Ritmusos, szláv dallamok, horvát bor és öt jókedvû fiatal: ez várt Nagykanizsán, a Horvát Nemzetiségi Önkormányzat Rozgonyi úti közösségi termében. A Nagykanizsai Tamburazenekar tagjainál jártam, mert arra voltam kíváncsi: mit is jelent ma horvát származásúként, horvát fiatalként élni Dél – Zalában?

Havasi Ákos, Horváth Bálint, Vargovics Máté, Lukács Norbert és Havasi Ádám (balról – jobbra a felvezetõ képen) átlagos fiatalembereknek tûnnek, vidámak és jókedvûek: fiatalok… De nem gondolnám átlagosnak õket. Például imádják a zenét, de azt a hangszert is, amellyel saját maguk csalogatják elõ belõle a kedvenc dallamokat. Aztán itt van még az is, hogy büszkék származásukra, hagyományaikra, és tesznek is fennmaradásáért, megõrzéséért. Ugyanis önérzetes, horvát fiatalokról lesz most szó…
– A tamburázással képviseljük a zenénket, persze ennél sokkal többet is: a származásunkat, a horvát identitást, itt, a „krabót” Muraköz „peremén” – mondja nagyon is komoly ábrázattal Havasi Ádám. – Büszkék vagyunk magyarságunkra, de a horvát származásunkra, hagyományainkra is. A tamburázás ennek egyik megjelenési formája, hogy úgy mondjam, a való életben is. Persze ez nemcsak a zenélésben, de például a horvát nyelv ismeretében is megjelenik. A szüleink, nagyszüleink még mindannyian beszélték a horvátot: Tótszentmárton, Tótszerdahely, Petrivente, Semjénháza, Molnári: néhány környékbeli község, ahol még ma is sokfelé hallani horvát beszédet – sorolja Ádám. Régebben a családokban, egymás között is hagyomány volt horvátul beszélni, így aztán a gyerekek is eltanulhatták ezt a szép nyelvet. De aztán a mai, felgyorsult világunkban ez a régi, családi szokás szép lassan kikopott, elmaradt: például közülünk is csak Norbi beszéli folyékonyan a horvátot, mi pedig most tanuljuk. Egy kiló kenyeret már tudunk kérni, és talán el sem tudnának adni minket, de a „perfekt” nyelvtudás azért még odébb van. Jelenleg Letenyére járunk nyelvórákat venni, Bálint apukája tanítja nekünk a horvát alapjait.
– Itt a muraközi, dél-zalai térségben a horvátok összetartása mind a mai napig nagyon fontos tényezõ, és persze számunkra is az – veszi át a szót Vargovics Máté. – Külön kis közösségként éljük mindennapjainkat, amelynek egyik jó példája a nemzetiségi önkormányzat, a néptáncosok, vagy akár a tamburazenekar mûködése is. Idõrõl-idõre programokat szervez a horvát közösség a tagjainak, amely jeles alkalmakra aztán elvárjuk a magyar ajkú embereket is. Színfolt vagyunk: talán ez a helyes kifejezés a dél-zalai horvátokra.
– Mi tetszik nekem a horvát életérzésben? – kérdez vissza Horváth Bálint. – Az identitás, a hazaszeretet, a „krabót” hagyományok, na meg az emberek felfogása – hangsúlyozza. – Rengeteget járunk a határ túloldalára, fellépésekre. Elég csak 50 kilométerrel délebbre utazni Nagykanizsától, és az emberek ott valamiért, valahogy már másképp állnak az élethez, mint a magyarok. Vidámabbak, jókedvûbbek, hogy is fogalmazzam meg: egyszerûen a pozitív oldaláról közelítik meg, és a pozitív oldaláról akarják szemlélni az életet. Én ma ezt nem látom itt, Magyarországon. Az emberek nem veszik észre a jó dolgokat, az örömöt, a pozitív változásokat: szerintem a magyarok mindennek a negatív vetületét látják meg. Csáktornya jó példa erre: Nagykanizsához képest kisvárosról van szó, de mégis, idõrõl-idõre fergeteges bulik, rendezvények, mulatságok csalogatják be a csáktornyai térség lakosságát a horvát városkába. Az emberek összegyûlnek, megtelnek a kávéházak, sörözõk, és egyszerûen élvezik az emberek az életet, amelyhez nem kell sok pénz, hanem inkább csak akarat. Kiülni a családdal vagy a barátokkal egy kávéra, egy beszélgetésre egy pohár bor mellett, és egy kicsit jól érezni magunkat. Ennyi. Úgy érzem, a dél-zalai térségben ez valamiért nehezebben megy az emberek többségének.
