Sok magyarban felmerül a kérdés, hogy a megszerzett szakmával mihez is kezdjen. Sok a jó szakember Magyarországon, de  a fizetések – valljuk be – nem mindig vonzóak. Egy az iskolából frissen kikerült fiatal számára, aki hirtelen meg akarná váltani a világot, pedig fõleg nem azok.

Folyton keressük a lehetõségeket, a szebb, nyugodtabb jövõ lehetõségét. Igyekszünk, hogy be legyenek fizetve a számlák, törlesszük a felvett hiteleket, minden nap legyen valami az asztalon, elvétve még egy pár napos nyaralás is beleférjen, hogy kipihenjük az egész éves hajtást, felszabaduljunk a stressz alól.

Vannak, akik túlórákkal, mások másodállásokkal próbálkoznak az érvényesüléssel. Vannak viszont, akik a külföldi munkavállalást választották, ami az ezredforduló környékén lett „divatos”.  Dolgozni és pénzt keresni kívánó magyarok a világ több pontján is fellelhetõk. A távolság nem számít, ha a pénzkeresés, a megélhetés a cél. De valóban nem számít?

Az ALPOK SZÍVÉBEN…

Külföldön sincs – ahogy mondani szokták – kolbászból a kerítés. Ott is meg kell dolgozni a pénzért, csak úgy nem rakják a bankszámlánkra. Hosszú munkahetek, munkaórák gyümölcse. Gyerekkorom óta ismerek egy olyan nagykanizsai családot, akik most már több mint 10 éve Olaszországban élnek. Márta, Patrícia és Péter évek óta élnek és dolgoznak a "csizmán".  Elmesélik, miért is hagyták el hazájukat, mivel foglalkoztak itthon és mivel most. Hogy milyen az életük…
 

Mi volt a munkátok, mielõtt Olaszországban sikerült „kikötnötök”?

– Márti üzletkötõ volt egy hetente megjelenõ, reklámanyagokkal foglalkozó újságnál, én pedig pincérkedtem – kezdi Péter. – Ez a külföldi ajánlat elég hirtelen jött, szinte az egyik napról a másikra. Feleségemmel és a leányommal voltunk kint, mint turisták azon a helyen, ahol most élünk. Akkor még nem sejtettem, hogy alig egy év múlva már én is itt dolgozom. Egyszer csak csörgött a telefonom, hogy volna egy állás, a jövõ héten kéne kezdeni – meséli történetüket. – Konyhai kisegítõt kerestek egy étterembe, és az volt benne a vonzó, hogy magyarokkal lehetett dolgozni, és a szálláson is csak õk voltak. Nagyon jellemzõ a külföldi vendéglátós munkáltatókra, hogy nem is konyhai kisegítõt, hanem inkább másodszakácsot keresnek: azt hiszem három nap múlva finoman, de elküldtek… Akkor azonnal hazajöttem volna.
 

– Erre azt mondtam neki, hogy nem kell rögtön feladni, hogyha úgy is ott van, próbáljon meg keresni valami mást – vág közbe Márti.
 

– Sokan segítettek a kint élõk közül, így alig egy hét múlva újra volt állásom, sõt az elsõ "munkahelyemen" lévõ szálláson is maradhattam. – fejezi be Péter.
 

Hol éltek pontosan?

– Észak-Olaszországban, Alto Adige, Dél-Tirol tartományban. A csizma szárának legtetején. Azon belül Bolzano városában – magyarázza Péter, miközben egy Olaszország térképen mutogat nekem, a Skype kameráján keresztül. – Dél-Tirolról tudni kell, hogy a Monarchia része volt az elsõ világháború elõtt, jelenleg a lakosság 62%-a német ajkú. Bolzano – németül Bozen – nem tipikus olasz városka, itt keveredik a német precizitás az olaszos könnyedséggel. Ahhoz, hogy igazán boldogulj, tudni kell németül és olaszul is beszélni. Ez a terület háromnyelvû, az olasz mellett a német és a ladin is hivatalos nyelv – egészíti ki Márti.
(Kép 2. )

Érdekesség a ladinról és Bolzano-ról

Sosem hallottam a ladin nyelv létezésérõl, ezért keresgéltem, hisz Google a barátom…
A következõket találtam róla: A ladin nyelv rétóromán dialektus, amelyet Dél- Tirolban mintegy húszezren beszélnek. A legtöbben kétnyelvûségben használják az olasszal, illetve a némettel. Írásrendszere a latin ábécé.

