Az egzotikus állatok sok esetben ugyanolyan társnak bizonyulnak, mint a kutya vagy a macska. Tartásuk azonban különleges körülményeket igényel, rendszeres orvosi vizsgálatukat pedig szakirányú képzéssel rendelkezõ állatgyógyászok végezhetik. Zala megyében például dr. Boa László, aki, legyen szó egy aranyhörcsög sürgõsségi ellátásáról, vagy akár egy tigrispiton UH-vizsgálatáról, nem riad vissza semmitõl…

Sokan nem is tudják, hogy milyen fajok tartoznak az egzotikus állat kategóriába. Ide sorolhatóak a kisemlõsök– nyulak, rágcsálók, erszényesek–, a madarak, hüllõk, kétéltûek, halak és gerinctelen állatok. Ezek az állatfajok nem sûrûn fordulnak elõ egy hagyományos állatorvosi praxis rendelési ideje alatt. De nem így Boa doktor úrnál, mert õ sem egy hagyományos állatorvos: szakértelme segít, hogy otthonunk cseppet sem átlagos lakója a legnagyobb egészségben élje mindennapjait. De mielõtt mesélne a vadfarmján élõ kétméteres siklóról, vagy a csuklyás patkányról, akit megmentett, ismerjük meg, honnan is indult a kanizsai „kígyódoki”.

– Azt gondolom, tudatosan készültem erre a pályára, bár kezdetben nem állatorvos, hanem zoológus vagy vadbiológus szerettem volna lenni – mondja határozottan dr. Boa László. – Abban az idõben nem voltak olyan szélesek a pályaválasztási lehetõségek, például zoológus képzés nem is indult minden évben. Már egész fiatalon állatokkal szerettem volna foglalkozni. Nem is volt más alternatívám, mindig állatok között és a természetben voltam – emlékszik vissza az állatgyógyász.

– A vadbiológia különösen érdekelt, a szüneteket mindig Tolna megyében töltöttem nagyszüleimnél. Folyton az erdõn csavarogtam és az állatokat figyeltem, tanulmányoztam, az apró ízeltlábúaktól, a madarakon keresztül, a hazai erdõkben fellelhetõ emlõsökig. Ha bementem a tyúkudvarba, néhány óra múlva már biztos, hogy vagy a kezemen, vagy a lábamon volt valamilyen „gyengébb idegrendszerû” állat – nosztalgiázik mosolyogva.

Honnan indult az állatorvosi pályája?

– 1990-ben kezdtem a pályámat, az Állatorvos Tudományi Egyetem sebészeti és szemészeti klinikáján. Közel 6 évig dolgoztam Budapesten, ebbõl körülbelül 1 évet különbözõ ösztöndíjakkal külföldön töltöttem, a leghosszabb idõt – fél évet – Hollandiában az Utrechti egyetemen, majd a finnországi Helsinkiben, az ottani egyetemen. Illetve volt egy ösztöndíjam Bécsbe, szintén az állatorvosi egyetemre, sebészeti szakterületre. Egy szakmai ismeretség révén pedig, volt lehetõségem többször is több hetet Németország egyik legnagyobb ló klinikáján eltölteni. A diplomamunkámat azonban a dám szarvasokról írtam, egy neves herpetológus (hüllõkkel foglalkozó szakember) felügyelte ezt. Az õ irodája, szobája és a laborja folyamatosan mérges kígyókkal volt tele, már akkor megtetszett ez a világ – meséli büszkén a doktor úr. – Régebben az állatgyógyászatban a nagyüzemi szemlélet hódított. Egy telepen van 20 ezer pulyka, 500 sertés, vagy éppen 300 tehén: állományokban kellett gondolkodni. Ez engem szakmailag annyira nem vonzott, de nyilván ezt is meg kellett tanulnom.