 

Lukács Norberttõl azt kérdeztem: milyen ötlettõl vezérelve kezdtek el a zenével – a tamburamuzsikával – foglalkozni?
– Itt a kanizsai Horvát Nemzetiségi Önkormányzatnál már vagy 15 éve mûködik egy énekkórus, például a mi szüleink is tagjai ennek – részletezi Norbi. – Az önkormányzatunk igyekszik képviselni a horvát kultúrát, és a magyarságnak is minél többet megmutatni hagyományainkból, nyelvünkbõl, szokásainkból. Innen jött az ötlet, hogy nem lenne-e kedvünk, nekünk, fiataloknak a zenével, közelebbrõl: a Horvátországban oly népszerû tamburával foglalkozni. Volt kedvünk, ez egy jó bulinak is tûnt, így belevágtunk. A tambura nem horvát találmány, ha fogalmazhatok így, de a horvát nép teljesen a magáévá formálta az évszázadok során: mára elképzelhetetlen a hangszer nélkül egy horvátországi zenés, táncos esemény. A hangszercsoport, amin játszunk, az ugye a tambura. Azon belül van a tambura-bõgõ, brácsa, kontra, és a legkisebb pengetõs hangszerünk a bisernica. A nagybõgõt kézzel pengetjük, és úgy adjuk a ritmust, nem pedig vonóval. Egy héten kétszer vagy háromszor is összejövünk, de ha kell, akkor az énekkórushoz is bejárunk segíteni. Ilyenkor persze jó a hangulatunk, úgyhogy nemcsak zenélni jövünk össze, hanem megiszunk egy-két fröccsöt, és megbeszéljük a hét történéseit is.
– És ez a zene, illetve általában a zene össze is hozza egyébként az embereket – vág közbe Vargovics Máté. – Sosem felejtek el egy néhány évvel ezelõtti, nemzetközi zenei tábort, ahol „bekeveredtem” egy olyan sátor alá, ahol szerb és horvát fiatalok mulatoztak: együtt… Pont a „határvonalra” ültem le. De nem volt lényeg, ki szerb vagy ki horvát, szinte megkönnyeztem: a zene összehozott minket. Ez mellett persze az idõsebb korosztály még emlékszik a délszláv háború feltépte sebekre, de minket, fiatalokat ez már egyáltalán nem motivál.
– Igen, és Mátéhoz csatlakozva azért azt is megemlíteném, hogy magyarországi horvátként soha életben nem ért minket, nem tapasztaltunk diszkriminációt, vagy hátrányos megkülönböztetést – veszi át a szót Havasi Ákos. – Amúgy az idén a 7. éve lesz már, hogy összeálltunk, és zenélni kezdtünk. Volt, aki késõbb érkezett, például Ádám. Õ speciel azért, mert néhány éve még ki nem állhatta ezt a fajta zenét, mára meg szinte megõrül a tamburamuzsikáért – mondja a testvér, mire Havasi Ádám bõszen bólogat. – Így van, lejöttem egyszer a srácokhoz ide egy próbára, a Rozgonyi út 1-be. Hallgattam õket, és egyszerre elkezdtem a pattogós ritmust hallva toppantgatni a lábammal. Tetszett az a pezsdítõ zene, amit a srácok idevarázsoltak a terembe. Megkérdezték: kipróbálom-e a nagybõgõt? Kipróbáltam, maradtam és nem bántam meg.
