Ünnepi megemlékezést tartott a Hadirokkantak Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetsége újjáalakulásának 25. évfordulója alkalmából a szervezet Nagykanizsai Civil Társasága. Az évforduló alkalmából a város önkormányzata nevében Dénes Sándor polgármester emléklapot adott át Gerencsér Józsefnek, a társaság elnökének.

A Vasemberház dísztermében megtartott rendezvényen Gerencsér József a magyarországi hadigondozás múltjáról és jelenérõl osztotta meg gondolatait a megjelentekkel.
„A magyarországi hadigondozás elsõ írásos emlékét II. Endre király 1222-ben kiadott Aranybullájában találjuk. Mátyás király Fekete seregében a sebesülteket gondoztatta, a megrokkantakról gondoskodott. II. Rákóczi Ferenc elsõként szervezte meg a hadirokkantak és családtagjaik intézményes gondviselését. Széchenyi György esztergomi érsek hagyatékából 1728-ban megnyílt a török háborúk rokkantjai számára az Invadilusok Palotája. Mária Terézia idején három csoportba sorolták az invadilusokat: a magatehetetlen, a kisebb szolgálatra, és más foglalkozásra alkalmasak csoportjára. A HONSZ jogelõdjérõl szólva az elnök kiemelte: az Országos Hadigondozó Hivatal legfõbb irányítását a szervezõ kormányrendelet gróf Tisza István miniszterelnök hatáskörébe utalta. A hadigondozás fogalmával tehát az I. világháború óta találkozunk, és az egyes törvényhatóságok a késõbbi népirodák fenntartását nemcsak lehetõvé tették, hanem elõsegítették a hadigondozási ügyek fejlesztését.”
A hadigondozás múltja mellett az 1990-es újjáalakulás utáni évek történetét is felvázolta az elnök. Az általános bajról – mely a közelmúltban, Budapesten kiadott füzetben is olvasható –, elmondta: a hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák sorsa nem szívügy ma Magyarországon! A magyar hadigondozási törvényeknek nincs igazi súlyuk, komoly állami és társadalmi megbecsülés hiányában nem övezi megbecsülés a világháborúk áldozatait. Az elhúzódó kárpótlás messze elmarad az általános európai normáktól, a kisszámú hadirokkantjaink esetében az életkörülményeiken már nem nagyon segít! A hadiözvegyeket nem akkor juttat keresethez (ha egyáltalán keresethez juttatta), amikor még munkaképesek voltak, amikor fiatalkorú gyermekeik nevelésével le voltak kötve. A tragikus sorsú, apák nélkül felnõtt hadiárvák még mindig vesztesnek érzik magukat. Értelmetlen, vesztes háborúk áldozatai õk. 67 évvel a háború után, meddig kell, hogy vesztesnek érezzék magukat!
Az elmondottakra reagálva köszöntõjében Dénes Sándor polgármester megjegyezte, van még tennivaló ezen közös ügyünkben. – Minden nemzet, minden közösség kellõ tisztelettel kell, hogy törõdjék a háború megsebzett résztvevõivel, és az életüket adó áldozatok hozzátartozóival. A hazájukért életüket adók emléke elõtt mindenütt a világon tisztlettel hajtanak fejet, emlékmûveket állítanak. Ezzel kívánja az utókor méltó módon összekapcsolni a múltat a jelennel és a jövõvel. A felejtés és a közöny önmagunk és a múltunk, s ezáltal a jövõnk felejtését és feladását is jelentené, amit úgy gondolom, nem engedhetünk meg magunknak, mert kiszolgáltatottá válunk a világ erõinek – fogalmazott a polgármester.
Takács István, a szövetség felügyelõ bizottságának elnöke megerõsítette Gerencsér József azon kijelentését, mely szerint azt az ígéretet kapták a Honvédelmi Minisztérium államtitkárától, hogy felülvizsgálják a hadiárvák juttatását. A bizottsági elnök véleménye szerint, ha az ország gazdasági helyzete megengedi, kaphatnának bizonyos összegû járadékot a hadiárvák is. – Nem nagy közösségrõl van szó – fûzte hozzá, hiszen ez az a szervezet, amelynek a létszáma állandóan csökken. Mégis azt kérte a jelenlévõktõl, ahhoz, hogy a központi szervezet segíteni tudjon, a hadiözvegyek és a hadirokkantak legyenek a szervezet tagjai, mert így nagyobb lesz a súlya a szavuknak.
Az ünnepség zárásaként Vajda Mária és Horváth Zoltán, a Tüttõ János Nótaklub tagjai nótás idõutazással köszöntötték a névváltozás elõtt álló társaságot, a leendõ Nagykanizsai Hadigondozottak Klubjának a tagjait.

B.E.