– Magyarországon akkoriban még nem folyt egzotikus szakállatorvosi képzés, de már akkori is láttunk el törött lábú gólyát, sérült madarakat és egyéb, nem a kutya, macska „kategóriába” tartozó egzotikus és vad állatokat. Együttmûködve a cirkuszokkal és az állatkerttel, volt lehetõségem az efféle különleges állatok gyógyászatába belekóstolni. Két kollégámmal elefántok altatásában, ezek ellátásában, szélsõséges esetben az ormányosok mûtéti beavatkozásainál is részt vehettünk, ami tényleg nagyon izgalmas és tanulságos volt. Amikor itthon is elindult az egzotikus és vad állatok ellátásával foglalkozó szakállatorvos képzés, akkor rögtön az elsõ évfolyam diákja lettem. Amikor ez a képzés elindult – persze azért, hogy hû maradjak a nevemhez, a Boához – úgy döntöttem, hogy azt a két évet, az óriáskígyók tanulmányozásával fogom folytatni – neveti el magát dr. Boa László. A Fõvárosi Állatkert akkori fõ állatorvosának irányítása alatt, elsõként kezdtük el Magyarországon az óriáskígyók szívultrahang diagnosztikai vizsgálatát – hangsúlyozza az orvos. A szakterület nagyon hamar felfutott, ma már ott tartunk, hogy gyakorlatilag az elsõ képzés elindítása utáni évben – a korábban eretnekségnek gondolt – a kedvenc és egzotikus állatoknak külön tanszéke lett az egyetem klinikáján: az egzotikus és vadegészségügyi tanszék.

Milyen állatokkal volt még dolga akkoriban?

– Elsõsorban tigrispitont, vörös farkú boákat, fehér ajkú pitont vizsgálhattam, ezek nagyobb méretû, rendkívül látványos, olykor nagyon veszélyes állatok. Ha ezekkel az ember nem körültekintõ, és nincs meg a megfelelõ szakszemélyzet, veszélyes lehet. Például, egy 4-5 méteres kígyó rögzítéséhez bizony, több ember is szükséges, akár méterenként egy-egy – nyomatékosít. – Elõfordult, hogy a terráriumból kivettük a kígyót, a gondozó pedig rosszul fogta meg és a combjára olyan mértékben tekeredett rá, hogy csak segítséggel tudott a szorításon oldani. Ilyenkor a legrosszabb az, ha kapálózunk, védekezünk, menekülünk, mert akkor ez további stressz az állatnak: mindig nyugodtnak kell mutatkozni. Ha ilyen helyzetbe keveredünk, az állat fejét stabilan és határozottan tartsuk, így van némi lehetõségünk, hogy a kígyó enyhítsen a szorításán – emeli ki a szakértõ.
 

Mikor kezdett magánpraxisba Nagykanizsán?

– Az élet úgy hozta, hogy otthagytam a klinikai munkát, és belevágtam egy saját praxisba: 1996 óta dolgozom itt, Kanizsán. Nem minden állatorvos kedveli a hüllõket, madarakat, vagy nincs affinitása, ezekkel foglalkozni. Nekem volt. Sõt, mikor az egzotikus állatok szakorvosa lettem, még mindig úgy éreztem, hogy ez így kevés, ezért 2008-ban elkezdtem a Nyugat-Magyarországi Egyetem erdõmérnöki karán induló vadgazdálkodási-szakmérnöki képzést. Erre a mesterszakra egy erdõmérnök barátom unszolására, vele együtt iratkoztam be, ahol 2012-ben diplomáztam – mondja büszkén a szakember.

Mi volt az elsõ háziállata?

– Az elsõ egy dám szarvas borjú volt, egészen kis gyerek voltam még. A nagymamám és én neveltük fel a nagyszüleim házánál, Tolna megyében. Késõbb elhoztuk Nagykanizsára is, és itt élt a kertünkben, nálunk. Mindig szívesen gondolok vissza rá. Ezután jöttek a kutyák, illetve az akvarisztika: nem csak halakat, hanem kétéltûeket is tartottam, általában teknõst. Ezeknél az a helyzet, hogy nem feltétlenül vásároltam õket, hanem volt, hogy a betegeimet fogadtam be. Ha például a tulajdonos már olyan kilátástalannak és költségesnek ítélte meg a kezelést, hogy nem akarta vagy nem tudta vállalni, akkor én még próbálkoztam velük, akár évekig is.

Mennyire jellemzõek az Ön praxisában az egzotikus állatok?