 

– Persze, hogy nem bántad meg, a csajodat is a tamburáddal szedted össze, amúgy meg egy csomó jó bulit megcsináltunk már együtt – nevette el magát Ákos. Ugyanis Havasi Ádámnak komoly kapcsolata van: a barátnõje a horvátot használja anyanyelvként, így nem is csoda, hogy a kanizsai fiú igyekszik minél jobban megtanulni a „másik anyanyelvén” is. A tótszerdahelyi lány egyébként politikus, az édesapja és õ is képviselõ a Hrvatski Sabor-ban, a Horvát Országgyûlésben. A zene hozta össze õket: Csáktornyára és Zágrábba is együtt jártak fellépni, és a horvát néptáncos lány beleszeretett a kanizsai tamburásba…
– Ja, meg pénzt is kerestünk ám vele – zökkenti vissza a gondolataimat a tamburás téma kerékvágásába Havasi Ákos, majd magyarázni kezdi a dolgot, értetlenkedésemet látva. – Még szép, mi már tavaly is az utcazenélésbõl tartottuk fenn magunkat az Adrián. Na, szóval, ez úgy volt, hogy lementünk egy pár napra a Krk-szigetre, és vittük magunkkal a tamburáinkat is. Az elsõ este kimentünk Omišalj tengerparti fõutcácskájára, kitettük a bõgõtokot, és rázendítettünk. Egyre több ember gyûlt körénk, és a turisták, majd a helybeliek is pénzt kezdtek dobálni nekünk. Sõt, volt olyan, hogy két vendéglõs egymással versengett, hogy a teraszuk közelében játszunk. Volt ott pizzás - sörös megvendégelés, amit a másik étterem „tengeri herkentyûs” vacsorával és jófajta horvát vörösborral próbált felülmúlni. Aztán az is megesett, hogy egy asztaltársaságtól kaptunk „teljes ellátást”, csak azért, hogy játszunk nekik. De egy-egy ilyen este komoly meló ám: képzeld el, 4-5 órán keresztül szinte folyamatosan zenélünk. Este, olyan naplemente körül kezdünk, és hajnali 2-3 óránál elõbb sosem kerültünk ágyba. Délelõtt ébredés, aztán le a strandra, és egész estig pihi: a hûs tenger, fröccs, pizza és jó csajok. Este meg kezdtük elõröl: istenem, ha jobban belegondolok, ezt egész életemben tudnám csinálni – neveti el magát.
– Persze komolyabb helyekre is bekerültünk már – hívta fel a figyelmemet komoly arccal Lukács Norbert. – Például volt úgy, hogy egy horvát-magyar diplomáciai testületet szórakoztattunk a muzsikánkkal. Vallásos körmenetekben is részt szoktunk venni, most utoljára Homokkomáromba kísértük el a horvát önkormányzat tagjait. A horvátok lakta magyar községekbe pedig rendszeresen járunk fellépni, falunapokra, egyéb közösségi rendezvényekre. De amit igazán szeretünk, azok a horvátországi túrnék: Csáktornya, Varasd és Zágráb elsõsorban, na meg néha a tenger partja, például Rijeka, vagy a Krk-sziget, mint most nyáron. Egyébként van egy semjénházi képviselõnk, kisebbségi szószólónk, aki pedig a horvát parlamentben képviseli a mi érdekeinket: azaz a magyarországi horvátok ügyes-bajos dolgait rendezi. Kapcsolatunk az anyaországgal elsõsorban kulturális vonalon létezik, és rengeteg erkölcsi támogatást is kapunk tõlük. Persze jó érzés az is, hogy számolnak velünk egy-egy rendezvényen: például Csáktornyán vagy Varasdon.
