A galéria félhomályába lépve, a szentek csendességében maga elé szólított Krisztus. Közelebb léptem a Rubljovi Krisztusfejhez, mely akár több száz éve is készülhetett volna. De nem így történt, Siess Zsuzsa fonyódi ikonfestõ ecsetvonásai elsõként a nagy orosz középkori ikonfestõ nyomán ezt az arcot örökítette meg. Csak a lelkünk csendességével érzékelhetõ világot mutatja be képeivel.

Az elsõ ikonkép megalkotásához vezetõ útról a Hevesi iskola egyik osztálytermében mesél a kiállítás megnyitót követõen a mûvész.
1997-tõl fest ikonokat. Ötvenegy éves volt akkor. Egy allergiás betegség miatt a nõi fodrász szakmáját abba kellett hagynia.
Ezután életének legnehezebb idõszaka következett: a férje megbetegedett és meghalt, az ikonfestés azonban túlsegítette mindenen. Gondjával, bajával nem terhelte a családját, a baráti körét, nem lett depressziós, nem kellett gyógyszert szednie. Az ikonfestést úgy fejlesztette ki magában, hogy minden örömét megtalálta benne.
Édesapja rajzot tanított, szentképeket festett. Zsuzsa csak figyelte õt festés közben, de nem nyúlt az ecsethez. A halála után édesanyja õneki adta át az apja minden festõ holmiját. Tíz év elteltével, ’93-ban azonban történt valami. Amikor nagyobbik fia külföldre utazott dolgozni, úgy gondolta, ajándékként lemásolja valamelyik képet. S mivel az jól sikerült, kedvet kapott a festéshez. Néhány évig másolta a „megörökölt” alkotásokat, s mivel ezek nem elégítették ki teljesen, elkezdte emlékezetbõl megfesteni a gyermekkori élményeit. Ez 4 évig tartott, s az 5. évben az ikon szó megjelent a gondolatában, ólomsúlyú, erõs fizikai fájdalmat okozva a fejében. Nem hallotta, hanem látta a szót.
– Ekkor jelent meg a sugallat– mondja, amit végül is látomásra igazít ki, hiszen látta a szót. A mai napig így van nála: egy jel alapján fog hozzá a festéshez.
Már azon a napon – amikor megjelent elõtte az ikon szó képe –, keresni kezdte a fát, mert annyit már tudott róla, hogy fára festett szentképet jelent. Három nap múlva már alkotott, s ez így megy 18 éve. Kép formájában jelenik meg elõtte minden. Ha lehet úgy mondani, a kedvenc szentje, Szent Antal neve is. Miután sikerült róla fotót szereznie, figyelembe véve a kötött mûfaj szabályait, hozzáfogott.
Tanfolyamokra, nyári táborokba nem járt, de folyamatosan képezte magát. Az elején még a Népmûvészeti Múzeumból is kapott írásos útmutatást, egy képzett erdélyi festõtõl pedig a gyakorlati alapokra tehetett szert. A családján kívül három évig senki sem tudta róla, hogy mivel foglalkozik. Az ismertség útján egy kaposvári könyvtárban megrendezett kiállítás indította el.
– Az ikon kép minket is figyel – szokták mondani. Nemcsak mi nézzük, õ is visszanéz ránk. Mi a véleménye errõl?
– A tekintetük megérint, s ez kivált valamit a szemlélõjébõl. Egy-egy kiállításom alkalmával gyakran megkérdik tõlem, te Zsuzsa, miért ilyenek a képeid? Nálad nem az ikonfestészetre jellemzõ merev alakokat látunk. – Azért, mert innen jön bentrõl a festészet – mutat a szívére meggyõzõ nyugalommal a hangjában. A lelkembõl jön, s ez az érzés a mai napig mindenen átsegít. Bármi gondom, problémám van. Tizenhat éve özvegy vagyok, gyermekeim, unokáim vannak, nagyon sok öröm ért, közöttük bánat is. Ha odaülök az asztalhoz, minden megszûnik körülöttem. Bekapcsolom a zenét, gregoriánt hallgatok általában. Ha jókedvemben ülök le, Chopint választok. Ilyenkor nem is tudok másra gondolni, csak arra, amit csinálok. A sors nagyon sokat elvett tõlem, de adott helyette olyan dolgot, amire álmomban sem gondoltam– fogalmazta meg az életbe vetett hitét az ikonfestõ.
Elképzelni sem tudom, ha valaki egyedül marad, miért zuhan össze, miért nem tesz valami olyasmit, amit szeret. Ne keseregjen, mert azzal semmin sem tud változtatni.
Siess Zsuzsának sokfelé volt kiállítása, de nem ûz belõle sportot, nem veti papírra a számukat. Nagyon örül minden meghívásnak, és annak is, ha képeivel örömet szerezhet másoknak.

Bakonyi Erzsébet