– A GE-ben dolgozó barátomtól hallottam, gyárigazgatójuk e szavakkal dicsérte és buzdította õket a minap: „Mi vagyunk az a csapat, amelyik sosem adja föl!” Létezik ennél, a munkahely megtartásáért való küzdelemnél hétköznapibb példa arra, hogy a megemlékezéseink nem a múltról, hanem a jövõnek szólnak? – kérdezi beszélgetésünk elején Kóré Péter, a 2001-ben alapított Nagykanizsai Polgári Egyesület fiatal elnöke.

– Sosem felejtem el azt a pöttöm kislányt, akit tanítói pályám elsõ évében tanítottam. Ritának hívták. Nem mondhatni, hogy kimondottan érzéke lett volna a matematikához. Ám amikor dolgozatíráskor megakadt egy feladatnál, majd a többit megoldva visszatért hozzá, a következõ párbeszéd zajlott le közöttünk: – Na, próbálkozol még, Ritám? – kérdeztem, látván, a kislány sehogy sem boldogul a példával. – Nem adom fel! – szikrázott a kislány szeme, az elkövetkezõ percekben szinte hallani lehetett, ahogy a fogaskerekek csikorognak fejében, míg végre: – Megvan! – kiáltotta, mert csak kierõszakolta magából a megoldást. Pedig, mint mondtam, nem volt matekzseni, de nem ismerte azt a szót, hogy: föladom. Sokszor a gyerekektõl tanulhatunk…

– Matekdolgozat, munkahelyek. Azt hittem, a történelemrõl fog inkább szólni. Hiszen a költõ sora: „És mi nem hagyjuk magunkat” áll a nemzeti ünnepeik színhelyét adó Petõfi szobor talapzatán is.
– Az ember személyisége egységes egész. Nincs külön hétköznapi és ünnepi énünk. Amit az egyik területen tanulunk, a másik területen is használjuk. Másrészt, döbbenjünk már rá végre: a történelem nem valami távoli dolog! Benne élünk. Sõt: alakítjuk!
– Okafogyottá vált a külön ünneplés a városvezetésben történt változás miatt – hirdette meg 2006. októberében. Idén mégis megtartották az ünnep elõestéjén külön polgári ünnepségüket Bem tábornok jegyében. Hogyan is van ez?
– 2006. augusztus 20-án a város miséjét követõen jó szívvel vezettem azt a beszélgetést, melyre a Keresztény Közéleti Akadémia égisze alatt került sor. Itt Marton István bemutatása, ajánlása volt a tisztem. Azóta azonban – finoman szólva – komoly lelkiismereti gondokat okoz számomra a polgármester úr mûködése. Sokan szememre vetik: „A te ajánlásodra – bár voltak ellenérzéseink – Martonra szavaztunk, hogyan magyarázod ezt meg?” Valóban, akik a Fidesz kedvéért adták rá a voksukat, ma becsapottnak érezhetik magukat.
– Nem kerülheti meg, mégis megkérdem. Miért tekintik szinte fõ feladatuknak a – mondhatni: alternatív – nemzeti ünnepek megtartását?
– Milyen jó lenne csak kultúrával foglalkozni! De nem dughatjuk homokba a fejünket! Nézze: 2002. óta olyan restauráció ment végbe hazánkban, amely valóságosan zárójelbe tette a rendszerváltozást. Hét év! Hajdani tanítványaimon látom, mekkora idõ telt el! Kisiskolásból választópolgár! És ennyi idõ alatt sokan hajlamosak belefásulni, beletörõdni, feladni a reményt. Ebben a helyzetben kutya kötelességünk tartani a kanizsaiakban a lelket. Egyesületünket 2001-ben abban az idõben alapította Dezsõ Ferenc, amikor jó volt magyarnak lenni. Hiszek benne: újra jó lesz. Büszkén, emelt fõvel élhetünk, derûsen a másik szemébe nézve. Egy ilyen emberléptékû kisvárosban ez különösen is helyénvaló. Hiszen nem járhatunk lehorgasztott fõvel, lépten-nyomon ismerõs jön szembe. Van, akinek nem tudom a nevét, de arcról régóta ismerem. És ha már fölemeltük a fejünket, ez az elsõ lépés az önbizalom és a jövõre irányultság felé. Hogyan is ne lenne önbizalma annak, aki elmondhatja: egy olyan csapathoz tartozik, amelyik sosem adja föl!
– Ünnepségeiknek gyakori szónoka az alpolgármester úr, Cseresnyés Péter országgyûlési képviselõ. Minek köszönhetõ ez a figyelem?
– Valóban figyelmes, hiszen - ha csak teheti – elfogadja meghívásunkat. Lelkiismeretes, kötelességtudó, nagy teherbírású embernek ismertem meg. Öröm vele ünnepelni, azt a pozitív szemléletet önti hallgatóiba, amelyre olyan nagyon szükség van manapság. Sosem felejtem el, egyik október hatodikai beszédét zárta Aulich tábornok szavaival: “Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam.” – mintha csak a politikusi hitvallását hallottuk volna.