– Egy vidéki állatorvosi rendelõbe nem az a jellemzõ, hogy bevezetik a tigrist, vagy a jegesmedvét. Nekünk kevesebb dolgunk van ilyen állatokkal. Az emberek többsége lakásban jól tartható, és kisebb méretû emlõsökkel – hörcsög, egér, patkány, csincsilla, tengerimalac –, madarakkal, kisebb hüllõkkel, mint például a teknõsök, kígyók, illetve díszbogarakkal, skorpiókkal és pókokkal foglalkozik. Óriáskígyók ritkán ugyan, de elõfordulnak. A rendkívül színes siklók, amelyek akár egy lakótelepi lakás kis terráriumában is viszonylag könnyen tarthatók, nagyon dekoratívak tudnak lenni és nekem õk a nagy kedvenceim. Azonban már Kanizsán is volt olyan esetem, amikor az itt fellépõ cirkuszosok a hirtelen rosszul lévõ oroszlánhoz hívtak. Azért a napi rutin nem ez – szögezi le az állatok doktora.

Úgy halottam, dámszarvasokat is tenyészt…
 

– Három éve kezdtem bele a szarvas tartásba. A szlovén határtól nem egészen két kilométerre van egy kis birtokunk, ahol egy dámszarvas farmot létesítettünk. Ezt azért alakítottuk ki, mert azokat a tapasztalatokat próbáltam a gyakorlatban megvalósítani, amit korábban a vadgazdálkodási képzésen szereztem – emeli ki dr. Boa. – A vadfarmon mára szinte családtagnak tekintett szarvasok élnek, akiket szó szerint imádunk, van köztük kettõ-három, amely családtagnak minõsül. Ez a farm azonban veszélyes üzem. Fõleg, mikor a trófeájuk (agancsuk) teljesen kifejlõdik. Van például egy bikám, ami a tavalyi évben megpróbált leszúrni, ami komoly, ámde szerencsés kimenetelû baleset volt. Azóta a gyerekeim nagyon haragszanak erre az állatra. Azóta az a szabály, hogy egyedül soha, senki nem mehet be a vadaskertbe. Ebben az évben pedig azt csináltuk, hogy elkábítottam az állatokat és amíg aludtak, lefûrészeltük az agancsaikat. A viselkedésük ettõl persze még nem változott, de így akkora problémát már nem okozhatnak.
– De vannak ám még izgalmas történeteim a kis birtokunk környékérõl. A tavalyi évben a közeli falu központjába ment be egy fiatal szarvasbika, odahívtak, hogy ennek az altatásában mûködjek közre. Sikerült megoldani úgy, hogy sem az állatnak, sem pedig a nekem segítõknek nem esett baja, vissza tudtuk szállítani az erdõbe – meséli a történetet. –Aztán a múlt õsszel egy vadászterületen két dámszarvas bika verekedett össze, úgy, hogy a trófeájuk olyan mértékben összeakadt, hogy nem is tudtak szétválni. Ekkor az egyik állatot a fajtársai leszúrták, és úgy találtunk rájuk, hogy a még élõ bika vonszolta maga után az elhullott állatot. Ezek sürgõs vészhelyzetek, amivel komoly anyagi értékeket is mentünk – teszi hozzá.

Hogy viszonyul a családja ezekhez a különleges állatokhoz?

– Az egész család nagyon szereti az állatokat. Egyedül a feleségem, aki a kígyókért nem igazán rajong – mondja mosolyogva. – Valószínûleg ezért nincs még kígyónk. Azt mondta, hogy válasszak: vagy õ, vagy egy kígyó. Választottam… Persze én továbbra is rajongok értük, és ha csak tehetem, a közelükbe férkõzöm. A farmon ismerem már szinte az összes kígyót, például pontosan tudom, hogy hol találom a majd kétméteres, erdei siklómat, akivel most, a párzási idõszakban sûrûn „összefutok”. Egyszer majd a frászt hozta rám: nyírtuk a füvet, és azt hittem megsértettem a géppel, mert mozdulatlanná dermedt. De nem lett semmi baja, csak azt gondolta, hogy jól álcázta magát, és nem látom. Megnéztem, és láttam, hogy rendben van. Már többször is meg akartam mutatni a feleségemnek, hogy nézze meg, milyen gyönyörû állat, de egyszerûen nem hajlandó megnézni – neveti el magát dr. Boa László.

