erõre kapott, hiszen a berecki születésû tüzértiszt és ágyúöntõ alig két hét alatt teljesítette ígéretét.
Az ágyúkat elõször november 30-án, az elsõ hídvégi ütközetben használták, és a székelyek – jelentõs részben Gábor Áron ágyúinak köszönhetõen – megnyerték ezt a csatát. Puchner Antal Szaniszló császári és királyi lovassági tábornok azt hitte, a székelyeknek francia tüzérségük lett, ami feltétlenül a minõséget jelzi. Az elsõ ágyú neve Jókai Mór szerint Jancsi volt. Aztán december 13-án – miután Heydte õrnagy csapatai felgyújtották Köpecet és a menekülõket lekaszabolták – a székely csapatok támadásba lendültek; ebben Gábor Áron három vagy négy ágyúval vett részt, és ennek köszönhetõen Felsõrákos határában pár óra leforgása alatt a magyarok elûzték az osztrákokat.
Kedves Kovásznaiak!
Gábor Áron, akit a mai határok mindkét oldalán nemzeti hõsként tisztelünk, székely határõrcsaládba született és a székely határõrségben szolgált. Gyulafehérváron, Pesten és Bécsben kapott pattantyús kiképzést, majd a leszerelése után kisbirtokosként gazdálkodott. Moldvába ment, itt ismerte meg késõbbi feleségét, Velcsuj Jusztinát, aki Jókai Mór szerint román volt, Egyed Ákos kutatásai alapján azonban valószínûleg csángó lány. Jusztina részt vett a szabadságharcban is, Fejér Károly berecki bíró 1868-as visszaemlékezése szerint „a hõs tüzér õrnagy mellett valóságos hadsegédi teendõket végzett.” Gábor Áron a magyar szabadságharc hírére, szeretett szülõföldje védelmében, újra katona lett. Vagyonát pénzzé tette, hogy a honvédseregnek ágyúkat önthessen, és részt vett az ágyúkezelõk kiképezésében, majd haláláig a tüzéreknél szolgált.
Németh László kormánybiztos ezt írta róla egy levelében: „A nép ez embert úgy nézi, mint védangyalát, ki a veszély perceiben mindenütt ott vala, hol szükség”. Gábor Áron Mészáros Lázárral és Kossuth Lajossal is találkozott, utóbbi hatvanezer forintos segélyt utalt ki a kézdivásárhelyi gyárnak, ahol nem sokkal késõbb rakéták gyártásába kezdtek. A tüzértiszt mindenét feláldozta a székely-magyar szabadságért: a hazát, a magyarságot védve a csatamezõn vesztette életét – 34 évesen -, amikor az Uzon és Kökös közötti ütközetben az orosz tüzérség ágyúgolyója eltalálta.
Gábor Áron, katolikus létére, református temetõben nyugszik Eresztevényben, ahol emlékére az 1892-ben emelt emlékmû körül kopjafarengeteget állítottak. Ez a háromszéki, Kovászna megyei helyszín mára a magyarság fontos és megbecsült emlékhelyévé, zarándokhelyévé vált. Tavaly, születésének 200. évfordulóján pedig emlékévet szerveztek Kovászna megyében, rendkívül gazdag programsorozattal.
Tisztelt Emlékezõk!
Gábor Áron alakját – mint jelképet – azért idéztem fel, hogy összetartozásunkról beszélhessek. Történelmi példák is bizonyítják, hogy összetartozunk, egyek vagyunk. Egy nemzet – azonos múlttal, hagyományokkal, jelennel és jövõvel.
Ahogyan Márai Sándor, a Kassán született író fogalmazott: "Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás!" Szabadságharcban, elnyomatásban, békében egyaránt. Ez az õsi lélek ugyanis mindannyiunkban benne van. Hordozzuk Attila és Szent István örökségét, és a közös, sokszor nehéz történelem mindannyiunk lelkében nyomot hagyott. Éljünk akár itt, Erdély délkeleti csücskében, Kárpátalján vagy a Felvidéken, az Õrvidéken, Muraközben, a hideg napok emlékét élõ Délvidéken, és persze az anyaországban, mert – egyet mondunk s egyet gondolunk.
Vagy Wass Alberttel szólva: „A víz szalad, a kõ marad, a kõ marad.”
Kedves Kovásznai Barátaim!
Ugyancsak Wass Albertet idézve: "Együtt erõ vagyunk, szerteszét gyöngeség." S bár élhetünk szerteszét, hiszen a történelem így alakította a nemzet sorsát, lelkileg együtt vagyunk, összetartozunk ma is. Mindig felemelõ pillanat, amikor két – máshol élõ – magyar találkozik. Már felismerjük egymást az erõs, határozott kézfogásról is, amelyben benne rejlik õseink ereje. Felismerjük egymást a tiszta, õszinte tekintetrõl, s végül arról, hogy éljünk bár a Berecki-havasok lábánál, vagy a bácskai szõlõhegyek közt, ugyanúgy értjük a közelben nyugvó Petõfit, Aranyt, ugyanazok a királyaink és hõseink, s ma ugyanaz az érdekünk: a nemzeti megmaradás - Európában.
Kölcsey Ferenc már nekünk, a mának is üzent: „Egyedül a legnagyobb erõ sem tehet mindent, nem tehet sokat: egyesített erõknek pedig a lehetetlennek látszó is gyakran lehetséges.” A magyar-magyar, magyar-székely összefogás, akár testvérvárosi barátságokon keresztül is, európai érték, amely nemcsak a közös történelmen, közös hõsökön és múlton alapul, hanem a közös jövõt, a megmaradást is szolgálja. Hiszen csak együtt maradhatunk meg magyarnak, éljünk a Kárpát-medence bármely szegletében is, és idézzük újra Márait: "Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás!"
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen.” Széchenyi István szállóigévé vált mondatához kapcsolódva, hadd mondjam: mi, magyarok, sokan vagyunk. Ahhoz elég sokan és elég erõsek, hogy egymás kezét fogva, egymás lelkébe látva - egyek maradjunk. Így pedig semmi sem lehetetlen. Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza! – zárta beszédét a kanizsaiak gondolatát is tolmácsoló Cseresnyés Péter országgyûlési képviselõ.
 

Kanizsa