Március 20-án a fenti címmel nyílt kiállítás a Magyar Plakát Ház-ban, mely az ötvenes-hatvanas évek idõszakának, legendás tervezõinek plakátjait reprezentálja, hiszen ma már a korábbi értelemben vett plakát sincs meg: a munkaeszközök, technológiák is megváltoztak, átalakultak. A rendezvényen Balogh László, az OKISB elnöke mondott köszöntõt. Szavait alább olvashatják:

- Kedves Kanizsai Közönség! Örül a szívem, hogy a Plakátház ismét országos figyelemre méltó kiállításnak ad otthont itt Nagykanizsán. Köszönhetjük ezt leginkább Kõfalvi Csillának, a kiállítás életrehozójának, a Magyar Plakát Ház és a Képzõmûvészetek Háza vezetõjének. Büszke vagyok rá, hogy Kanizsa több minõségi színvonalú képzõmûvészeti kiállításnak lehet méltó házigazdája.

- A Magyar Plakát Ház hosszú ideje adós az ötvenes, hatvanas évek plakátgrafikáit felsorakoztató repertoárnak a bemutatásával. A második világháborút közvetlenül követõ idõszak a plakát óriási fellendülését hozta magával Magyarországon; a tömegkommunikációban a sajtó mellett jelentõs szerepet játszottak a nagyméretû nyomtatványok. Markos György a marxista elméletbõl kiindulva ítélte meg a plakát helyét: „A ma mûvészete a birtokon belül lévõ munkásság és parasztság igényeit, szándékait, gondolatait és érzéseit kell hogy kifejezze, mert csak akkor válhat a demokrácia jellegzetes korszakot, társadalmi lényeget kifejezõ mûvészeti eszközévé, a társadalmi akaratok és elgondolások szellemi kialakítójává …” Az elsõ békeévekben újjáéledt a színvonalas magyar politikai plakát; a plakátok politikai, gazdasági, társadalmi kérdések médiumaivá váltak. A politika egyre növekvõ befolyása következtében 1948-tól kezdve fokozatosan változások következtek be, s a szovjet politikai, kultúrpolitikai modell követésének megfelelõ vizuális nyelv lett egyeduralkodó. 1949-ben jött létre a Népmûvelési Minisztérium alá rendelt Képzõ- és Iparmûvészek Szövetsége, mely késõbb egyre erõszakosabb módon a hivatalos kultúrpolitika követelményeit közvetítette a plakátgrafikusok felé. Az „ötvenes évek” idõszaka – ami a kommunista kultúrpolitika által diktált szocialista realizmussal jellemezhetõ – a plakátmûvészetben az 1940-es évek második felében kezdõdött. 1950 és 1955 között az utcákat a plakátok szürke „tarkasága” lepte el; a háború után az újjáépítés feladatai, az erõszakolt iparfejlesztés nagy építkezései is új munkaerõ-tömegeket vindikáltak, ennek toborzásában jelentõs szerepet játszottak a vidékieket, a nõket és a fiatalokat megszólító plakátok. A kulturális plakátok – bármennyire is a korszak szellemét sugározták, hiszen maguk a rendezvények, filmek, színdarabok is tendenciózusak voltak – nagyobb szabadságot élveztek, formailag elkülönültek. A példának állított szovjet plakátmûvészet felfokozott heroizmusú, túlszínezett naturalizmusa nem került át a magyar filmplakátokba. 1955 után a „szocreál” az egyéni kézjegyet eltörlõ fotónaturalizmusa háttérbe szorult és visszanyerte létjogosultságát az egyéni ötlet, a fantázia, újra változatos mûvészi megoldások születtek. A pátoszt és a hatásvadász, populáris megoldásokat a személyesség, a groteszk és a lírai szubjektivitás váltotta fel. A mozi az igényes szórakozás fontos formájává vált a korszak végére, a filmek valamiféle kitekintést engedtek a vasfüggöny mögötti világba, és a hazaitól teljesen eltérõ életmintákat mutattak fel. A plakátok a filmek hatásos értelmezését nyújtották egy másik médium, a grafika nyelvén, megismertetve a nézõközönséget a kortárs képzõmûvészet áttételes kifejezésmódjával. Az 1960-as években a hiánygazdaság és a korlátozó kultúrpolitika sem szabhatott gátat a plakát