Önnek mi a kedvenc állata?
.
– Nekem a hüllõk. Fõleg a kígyók és a teknõsök. A kígyók mindig is érdekeltek, valamiért vonzódtam hozzájuk. Az emlõsök közül pedig a szarvasfélék. Ezekkel nagyon szívesen foglalkozom, de szeretem a papagájokat is, mert intelligens, szép állatok, és komoly kapcsolat alakulhat ki köztük és az emberek között. Lelkileg és pszichésen legalább annyira sérülékenyek, mint mi. Nem sértésként mondom, de egy kisgyerek vagy egy idõs ember szintjén vannak, és ennyire igényesek is.

Miben különbözik egy egzotikus állat praxis a megszokottól?

– Elõször is, az „egzotikus” pácienseim nem egyszerû vizsgálati alanyok. Gondoljunk csak bele: ötletelhetek rendesen, mikor egy páncéljába visszahúzódó teknõsnek kell beadnom egy injekciót. Aztán egy kígyó, vagy éppen csincsilla gazdájával sokkal többet kell beszélgetni: nekem sokkal több információra, a gazdának pedig számos jó tanácsra van szüksége ahhoz, hogy a végén meggyógyulhasson a kis kedvenc. Aki egzotikus állatokkal foglalkozik, az sokkal több kudarcnak van kitéve, mert a betegeink jóval nagyobb részét veszítjük el néhány hét után, mint egy általános kutya-macska praxisban, és ezt bizony fel kell tudni dolgozni mentálisan is. Hogy az egzotikus állatok esetében milyen problémákkal találkozom? – réved maga elé egy röpke pillanatig az állatgyógyász. – Elsõsorban a nem megfelelõ ismeretek, és az ebbõl adódó hibás állattartás a ludas. Hoztak már hozzám olyan vadászgörényt például, amit hónapokon keresztül zöldséggel etettek, és csodálkoztak, hogy a másfél-két éves állat miért csupán 600-700 gramm: mert ragadozó állat, aki nem zöldséget eszik… Vagy mikor a tengerimalacot, nyulat csokoládéval, bundás kenyérrel, rántott hússal meg keksztekerccsel etetik, aminek egyenes következménye, hogy elõbb – utóbb állatorvosnál kötnek ki, és ez még a jobbik eset, hogy élve ideérnek vele. A hozzá nem értés vezet ide. Egy nagyon híres zoológus, etológus, Konrad Lorenz mondta azt, hogy egy hüllõnek a haldoklása ott kezdõdik, amikor megveszi a tájékozatlan tulajdonos a tenyésztõtõl vagy a kereskedõtõl…
 

– Ha például egy ragadozó életmódot folytató vízi teknõsnek nem biztosítjuk a megfelelõ hõmérsékletet, páratartalmat és megvilágítást, virslin meg parizeren él a csiga és a nyers hal helyett – mondja komolyan az állatorvos. – Ilyenkor a terrárium-lakónk akár évekig is szenvedhet, haldokolhat. Míg egy teknõsnél feltûnik, hogy már mozgásképtelen és csak üldögél a pihenõkövén, nem táplálkozik, nem tud mozogni, akkor ott már nagyon nagy a baj. De ez biztos, hogy hónapokkal, vagy akár évekkel elõbb kezdõdött, és az esetek többségében a gazdának komoly felelõssége van. Gyakorlatilag ez kimeríti az „állatkínzás” fogalmát– fordítja komolyra a szót. Persze, ha már teknõsrõl volt szó: a gazdi nemcsak a kedvencet, de saját magát is veszélybe sodorhatja a hozzá nem értéssel, de fõként azzal, hogy nem tájékozódik. Szigorúan tilos például a hálószobában, az ágy mellett tartani a vízi teknõst, mert bakteriális betegségek tömkelegét szedhetjük össze, már csak azzal is, hogy a vízpárát belélegezzük. Egyes országokban bizonyos fajoknak tilos vagy nem ajánlott a tartása, és nem azért, mert megeszi a gyereket, vagy megharap, hanem azért, hogy ne szedjünk össze például egy teknõstõl súlyos fokú szalmonellózist, vagy egy „A” típusos gümõkórt, például egy sisakos kaméleontól. Mikor felhívom erre a figyelmet, látom a tulajdonoson, hogy legszívesebben itt is hagyná az állatot, és fizetne, menne, csak most már ne is kelljen hazavinni, mert szörnyûségekrõl hallott. Alig bírom visszatartani, hogy erre nem ez a válasz, meg hát jogilag sincs rendben, hogy most kitesszük, hazafelé belerakjuk egy kukába. El kell jönni, kérdezni kell, ha már egy ilyen állat tartására adtuk a fejünket.

