Május utolsó vasárnapja, ahogy már évtizedes hagyomány alapján, úgy idén is a Hõsök Napjának jegyében telt. S ahogy országos szinten, úgy Nagykanizsán is megemlékeztek azokról, akik - háborús idõkben - legdrágább kincsüket, az életüket adták az országért, illetve a magyarságért. Ennek jegyében hallhattuk az ünnepélyes zászlófelvonás után Cseresnyés Péter országgyûlési képviselõ szavait is a kiskanizsai Millenniumi Emlékparkban. Természetesen az egyházak helyi képviselõi is az emlékezõk soraiban voltak, így a katolikusok nevében dr. Páhy János, a reformátusokéban Hella Ferenc, az evangélikusoktól Deme Dávid emlékezett a hõsi halottakról.

„Nem hal meg az, ki milliókra költi / Dús élte kincsét, ámbár napja múl; / Hanem lerázván, mi benne földi, / Egy éltetõ eszmévé finomul.”- Arany János klasszikus sorait idézve kezdte mondandóját az emlékezés szónoka Cseresnyés Péter a térség országgyûlési képviselõje.
Arany János klasszikus sorai méltók ehhez a naphoz, amikor a hõsökre, a háborúkban elesett katonákra emlékezünk. 1925 óta törvény által szentesített ünnep ez, bár volt idõ, amikor tiltották, sõt, büntették az emlékezést. A Hõsök Napjának eredete azonban még ennél is régebbre, egy 1917-es törvényre vezethetõ vissza. Akkor mondták ki elõször, hogy „nemzetünk hõsi halottainak kegyeletteljes tiszteletét megfelelõ módon kifejezésre kell juttatni, és az utókor számára meg kell örökíteni". Pontosan 100 éve, 1915-ben báró Abele Ferenc vezérkari õrnagy a frontról írt levelében javasolta azt, hogy „az országgyûlés hozzon egy törvényt, amellyel az állam minden községben egy szép kõ emléket állít, amelyre elesett hõseit névszerint bevési...” Az 1916 végén koronázása elõtt álló IV. Károly király levele és gróf Tisza István beterjesztése alapján a Képviselõház 1917-ben fogadta el a törvényt, és a hõsi emlékmûvek állítása még Nagy Háború idején megkezdõdött.
Vészterhes idõk voltak ezek, az elsõ világháborús hadi helyszínekrõl egyre gyakrabban érkeztek haza értesítések hõsi halálról, eltûnésrõl. Gyászolt az ország. Gyászolt az akkor még Trianonról mit sem sejtõ nemzet. Gyászolt és reménykedett.
Ez az 1917-es törvény elõírta, idézem: „õrizze meg a késõ utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében. Minden község, város, anyagi erejének megfelelõ, méltó emléken örökítse meg mindazok nevét, akik lakói közül a hazáért életüket áldozták fel.”
Késõbb, a trianoni országcsonkítás után, már a Hõsök emlékünnepérõl rendelkezett törvény, rögzítve hogy a háború hõsi halottjai elõtt május utolsó vasárnapján tisztelegjünk.
Talán nem árt felidézni az akkori törvény néhány sorát. Ezek a mondatok máig hatóan üzennek, és tükrözik egy megalázott, de büszke ország polgárainak gondolatait. A törvényben ez olvasható: „A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hõs fiairól, akik az 1914–18. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsõséget és hírnevet szerezve életüket áldozták fel. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élõ és jövendõ nemzedékek hõsi halottainak dicsõségére minden esztendõ május havának utolsó vasárnapját, nemzeti ünnepnapot, mint a Hõsök emlékünnepét a magyar nemzet mindenkori hõsi halottainak szenteli."
Ekkor, 1925-ben, még senki sem sejthette, hogy a hõsök névsora hamarosan bõvülni fog. A történelem azonban, bõ évtized után, ismételte önmagát: újra magyar vér áztatta Európa földjét. A második világháború alatt újabb nevek kerültek a hõsök tábláira. Egy 1942. április 25-én kelt rendelettel az ünnepet kiterjesztették az 1938. után elesettekre is.
1945-ben még országszerte megtartották a Hõsök Napját, de ekkor már nem számított nemzeti ünnepnek. Az új, szovjet hatalom pedig kifejezetten tiltotta az emlékezést, és több mint 40 évig csak titokban lehetett gyertyát gyújtani azokért, akik a hazáért áldozták életüket.
A rendszerváltozás, amely elsöpörte az elnyomó diktatúrát, ebben is változást hozott: 1989 májusa óta ismét emlékezhetünk nyilvánosan. Újra tiszteleghetünk hõseink emléke elõtt. A demokratikus szabadság az emlékezés szabadságát is elhozta, visszaadta nekünk.
Múltunk és jövõnk, nemzetünk és reményünk ünnepe ez a nap, amikor azok elõtt hajthatunk fejet, akik a legdrágábbat, az életüket áldozták a hazáért.
A 20. században három törvény is írásba foglalta ezt a jogunkat és kötelességünket. Az utolsó, 14 évvel ezelõtt, 2001-ben született törvénycikk kiszélesíti a hõs fogalmát és így rendelkezik: „Mindazokat a nemzet hõseinek kell tekintenünk, akik akár fegyverrel, akár anélkül, odaadóan szolgálták a hazát a végveszély óráiban, és akár az önkény megtorló intézkedéseit is vállalták. A Magyar Hõsök Emlékünnepének jelentõségére mutat rá, hogy ez az ünnep is hozzájárulhat a magyar ifjúság erkölcsi neveléséhez, a helyes történelemszemlélet kialakításához, és a múlt értékeit tisztelõ, a honért odaadó gyermekek neveléséhez.”
Májusban, a tavasz utolsó hónapjában, fontos ünnepeink vannak. Anyák napja, gyermeknap, Hõsök napja és idén a pünkösd is. Mindez talán nem véletlen: a sor logikus, a Teremtõ rendezhette így. Hiszen, gondoljunk csak bele, hány magyar anya imádkozott a hosszú századok során fiáért az Úrhoz, kérve, hogy épségben térjen vissza – háborúból, csatából, forradalomból.