Bolzano Dél- Tirol székhelye, az ország egyik kulturális, kereskedelmi és ipari központja. A lakosság nemzetiségi összetétele: 73% olasz, 26,29% német, 0,71% pedig ladino. A város a római idõkben egy kis falu volt. A középkorban fontos kereskedelmi csomópont, ugyanis itt találkoztak az ausburgi és a velencei kereskedõk. Magában a városban pedig kézmûipar is mûködött. Ez a terület 1918. óta Olaszország része.

Mióta éltek Bolzano-ban?

– Én tizenegy éve jöttem ki elõször a családot hátrahagyva. Az elsõ években csak szezonszerzõdésem volt, értsd: Húsvéttól - október közepéig voltam alkalmazva. Volt úgy, hogy mikor hazajöttem, a téli hónapokra elmentem egy hipermarketbe éjszakai árufeltöltõnek – mondja Péter. – Aztán sikerült éves állást szereznem kint, találtam a munkahelyemhez közel egy kiadó albérletet is, így jöhetett utánam a családom. A lányom ide járt már gimnáziumba is.
 

– Kétlaki életet éltünk, õ külföldön, mi Magyarországon – meséli Márti. – De ez egyre nehezebb volt, aztán felmerült az ötlet, mi lenne, ha az egész család kiköltözne. Persze nem volt egyszerû kérdés, mivel a lányom akkor már 15 éves volt, elsõ éves gimnazista. Leginkább tõle függött, hogy belevágjunk-e. Nem sokat gondolkodott, azt mondta, miért is ne. Úgyhogy 2007. júniusban mindhárman kicuccoltunk. Nem hiteltartozás, vagy vagyongyûjtés miatt éltünk a lehetõséggel. Petinek sok barátja, vendéglátós kollégája dolgozott már akkor is itt, otthon meg eléggé beszûkültek a lehetõségei: valljuk be, már 2005-ben sem lehetett valami fényesen megélni pincérként. Aztán jött az a bizonyos telefonhívás, hogy lehet menni dolgozni – folytatja.

A házaspár elmondta, hogy mindketten a gasztronómiában helyezkedtek el, felszolgálóként dolgoznak jelenleg, lányuk pedig a trieszti egyetem elsõ éves hallgatója, orosz-portugál-német tolmács szakon, mindezt olaszul tanulja, amire joggal nagyon büszkék. A tolmács szak elvégzése 3+2 évet vesz majd igénybe, amibõl az utolsó 2 év a mesterkurzust jelenti.
 

Tisztázzuk a félreértéseket, amiket az emberek gondolnak a külföldi munkavállalásról. Megéri külföldön dolgozni, élni?

– Megéri - e? – kérdez vissza Peti. – Ez egy összetett kérdés, lehetetlen egyértelmû igennel, vagy nemmel felelni. Anyagilag mindenképpen, de rengeteg lemondással is jár, hiszen otthon marad minden barát, családtag, élõ és holt ismerõsöd egyaránt.

– Ez a legnehezebb kérdés – veszi át a szót a feleség. – Jól lehet keresni, de ehhez heti kb. 50 órát dolgozunk, nincsenek ünnepnapok, sem hosszú hétvége, tavaly 11 hónapot dolgoztam szabadság nélkül. Úgy nagyon megéri, ha egy szállodában dolgozol, ahol adnak szállást, étkezést, nincs különösebb költséged, de akkor meg nincs normális életed. Ha lakást bérelsz, az pedig nagyon drága. Viszont valamennyit lehet félretenni, bár mi gazdagok sosem leszünk. A lányunknak mindenképpen megéri, az anyanyelve mellett németül és olaszul is tökéletesen beszél, bárhova kerül a világban, neki már nem lesznek nyelvi akadályai.

Tervezitek-e valamikor a hazaköltözést? Hiányzik- e Magyarország?

– Nos, míg a nagyleány egyetemista, ami még kb. 4 év, addig biztosan nem, de beszéltünk már róla a párommal – szögezi le Péter. – Elõbb-utóbb haza kellene térnünk, de úgy érzem, ez nem a közeljövõben várható. Viszont Nagykanizsán van egy lakásunk, ami olyan, mint egy sziget, amire bármikor visszaúszhatunk, ha úgy adódna. A tapasztalatom szerint az olaszok befogadó nemzet, kevés kivételtõl eltekintve nem ért semmilyen negatív diszkrimináció azzal, hogy idejöttem és elveszem valakinek a munkáját. Viszont érezhetõen nõ az illegális bevándorlókkal kapcsolatos ellenszenv, valami megoldást kellene erre is találni mihamarabb.
 