Amire figyelnünk kell, ha egzotikus állatot szeretnék tartani…

Veszélyes vagy méreggel rendelkezõ állatot csak megfelelõ feltételekkel, engedélyek birtokában lehet tartani. A különösen veszélyeseknél pszichológiai vizsgálatra – ami nem lehet régebbi 3 hónapnál – van szükség. Ezen felül követelmény a szakismeretek megléte az adott állatról, engedély megléte a környezet- és természetvédelmi hatóságoktól, illetve a helyi jegyzõtõl. A tartást illetõen szükség van még az ingatlanban élõ, vagy azt határoló ingatlanok lakóinak beleegyezésére is. Mivel a kedvenceink chippel való ellátása kötelezõ, ez alól az egzotikus, de fõleg a veszélyes állatok sem kivételek. Regisztrációjukkor egy azonosítási számot kapnak, amivel megkönnyíthetik egy-egy állatorvosi vizsgálatkor az orvos dolgát is, aki így könnyen azonosítja azt.
– Kígyónál a fej mögé, az izomzatba tesszük be a chipet úgy, hogy a gerincben ne okozzon sérülést, és ne gátolja az állatot sem a táplálkozásban, sem pedig a mozgásban – sorolja dr. Boa László. – A teknõsnél többféle megoldás is létezik: például a páncélján jelölik meg befûrészeléssel vagy egy megmásíthatatlan jellel látják el, esetleg nyakba bõr alá vagy a comb belsõ felébe helyezik el a chipet. De még a dám szarvasaim is chipelve vannak, ugyan úgy a nyakba, a bõr alá kell helyezni.

Méreggel rendelkezõ állatok támadása esetére rendelkezik-e valamilyen ellenszerrel?

–Nem. Ha valaki ilyennel fordul hozzám, akkor neki tanácsot tudok adni, hogy mi az eljárás, hogyan, hova kell fordulni, mit kell csinálni.

Volt-e olyan esete, ami mélyebb nyomot hagyott Önben?
 

– Volt az életemben egy sérült, törött lábú, híres versenyló, egy angol telivér, aki nagyon a szívemhez nõtt. Eltörte a lábát, és több mint 200 napig voltam a kezelõorvosa, annak idején, Pesten, a sebészeti klinikán. Ez egy darabos végtagtörés volt, az állat lába pedig elfertõzõdött. Erõn felül próbáltuk meg munkatársaimmal megmenteni, már úgy, mintha a sajátom lett volna. Annyira megbízott bennem, hogy már mindenféle bódítás, altatás és leszorító eszköz nélkül csontdarabokat tudtam kiszedni a fertõzött sebébõl. A másik páciensem, akire mindig emlékezni fogok, az egy csuklyás patkány volt. Egy nagyon elhanyagolt és elõrehaladott daganatot kellett mûtétileg eltávolítani, a nyak és a mellkas tájékáról, nem is volt egyértelmû elõször, hogy azt a szövethiányt tudjuk-e majd pótolni. A gazdi a gyógykezelés összegén 100 másik patkányt tudott volna venni, ami egészséges. De nem: õ csak hozzá kötõdött. A vizsgálatokat, mûtétet, hosszas kezelést is vállalta a tulajdonos, és látszott, hogy köztük tényleg nagyon komoly kapcsolat van. Komoly szakmai kihívás volt, hogy megmentsük a kis állatot, és sikeres legyen a történetük vége. Az lett…

Fotók: Dr. med. vet. Boa László
Szever Viktória