fellendülésének. Mind a kulturális élet szervezõi, mind a kereskedelem és a politikai irányítás fontos szerepet szántak a plakátnak, jóllehet a plakátgrafika alapvetõen alkalmazott jellegû, témájában kötött és a megrendelõk igényeinek alávetett maradt, a plakáttervezõk mégis viszonylag nagy autonómiára tettek szert. Az alkalmazott grafikus-képzésben az 1950-es években részesült generáció belecsempészte a plakátba a kortárs egyetemes képzõmûvészet elemeit: fotómontázst, groteszk rajzot, absztrakt síkelemek kombinációját, tipográfiai kompozíciókat használt. Az 1956-os forradalom utáni megtorlások idõszakát követõ konszolidáció és az új gazdasági mechanizmus bevezetése ösztönözte a reklám és ezen belül a plakát bõvülõ használatát. A meghirdetett modernizációs program, a tudományos-technikai forradalom különbözõ csatornákon át állandóan hangoztatott gondolata még a politikai plakát terén is kikényszerítette a nagyobb mûvészi szabadságot, az újszerû szemlélet elfogadását. A hatvanas évek új jelensége a kulturális és a kereskedelmi plakátok egy fontos szegmensének a közeledése, amely igényességben és formában egyaránt megnyilvánult. Mindkét területen nagy jelentõségre tett szert az emblémaszerû egyszerûséget és a kulturált, egzakt, fegyelmezett tipográfiát felhasználó elõadásmód, amit a húszas, harmincas évekre jellemzõ konstruktív felfogás örökösének tekinthetünk. A hatvanas években a magyarországi plakátgrafika prosperált, a reklámmûvészet alkotásainak többsége filmet hirdetett, színházi elõadást, képzõmûvészeti kiállítást, plakátkiállítást. A plakátzsûri és a megrendelõk a stílusos, merész, sokszor szürreális montázstechnikával létrehozott alkotásokat könnyedén átengedte, a plakátok megjelenését támogatta. Így vált a plakátgrafika a hazai mûvészet egyik szabadcsapatává a 20. század hatvanas éveitõl a rendszerváltozásig. Ez az idõszak volt az, melyben a magyarországi plakátmûvészet a virágkorát élte, így ennek a korszaknak a plakátjaira már úgy emlékezhetünk, mint a vizuális frissesség mûveire. A „Sorsodat magad intézed” címû kiállítás az ötvenes-hatvanas évek idõszakának, legendás tervezõinek plakátjait reprezentálja, hiszen ma már a korábbi értelemben vett plakát sincs meg: a munkaeszközök, technológiák is megváltoztak, átalakultak. A válogatás azonban, természetesen, nem teljes. A kiállítás kronológiai sorrendben haladva, az 1940-es évek közepétõl a hatvanas évek végig mintegy ötven politikai propagandaplakátot, és mintegy harminc kulturális plakátgrafikát mutat be, képeskönyveként a korszak borús történelmének. Korszakunkban a plakát, mint a város összképét gazdagító, modern mûvészeti alkotás az emelkedõ életszínvonal, az egyéni boldogulás, a külföld felé nyitás, a gazdasági fellendülés és a kulturális gazdagodás szimbóluma lett. A hajdan-volt utcai falragaszok a kiállító-teremben most szigorú rendben, mûalkotásként tûnnek fel: mivel a plakátok, mint tudjuk, az utcák freskói… Igen, van plakátmûvészet. Van magyar plakátmûvészet! Számomra, aki már ragasztott plakátokat…, s aki számára nem a „plakátmagány” az érdekes: a legfontosabb itteni üzenet a volt magtár épület eredeti funkciójából nõ ki ismét: „mag álma a virág”! A plakátokat is tovább lehet álmodni, sõt… Igen, a szépség történetében még a médiának is lehet szépsége. Ez persze számomra nem a provokáció szépsége vagy a fogyasztás szépsége, hanem valamiféle kollektív tudatalatti közösségi élménye, mely az itteni plakátegyüttes közösségi terében is megnyilatkozik. Több plakát még szebb, érdekesebb, mint egy plakát. Hiszem ezen élmény alapján is, érdemes volt létrehozni a Magyar Plakát Házat.