– Majd ha nyugdíjasok leszünk, mi hazamegyünk mindenképp, de a lányunk már nem fog – teszi hozzá Márta.

– Az elején nagyon hiányzott az otthon. Volt, hogy Mártival utaztunk Budapestre az egyik szabadságunk alkalmával – veszi vissza szót Péter. – Az M7-es autópályáról csodálatos kilátás nyílt a Balatonra, illetve a Badacsony hegyre, nejem meg is könnyezte. De a kérdésedre a válasz az, hogy évrõl-évre egyre kevésbé hiányzik – mondja elgondolkodva. – Csak megerõsíteni tudom, amit Péter mondott, nekem is egyre kevésbé hiányzik – szól közbe Márta. – Persze eleinte nagyon rossz volt, pedig akkor még elég sûrûn jártam haza.
 

Kérdeztem tõlük, hogy mivel töltik szabadidejüket, amibõl nekik elég kevés jut. Péter elmesélte, hogy az ottani vendéglátásban hat naposak a munkahetek. Annyit sikerült kiharcolnia a fõnökénél, hogy egy napon lehessenek szabadnaposak az „asszonykával”, ugyanis nem egy helyen dolgoznak. Általában kirándulgatnak valamelyik közeli tó mellé, vagy ezekre a napokra hagyják a hivatalos elintézni valókat, nagyobb bevásárlásokat. Sok a környéken élõ magyar ismerõs, barát, akikkel szintén ezeken a szabadnapokon próbálják tartani a kapcsolatot. Miközben elköszöntem tõlük, rájuk néztem, és rögtön tudtam: sok boldog évük lesz még együtt akár Olaszországban, akár itthon, Magyarországon…
 

A LA MANCHE CSATORNA TÚLOLDALÁN…

Érdekelt, hogy a világ más pontján hogyan vélekednek az ottani lehetõségekrõl, milyen tapasztalatokat szereztek a munkavállaló magyarjaink. Ezért nem csak Olaszország felé tettem fel a kérdéseimet, hanem az idõeltolódást is vállalva, egy órát visszaugorva az idõben, Angliába vettem az irányt.
 

Egy fiatal lányt faggattam, aki már az Egyesült Királyság elõtt, Németországban és Franciaországban is dolgozott, de mindig is az angol nyelvterülethez húzott a szíve. Anita 25 éves, de már öt éve járja a világot, kihasznál minden útjába esõ lehetõséget.

Bátorságra vall, hogy ekkora utat tettél meg a munkádért. Miért vállaltad ezt?

– Az anyagi biztonság és az elõrébb jutás miatt. Nem láttam más kiutat annak idején, és kis koromtól fogva azt hajtogattam a családomnak, hogy én külföldön fogok élni, dolgozni, keresem majd a sok pénzt nekik – meséli mosolyogva Anita.
 

Jelenlegi lakhelyed az Egyesült Királyság. Kifejtenéd, hogy hol is élsz pontosan?

– Lytchett Matravers-ben élek. Ez egy kis falu, a Bournemouth-i tengerparthoz közel. Sok gyermekes család él ezen a környéken, úgyhogy nagyon gyermekbarát a környezet. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint ahogy Nagykanizsához kapcsolódik Palin. Itt ez év január közepe óta vagyok, egy kis otthoni feltöltõdés és egy németországi kitérõ után – magyarázza Anita.
 

Kíváncsi voltam erre a Lytchett Matravers-re, de ötletem sem volt, merre keressem Anglia térképén. Megint a „netes barátom” segített – Sok mindent nem találtam róla, de annyit biztosan elmondhatok, hogy Poole város külvárosi részérõl van szó, amely a La Manche csatorna partján helyezkedik el. Poole Délnyugat-Angliában található, Dorset megyében. Természetes kiképzésû kikötõ város, mely évrõl-évre sok vendéget vonz. A strandok megkapták a kék zászlós fokozatot, ami azt jelenti, hogy vizük kristálytiszta, partjaik rendezettek, kedvelt nyaralási helyszín. A város kisebb mûvészeti központ, amit bizonyítanak a múzeumok, az egyetemek és a színvonalas fesztiválok is. Az itt élõk többek között hajógyártással, vitorlavászon szövéssel és osztrigahalászattal is foglalkoznak.

Jelenleg mivel foglalkozol? Mi a munkád?