Várnai Zseni így írt errõl A fiad visszatér címû versében: „Hidd akkor is, mikor már hihetetlen: / ki elment tõled, visszatér fiad! / Ó hányan térnek vissza nagy csatákból, / kiket anyai, égõ könny sirat! / Nem láttad õt sebzetten összerogyni, / nem láttad, hogy szívébõl hull a vér, / zárd be a füled a vészmadár szavának, /csak egyben higgy: a fiad visszatér!”
Vannak hõseink, akik valóban visszatértek. És vannak, akiknek utolsó emlékük a világból egy torkolattûz vagy egy repeszgránát robaja volt. Vannak, akiket méltón meggyászolhattak, de vannak, akik ma is jeltelen sírban fekszenek. Ám õk sem haltak meg. Vagy ahogyan a Biblia tanítja: Csak a Test... Hõseink velünk vannak, és amíg van magyar emlékezet, velünk is maradnak mindazok, akik akár fegyverrel, akár a nélkül, odaadóan szolgálták a hazát.
Gyóni Géza katonaköltõ így vallott róluk: "Boldog, ki itt jársz, teéretted is / Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt ; / Véres harcok verték fel hírét, / De csak a béke katonája volt."
A hõsök napján, az emlékezés, a fõhajtás, a tisztelgés mellett, üzennünk is kell. Azt kell üzennünk a ma is lángban álló világnak, hogy teremtsünk békét a sírok felett, és vessünk véget az öldöklésnek, a háborúknak.

Kedves Emlékezõk!
Hõseink példája ma is fontos és irányt mutató. Õk ugyanis azért küzdöttek, azért áldozták életüket, hogy Magyarország magyar ország maradjon.
Hogy megmaradjon az utódoknak, nekünk, és majd az utánunk jövõknek is. Igaz ez azon remek emberekre is, akikrõl ugyan a Hõsök napján hivatalosan nem emlékezünk meg, de évszázadok során töröktõl, tatártól, a nemzetünkre törõ idegenektõl vérükkel óvták meg a hazát.
Az õ emlékük és tiszteletük arra kötelez bennünket, hogy mi is ezt tegyük. Ha nem is a vérünkkel, de tudásunkkal, munkánkkal, elszántságunkkal mindenképpen.
Mert ezt a földet nekünk is magyar földként kell továbbadnunk. Ez történelmi kötelességünk – és fiaink, unokáink jussa! Az õ jövõjük, az õ sorsuk most a mi kezünkben van. Hibázni, meghátrálni nem lehet, ahogyan hõseink sem hátráltak meg soha, ha védelmezni kellett a hazát és a magyar jövõt.
Csatay Lajos vezérezredes, honvédelmi miniszter 1944-ben, híres rádióbeszédében azt mondta: „Hõsök nélkül nincsen nemzet. Történelmünk minden korszakát hõseink áldozatkészsége, vitézsége ragyogta be és nélkülük már régen elpusztultunk volna. Hõsi életszemlélet, õsi magyar életszemlélet. Ez a kettõ elválaszthatatlanul összeforrt: ez lett a magyar nép legigazibb, legtisztább erénye. Ezzel az életszemlélettel vívtuk ki a világ elõtt is azt a ki nem mondott, de titokban érzett megbecsülést, amely egy maroknyi nemzet számára egyedül biztosíthat elõkelõ helyet a nemzetek sorában.”

Nos, tisztelt emlékezõk, a feladatunk – ha úgy tetszik: sorsunk, küldetésünk – ma is ez. A hõsi és õsi magyar életszemlélet arra szólít minket, hogy, bár nem a fegyverek szavával, hanem a ráció vagy akár a törvény erejével védjük és óvjuk hazánkat, hogy századok múltán is magyar ország lehessen – hangsúlyozta Cseresnyés Péter országgyûlési képviselõ.
A közös emlékezés során a különbözõ szervezetek a koszorúikat is elhelyezték a kiskanizsai emlékmûnél. Így a Kanizsa Lovasklub Hagyományõrzõ Császár Huszárjai, a Szent György Lovagrend Lovagjai, a Történelmi Vitézi Rend Nagykanizsai Hadnagysága és a Thúry Baranta Közösség-Vitézlõ Oskola is a megemlékezõk soraiban volt a déli órákban.

Kanizsa