– Idén január 1-jén nagy megtiszteltetés érte az egyesületet, Orbán Viktor küldött levelet hagyományos Petõfi ünnepükre. Aligha valószínû, hogy gyakran tenne ilyet.
– Bizony, ez minden plecsninél értékesebb számunkra. Ám vitába szállnék: nem csak az egyesület munkájának szólt ez a megkülönböztetés. Kifejezése volt ez annak is, Pesten tisztában vannak a nem könnyû kanizsai helyzettel. Egyértelmûen kiálltak az alpolgármester úr mellett.
– Egyfajta „népi diplomácia” megvalósítói, a litván és a lengyel nagykövettel való kapcsolatukra gondolok.
– „Magyarország és Lengyelország két öröklétû tölgy.” – szögezte le március 14-i levelében Stempiñska nagykövet. Ezzel nyilván nem elbizakodottságra kíván bíztatni minket. Inkább átadni a több, mint száz évig államiságukat is elvesztett lengyel barátaink tapasztalatát: mindig van talpra állás! A hatalmas szovjet túlerõvel szembeni kilenc éves ellenállásuk miatt tiszteletre méltóak a litvánok is. A kommunizmus áldozatainak tavalyi emléknapján ezért Semaška nagykövet adta át a középiskolás vetélkedõ versenyzõinek a díjakat. Mint tréfásan fogalmazott: annyira megszokott nálunk, hogy már inkább a magyar érdekeket képviseli. Bár azóta visszarendelték hazájába, a követségen számon tartják azt az ifjú hölgyet, aki tavaly litvánul énekelte himnuszukat. Amikor a magyar-litván jégkorong mérkõzés elõtt kellett elénekelni, Rékát keresték meg.
– Vannak, akik azt mondják, túl sarkosan fogalmaznak, politizálnak. Érték-e emiatt támadások az egyesületet?
– Tisztázzuk: az, hogy véleményünk van a valamennyiünket érintõ ügyekrõl, és ennek hangot is adunk, egy demokráciában természetes. Ha valaki ezt kifogásolja, ezzel csak azt árulja el, még mindig a diktatúrában gondolkodik. Ahol mindenki egyenlõ volt, úgymond, de ahol voltak egyenlõbbek is. Az õ kiváltságuk volt a véleménynyilvánítás is. A másodrendû állampolgárokat pedig korlátozta a cenzúra, élén egy ma újra élen járó elvtársnõvel. Az utcai vandalizmustól, plakátjaink leszaggatásától kezdve sok olyan megnyilvánulással találkozunk, amely a szabad véleménytõl való félelemrõl, netán a rossz lelkiismeretrõl árulkodik. Hiszen például mivel magyarázható, hogy ma szinte tabu ez a szó: kommunista. Minapi vendégünkkel – bátyja 1957-ben a kommunizmus áldozata lett – például úgy készített interjút egy napilap, hogy három hasábon át elkerülte ezt a szót. Sõt, sértõdéssel találkozunk, ha bizonyos véres tettekre emlékeztetünk. Pedig jól értsük meg: nem csak azok a kommunizmus áldozatai, akiket deportáltak vagy kivégeztek. Ha Ausztriával összevetjük hazánkat, könnyen belátható, áldozatok mindazok is, akiket ettõl a fejlõdési lehetõségtõl vágtak el. No, meg ne legyen kétségünk, a mai neoliberális kapitalizmusunk is a kommunizmus öröksége. Ám van, ami bizakodásra ad okot. Középiskolás vetélkedõink versenyzõi már pontosan értik: tarthatatlan a kettõs mérce. A nemzeti szocializmus és a kommunizmus egyaránt emberellenes, gyökerük is közös.
– Egy katolikus ifjúsági közösség vezetõje volt, nem érzi ellentétesnek ezzel az eddig mondottakat?
– Miért? Nem az embereket, hanem tetteiket vetjük el. Nincs bennünk gyûlölet, de jogos, nemes harag annál inkább. A családjainkkal, a hazánkkal tették… Az Antióchiában azt tanultam: az Evangélium nem altatópor, hanem dinamit.
– Célpont, Mozaikok a terror hat évtizedébõl, Megsebzett ünnep. Mindszenty és litván kiállítás. Két év alatt öt tárlatot mutattak be a Halis István Városi Könyvtárban.
– Iskolanegyed közepén valóban igen találó helyszín a könyvtár. Üzentek is egyesületünknek helyi kormánypárti oldalról! Mintha a kiállításnak helyet adó közintézmény kiegyensúlyozottsága szenvedne csorbát – aggódtak. Ettõl nyilván nem kell tartani. Felajánlottuk, szívesen szedjük csokorba a kormány propagandáját a legutóbbi hónapokból. A hetenkénti ellentmondások miatt megértem, ha ettõl inkább eltekintenek.
– Honnan ez az optimizmus, ez a fáradhatatlanság?
– Egy ilyen népnek a fiaként, ilyen történelemmel, hogyne lennék optimista? Hisz’ ismerjük a mondást: „Ne búsulj, kenyeres, nem tart ez örökké, 150 év alatt sem lettünk törökké!...”
K.H.