– Az elmúlt idõszakban gyerekekkel foglalkoztam, mint „au pair” és „babysitter”. Júliusig még biztosan dada leszek – hangsúlyozta. Ez egy szép hivatás, aminek biztos vannak elõnyei és hátrányai is egyaránt, igaz? – vetettem közbe. – Elõnye a munkámnak sok van, mert rengeteg tapasztalatot szerzek – vágta rá, szinte gondolkodás nélkül. – Minden gyerek más. Ebben a munkakörben bárhol el tudok helyezkedni, jól is fizet általában, a képzések pedig nagyon változatosak. Kedvem szerint válthatok az országok közt, kötetlenebb, mint sok más munka. Persze ez család és pozíciófüggõ is – emelte ki a fiatal lány. – De hátránya is van bõven, például a bentlakásos munka is ilyen. Mert ennél minden pénzt félre tudsz tenni, de nagy az esély arra, hogy a család kihasználja, hogy állandóan kéznél vagy. Én most bentlakásos vagyok egy három kisgyerekes családnál. Az egyik legnagyobb hátrány ebben, hogy a nap túlnyomó részében a beszélgetõ társad egy kisgyerek, és nagyon nagy elhivatottság kell ahhoz, hogy ne fordulj magadba egy idõ után. Nyilván más így dolgozni, mint egy étteremben 5-10 emberrel egy mûszakban – tette hozzá a világutazó lány.
 

Mivel foglalkoztál itthon, mielõtt útnak indultál?

– Mielõtt elhagytam volna Magyarországot, két munkahelyen dolgoztam egyszerre, mint pultos. Mellette esti érettségire jártam. Kemény idõszak volt. Terveztem a fõiskolát, de sajnos financiális okok miatt ez nem sikerült. Inkább vettem egy oda-vissza jegyet Londonba, amibõl csak oda lett, és majd aztán, 1 év múlva vissza – mosolygott sokatmondóan.

Anita azt mesélte nekem, hogy több országban is dolgozott ezelõtt. Elõször Londonban volt takarítónõ, egy 5 csillagos szállodában. Aztán saláta séf a „Soho” negyedben, a The Balance nevû helyen, ami egy elég nívós étterem London belvárosában. Ezután recepciós lett, mikor a nyelv már egész jól ment. Anglia után Németországba utazott, itt „au pair”- ként dolgozott. Majd Franciaország következett, szintén gyermekfelügyelet. Aztán újra UK. Most „live in Nanny” a hivatalos munkaköre. A lényege ugyanúgy a gyermekfelügyelet.

Mit gondolsz., szerinted megéri külföldön dolgozni?

– Határozottan meg! Megismerni rengeteg szokást, kultúrát, ételt, sokféle embert. Barátokat szerezni a világ minden pontjáról hatalmas élmény számomra – hangsúlyozta.

Mit csinálsz akkor, amikor nem vigyázol egy kisgyerekre sem?

– Sokat utazom, sok országban szereztem már barátokat. Ha nem utazom, akkor vásárlással, zenehallgatással, olvasással telnek a szabad perceim. De természetesen egy külföldön dolgozó ember legfontosabb szabadidõs programja, a „Skype” az otthoniakkal. Ez nagyon sok erõt ad ahhoz, hogy kitartsak – sóhajtott egy nagyot Anita.
 

Ezek szerint, van benned egy kevés honvágy. Mi az, ami hiányzik itthonról?

– Nagyon sok minden. Természetesen a családom, a szeretteim, a barátaim. Sok emlék fûz Magyarországhoz. A levegõ és a táj is más otthon. Az ország szépsége hiányzik – mondta kicsit szomorúan.

Kíváncsi voltam végül, hogy tervezi- e a hazaköltözést. Ez a kérdés volt a legkényesebb Anita számára. Nem tudott egyértelmû választ adni. Szívesen hazajönne, de csak akkor, ha esetleg változna itthon a megélhetés, illetve az emberek egymáshoz való viszonya – mondja õ. De addig is, csak látogatóba fogja átlépni az országhatárt: ezt mondta el nekem búcsúzóul a fiatal lány.

Szerintem manapság a megélhetés a fõ célja a kivándorlásnak. De ahogy a válaszadóim szavait és reakcióit figyeltem a feltett kérdéseknél, úgy látom és érzem, hogy az a bizonyos honvágy dolgozik bennük. Ha kicsit alább is hagy egy idõ után, akkor is a szülõföldjük marad Magyarország, és ezt sosem fogják – mert nem is tudják – figyelmen kívül hagyni. Ahogy én is, úgy õk is remélik azt, hogy a magyar munkaviszonyok és lehetõségek idõvel kecsegtetõbbé válnak a mostaninál, és sokan, akik az elmúlt másfél évtizedben elmentek, majd idõvel hazatérnek.

Szever Viktória