„Politikával soha nem foglalkoztam. A gondolataimat megtartottam magamnak… Aztán, amikor 1956.október 23-án indultam be a fõiskolára, egyszer csak azon vettem észre magam, megyek a Rádió felé a többiekkel…Késõbb már fegyverem is lett…” E sorokat fél évszázad távlatából a zalai származású vitéz Balassa Imre, becenevén „Kobra” vetette papírra, aki – több társával egyetemben – személyesen átélte az ’56-os forradalmat.

Sõt, végigharcolta, emellett dokumentálta fotók, feljegyzések révén az esemény krónikáját. Februárban bekövetkezett halála elõtt két esztendõvel összegyûjtötte, rendszerezte emlékeit egy „memoárban”, amelyrõl az „örökölt” barát, az NTE 1866 elnöke, Kiss György beszélt újságunknak.

- Fontosnak tartottam, tudjon róla a világ és soha ne is feledje, mi történt pontosan ’56-ban – mindig ezt mondta nekem vitéz Balassa Imre, merthogy sokszor mesélt azokról az embert próbáló napokról, amiket ha akaratlanul is, de át kellett élnie – idézte fel nosztalgiázva Kiss György, aki Bálits Károly révén ismerkedett meg „Kobrával”.
- Balassa Imre édesapjának vitézségi érme volt, ezt maga is megírta a kiadványban. Így szerepel neve elõtt a „vitéz” titulus. Ami sajnos, fortélyos félelem igazgatta idõkben nem elõnyükre szolgált Balassáéknak. A kilencgyerekes családot piszkos kapitalistáknak billogozta a hatalom és osztályidegeneknek kiáltotta ki. Elõbbivel azért illette õket, mert ecetüzemük volt, míg utóbbi jelzõt a „vitéz” megszólításáért akasztották rájuk. Az, hogy a hatalomnak nem tetszõ „elem” volt a Balassa család, abban és akkor is megmutatkozott, amikor a jó képességekkel megáldott Imre alig-alig jutott csak be a fõiskolára. Egy hónap elteltével szó nélkül semmisnek nyilvánították a felvételijét, még a gimnáziumból is kitették – mesélte Kiss György.
Ezt követõen Balassa Imre kitanulta az esztergályos szakmát, tanári segítséggel leérettségiznie is sikerült, majd Miskolcra került, katonaidejére. Leszerelés után pedig a fõvárosba, ahol esztergályosként dolgozott és egyetemre járt. Egészen addig a napig, október 23. reggeléig…
- Imre soha nem politizált. Az ’56-os eseményekhez is a véletlen sodorta. Képzelje el, október 23-án reggel a fõiskolára sétált be, majd magukkal sodorták fiatalok. Akik valójában tüntetõk voltak…Ekkor már mindannyiuk kezében fegyver volt.
Kiss György eközben mutatta is Balassa Imre emlékiratát. Abból tudható, minden vágyuk az volt azon „bûvös” októberben – le is írta a szerzõ, túlélõ – hogy a „ruszkikat” haza küldjék. Az elsõ harcok csitultával azt hitték, sikerült is.
- Imréék azt ismételgették, „szabadok vagyunk”! Naivan hitte barátaival - Cigánnyal, Csibésszel, Cicával, Egérrel és még sorolhatnám – gyõzött a forradalom. Igazi pesti vagányok voltak ezek a gyerekek – nevetett Kiss György. Majd újabb momentumokat osztott meg velünk Kobráék soron következõ napjairól.
- Nem tartott sokáig a nyugalmuk, sajnos. Írja is Imre, hogy miközben nemzetõrökként járõröztek az utcán, váratlanul orosz beszédét hallottak… Páncélautók árnyékából. November negyedikén hajnalban pedig megkezdõdött a támadás. „Tipikus” fegyverarzenálból: géppisztoly, puska, golyószóró, kétkerekes Gorjunov foszforos lõszerbõl. Imréék fekvõ testhelyzetbõl dobálták ki az ablakon a gránátokat, egy negyedik emeleti lakásból. A ruszkik meg aknavetõbõl válaszoltak is rá….Nem sokkal késõbb ledarálták az erkélyüket, ahonnét ezek a fiatalok harcoltak. Néhányuk a pinceátjárókon át menekült, sokukat meg elvitték. A forradalom „végkifejletét” pedig tudjuk… Imre november végéig bujkált Pesten. Mivel életben akart maradni, tudta, útnak kell indulnia – fogalmazott az „örökölt” barát.
Vitéz Balassa Imre barátai segítségével kijutott az országból: mindezért sokat köszönhet a nagykanizsai Gyertyánági Józsefnek. Kalandos út vezetett Németországba, Frankfurtba, ahol haláláig otthonra lelt. Szép karriert futott be, az IBM-nél dolgozott, emellett egyetemi oktatóként is mûködött. Szülõföldjét soha nem feledte el, ahogy barátait sem, akikkel a zivataros idõkben olyannyira összetartottak. A mindössze néhány oldalas kötetben részletesen leírta ezt is, de sokkal beszédesebb az a 30 fotó-illusztráció, amit maga készített a forradalom bõ egy hetében a harcokról, épületekrõl, emberekrõl. Az eredeti felvételeket késõbb a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta vitéz Balassa Imre. A forradalomban való aktív részvételéért 1991.október 23-án a Magyar Köztársaság „Hazáért és Szabadságért” 1956-os emlékérmét is megkapta. Öt évvel késõbb pedig felvételt nyert a Vitézi Rend sorába.
Vitéz Balassa Imre egy hónapja hunyt el Frankfurtban. Emlékét nemcsak családja, barátai, tisztelõi õrzik. Memoárja is tanúbizonyságot ad arról, hogy olyan idõkben sem félt hallatni a hangját, kiállni a szabadságáért, amikor tudta: lehet, nem lesz jövõje, vagy másnapja… Több mint 80 évet élt meg, a sikeres, boldog idõk kárpótolták fiatalsága nehéz éveiért.
 

Szabó Zsófi