 

– Egyébként én így, 20 évesen kezdek rájönni, hogy milyen jó is két nemzethez tartozóként élni, itt a határ mentén – gondolkodik el Horváth Bálint. – Szeretek magyar, és szeretek horvát is lenni: úgy érzem, ez ad valami pluszt, valami többletet is nekem, az életemnek. Ezért imádok átjárni a határ túloldalára: mintha hazamennék. Varasdra járunk tamburázni tanulni, de most már vannak barátaink, ismerõseink is, akiket idõrõl-idõre meglátogatunk, akikkel együtt zenélünk, fesztiválozunk. Ez a csáktornyaiak esetében rendszeres: nagyon sok év közbeni, zenés-táncos esemény vár ott minket. Szüreti bál, farsangi mulatság, nemzeti ünnep: mi nem hiányozhatunk. Egyrészt ekkor találkozunk az ismerõs zenekarokkal, fellépõkkel, de másrészt ez az a horvát életérzés, amirõl az elején meséltem: jókedvvel és élettel telik meg ilyenkor még egy olyan kisváros is, mint Csáktornya. És ami teljesen más, mint itthon: a város és a körülötte lévõ községek kapcsolata. Egy-egy városi rendezvényhez szorosan kapcsolódnak a falvak is: az emberek bejönnek a városba vagy fellépni, vagy pedig szórakozni. A különbözõ fellépõ csoportok a város szélén gyülekeznek, és együtt vonulnak be a központba. Minden környékbeli falu, község hozza a saját kultúráját és hagyományait, és mindenki elõad valami kis mûsort a központban, a színpadon. Utána pedig utcabál ezerrel. Egy ilyen horvát rendezvényen 10-15 ezer ember összejön. A legkisebb sörözõ vagy kocsma is zsúfolásig megtelik ilyenkor, és több ezer ember szórakozik együtt az utcákon. Ez hiányzik nekem itthonról: itt egyszerûen nem tudnak kikapcsolódni az emberek, és ez nem pénzkérdés: ez egyszerûen életszemlélet. A horvát fiatalok ebben a szemléletmódban követik a felnõtteket: tehát nagyon nem mindegy, hogy, jaj de kár, félig üres, vagy de szuper, hogy félig még tele van az a bizonyos pohár… Persze az is igaz, hogy a horvát nemzeti ünnepek vidámak és ünneplõsek, míg a magyar ünnepek inkább szomorkás megemlékezõsek – mondja határozott meggyõzõdéssel a fiatalember.
– Ahogy látom, a horvát fiatalok ezekért a zenei fesztiválokért, utcabálokért, egyszerû sörözõs estékért sokkal jobban odavannak, mint például egy diszkóért – teszi hozzá Ádám. – És tényleg így képzeld el, ahogy mondom: Csáktornya, Varasd vagy Zágráb, teljesen mindegy, mert idõrõl-idõre az emberek fellélegeznek egy kicsit, és pozitívan szemlélik a világot. Egy kanizsai dödöllefesztiválon nem jön össze annyi ember, mint egy-egy kisvárosi, horvát szüreti bál alkalmával. Zágrábban például sétálóutcák nyílnak egymásba, amelyek úgy megtelnek emberekkel, hogy sokszor egy talpalatnyi hely sincs. Csáktornyán gyalogos a felvonulás, de Zágrábban vagy Rijekában autók és lovas kocsik is bekapcsolódnak: úgy kell ezt elképzelni, mint egy debreceni virágfesztivált. És az ilyen eseményeken fellépõk, miután vége a színpadi jelenésnek, nem sietnek haza: ottmaradnak, leállnak az egyik utcasarkon, vagy étterem elõtt, és zenélni, játszani kezdenek. Az emberek pedig körülállják, és jól érzik magukat. Van olyan, hogy egy 100 méteres utcaszakaszon 3-4 zenekar is mûsort improvizál. Ennyi, ezt kellene a magyaroknak is meg-, azaz inkább eltanulni. Vagy azt, hogy például szombat reggel Csáktornyán alig van hely a cukrászdákban: az emberek beülnek, megisznak egy kávét és elolvasnak egy újságot, és egy kicsit beszélgetnek.
 

Jövõ, tervek? – néznek rám, majd egymásra a srácok. – Hogy mik szeretnénk lenni: talán zenészek, és ez komoly, a zenében gondolkozunk. Tamburázni szeretnénk, folytatni ezt, és a lehetõ legmagasabb szintre fejleszteni a játékunknak. Idén nyárra azt tervezzük, hogy ismét lemegyünk a tengerpartra. Végigjárjuk a Rijeka alatti tengerparti rész kisvárosait, esetleg a Krk és Cres szigeteket is. Este zene, nappal fürdés, buli és nyaralás. Lent általában a tengeri halakat és a grillezett dolgokat keressük, na, meg a sok salátát. Ez mellé jöhet egy jó pohár bor és a tenger sós illata. Na meg, a csajok…
 

Dr. Papp Attila