Elment! Õ is!
Furcsa érzés fogott el, amikor halálhírét meghallottam. Az utóbbi idõben, mintha az állócsillagok távoznának életünk egérõl csendben, halkan, ahogy éltek.

Nem kiabált, nem harcolt hangosan, nem vett részt késre menõ vitákban, csak dolgozott a köz-ért. Segíteni is úgy próbált, nehogy megsértse azt, aki segítségre szorult.
Még a kilencvenes években többször megkértem, fussa át egy-egy írásomat, amelyet a helyi lapban, vagy másutt megjelentetni szerettem volna.
Mindig megtette, de úgy adta vissza, hogy azt senki se láthassa, pedig nem szégyelltem volna, ha kiderül, lektorálás nélkül bizony az olvashatatlanság határán billegnek papírra vetett gondolataim. Nem sértett, sõt megtisztelõnek éreztem, hogy ugyanazzal a piros színnel írta, rajzolta tele az írásaimat, amellyel a középiskolában a tanulókét is javította.

Kitartó és precíz ember volt. Sokszor nem értettem miért siet haza az önkormányzati ülés után mondván, hogy ma még sokat fog dolgozni. Késõbb azután már megértettem, amikor folyamatosan jelentek meg a különbözõ írások, kiadmányok, helytörténeti munkák, amelyeknek alkotójaként, lektoraként, segítõjeként ott olvashattuk a nevét.
Az idõsebb kanizsaiak mesélik, hogy már a hatvanas évektõl állandó látogatója volt a régi, majd az új könyvtárnak is, egészen egyedi területeken is végzett történeti kutatást. Már a doktori disszertációját is speciális témában írta meg, a sajtótörténetet dolgozta fel summa-cum laude minõsítéssel.
A vívástörténetet összefoglaló mûve önmagában is jelentõs, de ha az egykori MÁV-NTE történetére vagyunk kíváncsiak, ugyancsak az írásai segítenek az eligazodásban. A különbözõ helytörténeti füzetek, kiadmányok összessége, még hosszú ideig biztosít olvasnivalót a múlt után érdeklõdõ embereknek. Nem tudott élni, a közösségért végzett munka nélkül.
Mindig, minden idõben, - az éppen regnáló rendszertõl függetlenül - megtalálta önmagának azt a lehetõséget, azt a mozgásteret, amelyben alkothatott, dolgozhatott a városunkért és a várost alkotó kisebb közösségekért.
Tudtuk, hogy beteg, tudtuk, hogy szeretett leánya elvesztése, gyógyíthatatlan sebet ütött a lelkében, mégis megdöbbentünk, halála hírére.

Sokan állunk a sír körül kedves ismerõsei, barátai, tisztelõi. A bánatban is vigasztal bennünket, mindenki itt van, aki számít, akiket talán a kanizsai emberek emlékezete, a várostörténet számára megõrzendõnek tart majd.
A koporsó megrendítõ látványa egy régi, negyvenhárom évvel ezelõtti személyes emléket idéz fel bennem.
Az édesapámat 1972-ben, egy zord novemberi napon temettük el. A búcsúbeszédet egy kollégája, az ipari iskolában tanító fiatal tanárember mondta el, Horváth Györgynek hívták. Kedves Gyuri Bácsi, nyugodjál békében.

Böröcz Zoltán
Tisztelõd, egykori képviselõtársad